A tarzusi
| A tarzusi szerző: Kaffka Margit |
Forró és tusakodó szenvedéllyel, kutatva, küzdve és viaskodón lépett az új Útra: megvárakoztatta az Igét, mielőtt mindenestől, fenntartás nélkül odaadta volna magát. Még azután is, hogy mint minden mély, közönytelen, vagy-vagyos, acélos természeténél, egy nap érlelő, döntő ereje határozott sorsa fölött, a lelki csoda válsága után is még és Damaszkusz után; csaknem egy évet élt magába süllyedten a békés városban, mely szülőhazája volt; és várt. Érlelte a lelkét, tanult is tán a kedves pergamenekből, amiket élete végén is olyan sürgetve kéret egy levelében Timotheustól – vagy tán csak várta a lélek szózatát: mit kell tennie? Mert a gyülekezetben csend volt és áldott béke azóta, hogy őt az idős atyák szerető kényszerítése megszöktette Jeruzsálemből. Büszkék voltak rá, becézték, és meg akarták tartani súlyosabb időkre. Mért vesszen el hirtelen, oktalanul és alig használva még, mint a fiatal diakónus, aki szintén lángoló szavú volt, tűzlelkű, eszes, tanult és bátor; ugyanazzal a farizeusi komolysággal, epés, keserű, kérlelhetetlen és tiszta lélekkel, s akinek megkövezésekor tarzusi Saul (a későbbi üldöző, a törvényes rend gyűlölködő és szigorú katonája majdan) már ifjúi keménységgel és acsarkodó érdeklődéssel őrizte a hóhérok köpönyegét. Most súlyos és drága ajándéknak ítélték, nemes és termő gyümölcsnek, mely a maga titkos törvényein, rejtett és külön gyökerei útján érik meg majd az Úr asztalára. Mire taníthatták volna az írástudót, prófétai és pogány tudományban jártas autodidaktát ők, az egyszerű, kevéssé mívelt, kételyektől kísértetlen kézmíves szentek és külvárosi halászok; akiknek erőssége és bástyája volt az egyoldalúság és jámbor egyszerűség. Biztonságba küldték, de szemmel tartották; egy idő múlva Barnabást küldték el hozzá, ki elvitte először Antiokhiába.
Vele maradt akkor, és vigyázott rá mint atyai barát. Jámbor és száraz, bekerített eszű, fantáziátlan és évődő lélek volt; betöltve és lefoglalva már az első komoly probléma, a zsidózás kérdésének válságot sejtő ijedelmével. Ó – gondolta ő mindig, hogy ez lesz a baj! Lám, a görögből lett atyafiak már első időkben, tíz évvel ezelőtt viszályt támasztottak a héberek ellen az özvegyeik ellátása felett. Akkor kellett volna szigorúan fellépni, döntő igazságot szolgáltatni, egyféleképp ítélni. Igen, fel kell venni a zsidók valahány szertartását és minden szigorú törvényét a pogányságból megtérőknek, hiszen őközülök támada a várt Krisztus, és az új tudomány majd szinte ennyi még; bizonyítani ezt; és a zsidók prófétáinak minden szavát, az Írás minden jósigéjét összefüggésbe hozni ama Názáreti életével, kit felfeszítettek. Micsoda zavar lesz majd a százféle, idegen, tisztátalan és zavaros elem keveredésével; ha mind követelni fogja külön jussát és igazát, törvényei megtartását, tán bálványos szertartásai egy-egy legkedvesebbjét az új szövetkezésbe átvivén. Elvész, összemosódik, felszívódik a becses tanítás így, az őrzött, drága igazság; mint ama Tendás négyszáz hívének vallása, kik szétszórattak nyomtalanul, vagy a galileai Judásé, ki szintén valaminek mondá magát, tanított, és gyors szövetséget támasztott az összeírás évében még. De az ő Útjuk már nem valami zugban kelt dolog, már tudnak róla mindenek, és számba veszik az ellenségek is. (Ó, boldog kiválasztottság, szólás ihlete, tömegek fölé rendeltség, hír, szerep, tisztelet, kilépés a homályból, valakikké levés, az összetartozás boldog zárkózottsága, a közlött titok értéke a kiválasztottság szent büszkeségében!) És most jöjjenek idegen színű és szavú, idegen istenű osztakozók, és egy légyen hatalmuk, szabadságuk és minden lehetőségük az első, igaz atyafiakkal, akiknek némelye még maga beszélt a Jézussal, és akik már üldöztettek és sanyargattattak, bizonyságot tévén Heródes alatt.
