A tanítónő

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A tanítónő
szerző: Bródy Sándor

Szerdán - nem is régen - a bácspetrovoszelói kis parasztlányok örömmel látták, hogy nincs iskola. A tanterem üres, a búbos fűtetlen, a tanító kisasszony nem írt a táblára semmit.

A nagycsizmás lányok egy kicsit játszottak, a míg valamelyiknek az okosabbak közül eszébe jutott, hogy beszédbe ereszkedjék a tanítónő cicájával, a ki kedvetlenül nyujtózkodott a búbos vállán:

- Hé, hol a kisasszony?

A macska leugrott és miákolva menekült az ajtó elé, a mely a tantermet a tanítóné lakosztályával összekötötte. Egy bátor leány kinyitotta neki az ajtót és akkor látták, hogy a kisasszony még fekszik. Sőt alszik is még és nem ébred, hiába kántálják el neki a dicsértessék a Jézus-Krisztust. A macska felugrik a párnájára, a feje mellé és onnan néz szét kihívóan és haragosan. Mindhiába, az alvó ott fekszik mozdulatlanúl, dacos elkeseredett, fehér arca körül fekete haja összekuszálva, mint egy raj kígyó, a mely elvégezte munkáját és nem tud mozdulni többé.

- No, a kisasszony meghalt! jegyezte meg az asztaloslány. Csak azt nem értették, miért van akkor felöltözve? A nyakán kék szalag, a kezén keztyű, a virágos kalapja kikészítve a székre. Egy kis szemtelen birizgálta, többen szerették volna felpróbálni. De az asztaloslány elkiáltotta magát:

- Ni, megmozdul!

Megijedtek, szétrebbentek, apró lépéseikkel egy óra alatt tele lett a falu síma hómezője, a halott házak előtt, a néptelen utcákon valami élet jelentkezett, a rác templom csengetyűje megszólalt:

- A kisasszony meghalt, meghalt a kisasszony!

A kutyák ugattak, a hol disznóval bántak, megállították a bárdot, haláleset vagy szerencsétlenség, nagyobbára csak nyáron szokott a faluban történni, télen enni és aludni kell. A halotti csengetyű megzavarta az álmot, a míg egyszerre hirtelenében a szava elfogyott, félbenmaradt.

Nagykendős öreg asszonyok jelentek meg a havon és siettek egymásfelé, az iskola felé:

- Óh, óh, óh! Hát a kisasszony megölte magát.



Zomborból jött ide, egyenesen a tanítónőképzőből. Petrovics Katalinnak hítták, husz éves és azt mondják: igen szép volt. Én nem ismertem, nem is sejtettem, hogy van a világon, a faluját nem tudom hol van, a száraz esetét olvastam valamelyik napi ujságban. Nem is tudom, a Petrovics Katalin dolga mért csinál oly mozgalmat a fantáziámban és én, a kinek mesterségem, hogy megható eseményekkel foglalkozzam, de meghatva ne legyek: mit akarok a falusi öngyilkos leánytól?

Hát megölte magát! Mert nem ízlett neki az élet, mint nem esik jól a világ annyi meg annyi százezer művelt leányának, a ki a pórias viszonyok közé kerül. Nem tudott megmaradni a világban, mint nem tudnak megállani azok a lányok, a kik magukra vannak hagyatva, kenyérkeresetre utalva, férfiszerepre kárhoztatva, a mikor hiába minden tudományok, minden elhatározások, csak lányok, szegény gyenge lányok! Mily rettentő gondolat: egyedül! A világban úgy félnek, mint az ijedős gyerek az ismeretlen sötét szobában. Összefogják szoknyájukat, mert íme: a férfiak dühös komondorokká változva, morogva veszik őket körül és fenyegetőznek, hogy letépik ruhájukat!

Nagy rajokban menekülnek a halálba. Szinte látom, a mint összefogódzkodva mennek. Szépen felöltözve, virággal a kokett-hajukban, megkékült, ajkukon dac vagy elhalt szitok a férfiak ellen, a férfitársadalom ellen, a mely nyomorúlt, konfuzus állapotában hol férfiaknak kívánja, hol lányoknak parancsolja őket, kenyeret ad a kezükbe és így szól:

- Itt van, az enyémből adom, csókolj kezet! Aztán légy vén professzor és naiv fiatal leány!

Az én szép Petrovics Katám, úgy látszik, nem fogadta meg a szót. Nem tudta. És beleállott a koszorúba, összefogódzkodott a nagyvárosi lányokkal, a túlérzelmes hervadt szőkékkel, a nagy, fekete szép leány.

Bizonyára nem egy nap elhatározása volt, küzködött, a mig kinyujtotta kezét a szerecsikás pohár után. Fölöltözött, írt az anyjának, engedelmet kérve, hogy hiába tanította, többé nem küldheti neki a havipénzt. Volt-e még valaki, a kinek írnia kellett? Bizonynyal, de talán még nem tudta a nevét. És hogy nem fogja megtudni soha, - ez lehetett az utolsó percek legnagyobb fájdalma. De azt is eltompította az elhatározás. A rossz parasztasszonyok házimérgét, a szerecsikát - mást keresett, de nem tudott keríteni - fogta és megitta. A poharat letette a Lubrich neveléstanára, a mely kinyitva feküdt éjjeli szekrényén, tegnap még olvasta, hogy kell nevelni a kis parasztlányokat, hogy boldogok és erkölcsösek legyenek!