Tépelődött, féltékenykedett, aggódva buzgólkodott száz kicsi formaiságon és mikor rokona, Márk is hozzájuk került, ők ketten versengtek egymással az apró böjtök, szertartások és előírt áldozatok kicsinykedéseiben. Lázadozott-e a Pál-Saul szárnyasabb, végig elmenőbb lénye már akkor ezek ellen; amíg minden férfiúi érzése fojtott hevével építgette, színezte, elevenítette, végzetes, halálos szeretettel ápolta lelkében igazabb képét annak, kit testi szemével sohasem láthatott? Rajongása tüzében is választó, tiszta, erős intelligenciája végigment minden szándékon, célzaton és lehetőségen; és már tudta, hogy ő mindezeknél jobban megérti a Názáretit. A templomrombolót, az egy akolról álmodó pásztort, a vámos házánál ebédelő rabbit s az embert, ki a császár képét tisztelte a római pénzen, hogy lelkében szabados lehessen tőle.
Mikor Ikonómból jövet Márk elkeseredve mégis elmarad, Barnabást inkább tudja befolyásolni. Majd Jeruzsálemből az ifjú Szilás kerül hozzájuk; e derűs és hajlékony szív, friss és csudálkozó elme. Ez neki való bajtárs. A második körútra már csak ketten mennek; Barnabás, ki megint erőlteti a Márk felvételét, azzal indul külön Ciprus felé.
Utak, igen! Messzi földek, sosem látott vidékek, vizek és erdők, országutak és arcok, ismeretlenséggel teli városok! „Szabadosai vagyunk az Igének!”
Menni! Fáradsággal és törődéssel dolgozni ki a földi testből netalán tisztátalan hévségeket; szegényes és böjtös életbe szelídítni az ifjú vér okozta indulatosságot, hirtelen haragot, türelmetlen sokat akarást! Menni idegenbe, elragadtatva és mindig újra újulva; úrnak lenni minden tartományokon, miket gond nélkül szemlél a szem; utasnak lenni és nem függni egy város törvényétől sem, melyeket köszöntvén áthalad a vándor; lerázni a port a sarukról oly határban, ahol keserűséggel tetézték a szívet; lerázni, otthagyni, továbbmenni, most már nem tudott sokáig megmaradni egy helyen.
A jeruzsálemi zsinatban keresztülvitte igazát: a pogányságból megtértek ne zsidózzanak! Talán ezért is neheztelt lelkében a más kettő. De Szilás vele van, és Lisztrában megtalálja a fiatal Timotheust, a nemes és finom, tartózkodó és nyájas, szerény és mégis önálló értelmű barátot, ki pogány volt, és ő nyerte meg a hitnek, miután kétszer-háromszor szólt vele, és szíveik testvéri ihletéssel kapcsolódtak össze egy életre – nem, az öröklétre.
Milyen egyszerűen, küzdelem és erőszak nélkül, elfogultság, akadékosság nélkül hitt neki ez a kereső, fogékony, értékes lélek! Igen, pogány volt, aki odáig nem sokat évődött törvényen és kinyilatkoztatáson. Friss volt és illetetlen az igazság befogadására. De nem úgy tulajdon honfitársai és hitsorsosai: a zsidók.
Már az első útján is sokszor tűzött össze velük. Pizidiában is azok ellenkeztek, s ő kénytelen volt az áttértekhez intézni szavát; Páfuában a pogány helytartó egy jelre megtér, de Ikonómból újra a zsidók űzik ki. Lisztrában a pogányok Jupiternek és Merkurnak vélik őket, s a papok ökröket hoznak koszorúkkal, hogy áldoznának. Pál rémülten fut a tömeg közé, lelkendezve és hadonászva magyarázza a félreértést, már-már hozzájuk férkőzik, mikor ismét Ikonómból jött zsidók lázítják ellenük a népet, és félholtra kövezve vonszolják ki a városból. És most, újra utazván, ismétlődik ez majd mindenütt.
Galáciában érik meg benne a tán régi, vágyott és titkolt elhatározás. „A lélek eltiltja őket Ázsiától!” Európa felé! A másik világba, tengeren túlra, a káprázatos földre, hol Róma trónol a világ felett; hol kőtörmelékkel és márványhomokkal elegyes földben régi, ragyogó szellemű és érlelt tudományú nemzetek emléke alszik. Nyugat felé.
Macedónia kikötőjében száll partra legelébb, és jól érzi magát a gazdag bíborárus hivőasszony, Lídia vendégies házában. Összetűz itt is a közigazgatással, de itt jut először eszébe, hogy római polgár voltával éljen, melybe ő már beleszületett. A bírák ijedve kémlelik meg a testi fenyítés után. Tessalonikában megint csak zsidók térítik el a már-már hivő görögöket s főasszonyokat; Bereában szelídebbek, de naponkint nyomoznak az Írásban, hogy ellenőrizzék szavát. Végül mégis menekülnie kell újra. És hívei akkor elvezetik – a tenger felé, messze – egész Athenéig.
Itt volt tehát, a városok városában, mely mint kívántató, ékes és gyönyörű asszonyszemély, hervadozóban is a szépek elseje, bágyatag, finom fényesség; ószínű, homályos arany és sárgálló alabástrom avatag, lágy színe. Káprázó szeme haraggal akar elfordulni a bálványozás förtelmességétől, de kíváncsi és szomjas lelke elevenen fogad be minden látványt. „Semmi egyébbel nem foglalkoznak, hanem csak újság megbeszélésével és hallgatásával!” állapítja meg magában dacos lenézéssel, figyelvén a fórum mozgalmasságát naponta; de naponta kijár oda és szóba ereszkedik minden rendű népséggel. Némelyek figyelnek rá, fél-füllel, néhol gúnyos fölénnyel, szórakozva; néhol furcsálló és felvillanó érdeklődéssel. Bölcselők – stoikusok és epikureusok – szóba állnak vele, cáfolnak, vitáznak, okoskodnak. Csalékony tudományuknak, szemfényvesztő ékesszólásuk fogásainak hírét sem hallotta odáig; az ő görögsége nem is volt a tudomány kifinomult nyelve, csak hajósok, kereskedők és utazók számára való, gyakorlatias világnyelv; megzavarták, elhallgattatták, szócserében legyőzték és megmosolyogták bizony; de némelyeket érdekelt és megdöbbentett e naiv és tiszta tanítás egyszerűsége és csudálatos komolysága. Lélek, Isten, Feltámadás! Néhány száz éves újdonságok – de ahogy ez mondja, abban van valami szokatlan, üdítően általános és egyetemes; mindenki számára való.
Az ő lelke pedig bámulatosan mozgalmas, ezerfelé rezdülő, ezer új dolgot megsejtő volt e különös napokban. Maga sem vette észre, hogy szomjasan szív be és dolgoz fel agya száz idegen, új és emberi gondolatot. Közeledni akart a lelkekhez itt, és zsenialitása életek vagy korszakok munkáját hidalta át e rövid idő alatt. Egyszer az Areopágusnak közepette megállván, ezeket mondta:
„Athéni férfiak! Én titeket mindenek fölött istenfélőknek látlak! Amidőn ugyanis szertejárván, megszemlélvén a ti tárgyaitokat, akadtam egy oltárra is, amelyre ez volt írva: Az Ismeretlen Istennek. Ezt hirdetem én tinéktek! Nincsen messze miközülünk senkitől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk; amint némelyek a ti költőitek közül is mondották. Mert az ő neméből is valók vagyunk!”
Panteizmus! – mondották akkor az utcai hallgatóságból némelyek, és bólintván tovább mentek. És igazuk volt.
Kedvetlen lett, zavart, számos évei óta a kegyelemnek most először bizonytalan és önmagában tusakodó. Nem vétett-e vajon, hamisat hirdetvén, vagy álságos, ördögi tudománnyal fertőződvén. Alig várta, hogy távozhassék a városból.
A félsziget felé tartott, és meglátta Korinthoszt. A reggel ködében kékfehéren, tisztán felhőzött előtte a Heraklidák ősi városa a hegypárkány északi fennsíkján. Egyedül volt, társait Macedóniában elhagyta volt még s itt akarta bevárni. Egy Itáliából menekült zsidó házaspárra akadt, Agnillára és a feleségére, Priscillára. Náluk maradt, miután megtértek; és mert sátorkészítők voltak, mint ő maga, házukban lakván, velük együtt dolgozott. A pár fiatal volt és gyermektelen; a férj jámbor és istenfélő, az asszony eszes, szép, serkentő szavú, fürge akaratú és tanulékony. És náluk lakott kemény önmegtartózkodásban, munkában és fegyelemben.