Félek, hogy félreértenek. Nem a férfiak, mert azokkal ez ügyben édeskeveset törődöm. A mit itt írok, az nem novella és nem mind valóság. Az eset maga igaz, ha egy-egy részletét ki is színezi a fantáziám. A lapok megírták: a petrovoszelói tanítónő megölte magát, mert a fiúk tanítója azt mondta rá, hogy - nem jó leány. Egyáltalán ez a névtelen gazember nem hagyta békén a mi névtelen hősnőnket...

Az olvasó itt talán valami regényt sejt. Nem, nincs itt semmi más, mint nyomorúságos próza! A Petrovics Katalin könnyes kenyerét másnak szánta a férfi és nem tudta békén elviselni, hogy a leány kiküzdte mégis. Megválasztották. Jó Isten, az a megválasztás! Hallottak-e már önök arról, a mikor egy leány a férfiaknál állásért jár? Volt-e nőrokonuk, a ki ebbe a nyomorúságos helyzetbe került valaha? És sírt-e az önök előtt vagy nevetett - a mi még rosszabb - elbeszélvén a befolyásos, bölcs és jóakaratú emberekhez való kálváriajárást.

Petrovics Katalin is bizonyára korteskedett. De mit tegyen diplomájával, ha már megszerezte? Óh, bizonyára szívesebben kötözött volna pergamennel befőttet a maga háztartásában, mert ilyen gyengék ezek a leányok, ha akármily tudományosak is, még mindig nem adnak egy közepes férjet, akár egy egyetemi tanári székért. De nem kellett a tanítónő senkinek, bár szép volt és fiatal, s megtette azt a könynyelmű lépést, hogy megválasztatta magát és önálló állást vállalt egy félreeső faluban.

És nem volt talán gardedámja se, ha csak annak nem nézünk egy éhes, sovány állatot, azt a macskát, melyet az elhagyatott tanteremben talált, a mikor abba mohó tettvágygyal benyitott.



Elég is lesz talán a siránkozásból! Voltaképpen mit is akarok? A fenséges főhercegnő, Mária Valéria, a ki nem hiába hogy verseket csinál: okos és érzelmes asszony, tisztába hozta az egész kérdést nem régen, a mikor a budapesti angol kisasszonyoknál volt, megmonda:

- Sok a tanítóné, kevés az iskola!

A tanítónő sok, az iskola kevés - ez az egész! Szegény leányok, jó családból valók, a kik nem remélhetik a nagy szerencsét, hogy valami nagylelkű úr élettársának választja őket valaha: megrohanják a pályát. Szülők, a kik félnek az elszegényedéstől, anyák, a kik talán a maguk sorsán okulva, függetleníteni akarják lányaikat a férfiaktól, szükségből, számításból, hiúságból: tanítónőnek képezik ki a kisasszonyokat. Különösen a férfaktól, a férjhezmeneteltől való függetlenítés gondolata lett az utolsó időben oly erős, hogy légiószámra küldi - és üldi - a jövendő anyáit a jövő gyermekei számára tanítónak és nevelőnek. De hol hozzájuk az iskola - és hol lesz a gyerek?

Bocsánatot az élcféléért. A következtetésekben tovább mentem a kelleténél. A komor szükség, a férfiak ellen való dac erősödő gondolata: mindhiába. Egy leány beszélte nekem, hogyan tanulnak ők a felsőbb iskolákban. Álmodnak a tanulmányaikról. Különösen a világhistóriát folytatják éjjelente, de valahogy sohase álmodják azt, hogy hősök, hadvezérek vagy államférfiaik, hanem hogy ezeknek a feleségei, jegyesei, vagy hozzájuk tartoznak bármi módon. Jön a király, meglátja őket, gyönyörű ruhába vannak öltözve, Mátyás, Napoleon, akár Széchenyi István�

Petrovics Katalin is bizonynyal ezekről álmodott és ha az öngyilkosság gondolata valaha megforgott fiatal elméjében: legalább is a Borgiák mérgére gondolt. És ébren egy állatemberrel volt találkozása és valami rossz cselédtől kellett elcsennie a mérgek legutolsóját, a szerecsikát.



Most már a temető árkában hó födi. Ő maga is olyan, mint fölötte a hó: leesett, szép fehér volt, vége van. Nekem jól esett elbúcsuztatnom; talán jog és ok nélkül. És érzem hogy sok olvasó talán haragszik is már reám és számon kéri a társadalmi cikkből a szilárd következtetéseket. Mit akartam és mit akarok?

Igazán, magam se tudom. Csak azt érzem, hogy verekedni szeretnék. De kivel? Silány férfiakkal, a kik a szegény kis tanítónőt a halálba kergették? De hiszen azok nem egyes emberek, hanem az egész világrend, a mely szintén nem oly nagy bűnös, mert érzi, hogy igaztalan az egész asszonyi nem iránt. És az az évezredek óta fejlődő és bonyolódó nagy injuriát szeretné valahogyan helyre hozni, de hogyan kezdjen hozzá - de hogyan?