Különösen ingerlékeny, heves és haragra lobbanó lehetett ez időben. A zsinagógában egyszer, hogy szokás szerint „ellenkedének” vele a zsidók, kirázta előttük ruháit az eltávolodás jeléül, és kifakadván azt mondta: „Véretek a fejetekre! Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek!” És nemsokára azután mégiscsak elköltözködött Agnilla és Priscilla házából Jusztuszhoz, egy istenfélő emberhez. Böjtölt, imádkozott és megnyugodott; és másfél évig maradt azontúl még Korinthoszban. „Én a harcot megharcoltam!” Mikor végre Szíriába készült, már nyugodt szívvel maga mellé vehette a hajóra Agnillát és feleségét, a kedvelt atyafiakat az Úrban. De az ő szeretetteljes, jámbor tanácsára volt, hogy a férfiú elébb megnyíratta fejét Kenkherében a tartózkodási fogadalom jeléül. „Akik házasságban élnek, nem vétkeznek; de szorongattatásuk lészen testükben. És én titeket kímélni akarlak! Jó az embernek asszonyt nem érintenie! Jó annak, ki úgy maradhat, mint én. Mert elmúlik a világ ábrázatja!”
Együtt voltak, éjjeleken és nappalokon, szent egyezségben, tisztaságban és a lélek szeretetében. Erősödtek egymás hitében, és harcokra fegyverezék magukat és egymást; a gálya pedig repült velük honi tájak felé. És mégis, már Efezusban arra kérte őket Pál, szálljanak ki, és maradjanak ottan a Lélek rejtező szándékú akarata szerint, mely neki megjelentetett. Egyedül ment fel Jeruzsálembe a húsvétra, megerősíté szívét, és útnak indult Antiokhiába, majd Frígia és Galácia rég látott községei felé.
Efezusba azalatt egy igen kitűnő ifjú érkezett Alexandriából; Apollós nevű, írástudó és minden ismeretekben jártas és félig hivő már, mert János keresztségét ismerte és prédikálta. Priscilla és Agnilla vették magukhoz ezt is, és kitanították a teljes ismeretre, közölvén vele az egész kinyilatkoztatást. Mikor Pál hírét vette ennek, elvégezte, hogy küldessék e kiváló ifjú azonnal Akhájába, ahol ékesszólására különös szükség vagyon. Az ismeretlen ifjúnak tehát sietve el kellett hagynia Agnilla és Priscilla házát.
Pál nemsokára megnyugodott szívvel térhet meg Efezusba megint. Két évig él itt még barátai közelségében, a Tirrannos szabad iskolájában tanítva. És egyszerre megint hirtelen hagyja el a várost; minden feljegyzés hallgat felőle, hogy miért?
Haza készül. Eszébe jut, hogy ezután majd „meg kell látnia” Rómát is egyszer. Mindezek helyett mégiscsak Görögországba megy még egyszer Macedónián át, aztán megint ugyanazon az úton vissza, mert úgy véli, hogy a zsidók cselt hánynak neki, mikor hajóra akar szállni. Filippiből kievez, ide-oda kalandoz céltalanul a szigettengeren – Kioszt, Szamoszt, Milétoszt meglátogatja –, de csak rövid időkre. A hajó orra már megint Efezus felé fordul.
De nem! Nem megy be a városba. „Csak el akar hajózni Efezus mellett!” Ám a hitközség véneit mégis kihívatja magához, és búcsúzik. „Az én orcámat, tudom, nem látja többé egy is mindnyájatok közül!” Ázsiától búcsúzik e percben; nem fogja lábbal érinteni földjét soha.
Nagy sírásra fakadnak mindnyájan, és nyakába borulván, csókolják őt. Agnilla és Priscilla nincs köztük.
Jós szüzek és útszéli próféták, mindenféle jelek intik; végzetes lesz ez a jeruzsálemi út. „És ha száz halált kell is halnom!” – felel dacosan.
Jeruzsálemben még él Jakab és egynémelyek a régi öregek közül. Itt tudják jól, kit kell látniok benne; távoli nemzetek hírhedt apostolát, az egyetemes egyház szervezőjét és igazi fejét. Már értik és hiszik is; így kellett ennek lennie, az Úr nem személyválogató, és az Igazság minden népekhez küldetett. De ők jobbára itt éltek az alatt küszködve, alkudozva, lassú munkával hódítván híveket a választott népből. „Mégis – kérlelik –, tedd meg, menj e négy fogadalomtevővel a templomba, és fizess nyíratásukért, hogy a zsidók lássák!” De az Ázsiából jött zsidók dühe mégis felindítja ellene a népet. Az ifjú Timotheusszal látják az utcákon, s megvádolják: bevitte a templomba, idegen lába nyomával fertőzte meg a csarnokot.
Már gyorsan halad minden. Az ezredes elfogatja – mit tehessen –, de a szíjazás előtt eszébe jut megint a mentség: római polgár ő. „Tudsz görögül is?” – csudálkozik a főkatona. A fogságba indulva, a várlépcsőről szólni próbál a néphez az ő nyelvükön. „Atyámfiai! Én zsidó ember vagyok, az ősi törvény szigora szerint taníttattam és buzogtam; mint ti, e mai napon!” Hasztalan! mikor a pogányok elhivatásáról kezd beszélni, meg akarják kövezni.
„Farizeus fia vagyok, mint ti, a Lélek szólt nekem, a feltámadást hirdetem, és azért állok előttetek!” – mondja a főtörvényszéken is. Sikerült összeveszítnie a szadduceus bírákat a farizeusokkal. Angyal, lélek, feltámadás! Mindenkor ezek voltak a két zsidó hitfelekezet kemény ütközőpontjai. Ám egész zsidó párt, titkos összeesküvés támad elvesztésére, és Liziás hetven lovassal és kétszáz dárdással viteti Cezareába Felix helytartóhoz.
Ügyesen védekezik: ő csak ünnepelni jött fel, nem tanított, sokasággal nem is látták Jeruzsálemben. A helytartó már hallott az út felől egyet-mást, könnyíti fogságát, húzza-halasztja, titokban szót vált vele, hajlik a tanításra, vagy pénzt vár váltságul érte. De mikor el kell hagynia székét, fogságban hagyja mégis, hogy lekötelezze a zsidókat. Fesztusz, az utóda, az új hivatalnok buzgalmával kap bele az elmérgesedett, bonyodalmas pörbe. Egyszerűsíteni akar; felrendeli a vádlókat Jeruzsálemből; de nem bizonyíthatnak rá semmi lényegest. „Akarsz-é Jeruzsálemben ítéltetni?” – kérdi végre a vádlottat, így oldva meg a csomót. „A császárnak ítélőszéke előtt állok. A császárra hivatkozom!” Rendben van! „Akkor a császárhoz kell menned!” És most már várnia kell a Rómába vivő alkalmat.
Egyszer beszél még nagy és fényes hallgatóság előtt, ékesszólása teljes erejében és leláncolt kezekkel. Agrippa király jön Berenicével látogatni, és a vendéglátás szórakozásai közé mint érdekes programszámot veszik fel a fogoly próféta elővezetését. „Bizonyos megholt Jézusról van szó, ki felől e Pál azt mondja, hogy él!” – veti oda a helytartó, mint udvarias konferanszié. „És nagy pompával bemennek a hallgatóterembe az ezredesekkel és a városnak főpolgáraival együtt!” A Berenice királyné kerek, napragyogású szemei, e hét országra híres, rettentő és búbájoló drágakövek ragyogva követték minden kézmozdulatát, gesztusát, amint a szó hevében egy percre feledte láncait, és azok csörrenve rántották vissza a karját. A vékony, túl vékony tapadó fátyolszövet alatt meglátszott a szoborszép odaliszk arc remegése, a királyi fő önfeledten előbbre hajolt. Pál beszélt – önmagáról, megigazulásáról, lelke és élete nagy drámájáról.
„Kevés híján még rábírsz, hogy kereszténnyé legyek!” – ez a vendégkirály elismerő szava a különös attrakcióért. „Kívánnám Istentől, hogy mind, kik ma engem hallanak, olyanokká legyenek, amilyen én vagyok; ezen bilincsek kivételével!”
Pár nap múlva hajóra kell ülnie a többi, Rómában ítélendő politikai foglyokkal együtt.
Mindenütt úgy bánnak vele, mint jelentős emberrel – fontos, de tisztes fogollyal; a városokból hozzáengedik híveit, és hagyják, hogy kényelméről gondoskodjanak; a hajó kormányosa hallgat szavára úgy is mint tapasztalt tengeri utazónak; a foglyok istenítik, a hajósok befolyása alatt állnak. Egy szörnyű viharban az ő biztatása és szuggesztiója tartja az emberekben a lelket. „Senkinek itt haja szála sem görbülhet! Az én Istenem, akié vagyok, ajándékul adta nekem azokat, akik velem hajóznak!” Én inti őket, hogy egyenek és erősítsék meg magukat; és kenyeret szegvén, maga is enni kezd. Már napok óta voltak étlen-álmatlan rettegésben. – Pár óra múlva összetörik a hajó – de ki úszva, ki deszkán vagy a hajó egyéb darabján –, utolsó szál emberig mind megmenekülnek.
Melita a sziget neve; itt kell telelniök. Az emberséges barbárok tüzet gerjesztenek a csuromvizes, félholt hajótörötteknek, Pál nagy rakás rőzsét szed, s akkor a melegről egy viperakígyó surran kezére, és beleragaszkodik. Lerázza a karjáról, be a tűzbe. „Gyilkos bizonnyal ez az ember – suttogják rémülten a bennszülöttek –, a bosszúállás nem hagyja élni, noha a tengerből megszabadult!” És borzadva lesik, hogy megdagadoz és halva roskad le. „Bizonnyal Isten ez!” – kiáltottak ámultan, mikor látták, hogy órák múlva sincs semmi baja…
Róma alatt, az Appiusz fórumig, Tresztabernéig jönnek eléje az atyafiak; és bátorságot talál bennük.
De már harmadnapon egybegyűjteti maga körül fogságában a zsidókat; nyíltan, szeretettel szól hozzájuk. „Kénytelen voltam a császárra hivatkozni; de nem azért, mintha talán nemzetemet vádolni akarnám valamivel!” – Az utolsó kísérlet sem sikerült, nem megy velük semmire – szíve végleg elfordul tőlük.
Két évig húzódik pöre; s azalatt saját kibérelt szállásán tanít, könnyű őrizet alatt, s az atyafiak ki-be járnak nála. Termékeny idő ez, tanításé, szellemi munkáé; a levelek legfontosabbjai innét keltezvék, a pergameneket ide küldözik neki barátai.
Efezusba, Korinthoszba és másfelé írván; rendezi végleg az asszonyok dolgát. A feminizmus ősi kérdését megint egyszer évezredek tartamára eldönti kérlelhetetlen szava. „Az asszony csendességben tanuljon, egész alárendeltségben. Asszonynak nem engedem meg, hogy tanítson, és hogy uralkodjék férjén; hanem akarom, hogy csendességben legyen!” Líra is volt-é ebben; az éltes férfiú visszatekintő, kesernyés óvatossága, megtagadás; rejtett, tudaton túli vezeklés vagy vezekeltetés – soha el nem követett vétkekért, elmúlt kísértésekért?… Vagy csak a minden világforradalmak törvénye nyilvánult meg itt is; – a rendbontó, harcos munkában felhasználni a nőt, visszafojtott energiáját, pihent eszét, olcsón áldozatkész, odadobni könnyű életét, felgyűlt keserűségeit; – de az új elrendeződéskor megint visszaszorítni, az eredményből kizárni mégis. „Nem a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért!” – Feledte-é, hogy Fébe, a hivő nő a kenkherébeli egyház diakonja és fontos üzenetek vivője volt; hogy Mária és Junia, Triféna és Trifóza és sokan mások rendre prófétáltak, és Prisciliáról azt írta egykor: „Munkatársam, ki életemért nyakát vetette alá!”
De akkor már negyven éven túl volt Pál, a tarzusi – agglegény volt és régóta fogoly.
Mikor másodszor állíttatott Nero elé, egy Timotheuszhoz írott levelében megemlékezett még a házaspárról; köszöntetvén őket.
Váratlanul ítélték el – pallosra. Tisztes, arisztokrata halálnem, a kiváltságos osztály törvény szabta privilégiuma. Római polgár volt.