A tanítók sztrájkja
szerző: Thury Zoltán
A város uj nyugdijszabályzatot készíttetett a főjegyzővel, sokkal okosabbat, mint a régi. Az eddigi negyven helyett ezután már harmincz esztendei szolgálat után teljes penziót kapnak a város emberei, ha munkaképtelenek lesznek s azonkívül gondoskodott a gondviselés a családjaikról is. Az volt az egész hiba, hogy kifelejtették az uj rendelkezésből a tanyai tanítókat. Ebből nagy háboruság lett.
Kovács Máté, a legöregebb tanyai pedagógus nem minden fejtörés nélkül körlevelet fogalmazott a többi tanítóhoz, kik számszerint tizenketten voltak. Nagyon mérges hangon volt megírva az egész. Az volt a vége, hogy: ha a városi urak nem becsülik meg érdeme szerint hűséges szolgálatunkat, ismerni fogjuk az utat, módot arra, hogy megtiszteltessük velük.
- Mit értesz ez alatt, hogy az utat, módot...? kérdezte az asszony, a mikor fölolvasta neki a levelet.
- Azt majd meghatározzuk, ha összejövünk valamennyien. Egy ember csak egy ember, nem lehet olyan értelmes, mintha a többi is segít neki.
A következő vasárnapra hivta meg a mester a többi tanítót a nagy gyűlésre, a melyből erős tiltakozásra volt kilátás. Kovács Máté nagy magyar ember volt, mestere nemcsak a pedagógiának, hanem a szónak is s azért ő másképpen fejezte ki magát. Azt mondta, hogy azok fogják itt fölemelni protestáló szavukat, a kik lelket öntenek a népbe.
Az elkövetkező vasárnapig pedig folyton készülődtek a nagy vendégfogadásra. Az asszony serényen látott a dolga után, sütött és főzött olyasmiket, a mik csak hidegen jók igazán, pogácsát a pálinka mellé, két kis szopós malaczot, a miket jószagu petrezselyem ágyra fektetett le a tálban, beleütve előre a hátukba a kést, fiatal libákat meg kalácsot, a mi mind akkor kerül az asztalra, mikor beállít a sok éhes vendég. Közben duruzsolt, a mint ez már asszonyi szokás és szidta a bolond urát, a ki ennyi embert csődít a nyakára.
- Bizony szükségünk is volt reá, mondhatom, hogy fölfaljanak mindent.
- Ugyan, ugyan, hiszen minden kikerül a háztól. Hála Istennek jut is, marad is.
- Egy szegény tanító ne csődítse magához a tatárt.
Erre már fölpattant az ura.
- Szegény a kutya! Nem szorulok én rá senkire.
- Még az volna szép.
- No hát!
Vasárnap már hajnalban talpon volt az egész ház. Az iskolaszobából kihordták a padokat s hosszú asztalt terítettek benne, a mire fölkerült mind a hideg holmi. A tanítóné a gyermekeket fésülte és még egyszer elmondatta velük a verseket, a miket majd eldeklamálnak, ha együtt lesz a sok vendég. Egyik jobban pattogtatta a rimeket, mint a másik. Erre szörnyen büszke volt az anyjuk és később, a mikor csak ketten maradtak, mondta is az urának:
- Csak boldog az ember mégis, ha értelmes gyermekei vannak.
Nyugalmas megelégedés ömlött el a kövéres piros arczán, kaczagott a szeme, mig körüljárta az asztalt, rendelkezett a szomszédasszonyoknak, a kik átjöttek segíteni. Közben pedig jó gazdasszonyhoz illendően szidta az urát.
- Nem kellett volna azért ide trombitálni őket.
Az ember, a boros üvegeket rakta föl szép sorba s az asztal végén a félszemét behunyva nézett végig a czilinderglédán, nehogy valami szimetriai hiba essék a berendezésben. Az asszony is szerette a rendet s még igazított egyet s mást. Messze pedig csengő hallszott ütemesen, a hogy a ló rázza s gyönyörűen odakanyarodott az iskola elé egy négylovas szekér. A kicsi fejü, játékos lovak rángatták a kocsit s a polgár, a ki a gyeplőbe kapaszkodva tartotta őket, közéjük cserditett egyet-egyet az ostorral, a mitől egyhelyben tánczoltak s idegesen dobálták fejüket... A kocsiból Fehér Gergely, a kürtös tanyai tanító szállott ki elsőnek és segített a többinek, a kik még fenn voltak, miközben leemelt még egyet mást a saraglyából és kaczagva mesélt a gazdának a négy lóról meg a sok vendégről, a kik lassan bontakoztak ki a nagy keszkenőkből.
- A Juhász gazda hallotta, hogy itt ma ünnep lesz, hát azt mondta, hogy majd ideröpít. Röpültünk is. Elhoztam az asszonyt is, meg a gyerekeket is, kolléga ur, ha nem esnék terhére... Meg ezt a kis elemózsiát...
A háziasszony erre nagyon megneheztelt.
- Csak vigye vissza Fehér ur oda, a honnan hozta, kikerül a mi szegénységünkből is egy s más.
- De bizony nem viszem... Madárlátta holmi...
- Elég volna ötven embernek...
- Hát hiszen össze is jövünk egynehányan. Fontos a kérdés, meg köll deputálni...
Uj kocsi jött, csengős lármás ez is.
Ez meg az alsóvégi tanítót hozta. Egy csomó gyerek kiabált le a szekérről, még a kasba is jutott belőlük. Kovács Máténak meg az asszonynak ragyogott az arcza, mig elébük mentek. Nagy boldogság az, ha nem vetik meg az ember házatáját. Az uj vendég mentegette magát.
- Gondoltuk, hogy ha már ilyen szépen összejövünk, hát ismerkedjenek az asszonyok is. Egyszer esik karácsony egy esztendőbe, már mint egy ilyen alkalom, hogy igy egybekerekedtünk mi panaszos emberek.
Megint kocsi fordult erre a homokon. Abból is asszony, meg gyereknép kászolódott ki s alig, hogy bementek a házba, már uj csengő hallszott messze a sik földön.
- Nagy protestálás lesz - mondták benn a tanító urak és itták a pálinkát, a minek ragyogó arany szine és nagy ereje volt.
- Túltesz akármicsoda konyakon. Tizennégy esztendős - dicsekedett a házigazda s szaladgált ki vendéget fogadni és hozta be őket nagy jókedvvel, egyre hajtogatva, hogy milyen szépen összejöttek.
- Mindjárt csinálhatnánk egy kis majálist, - mondta az egyik vendég s tánczolni kezdett egy kis tömzsi asszonynyal, a ki éppen a keze ügyébe esett.
- Nem, kérem, komoly dologról van itt szó. Sérelmes a helyzet, nagyon sérelmes.
A gyerekek künn körbefogództak és játszani kezdtek. Ha uj kocsi jött és kis fiuk meg leánykák ugráltak le róla, most már ők fogadták nagy barátkozással. Hangos lett az udvar. Az istálló előtt a lovak a kocsikhoz kötve ropogtatták a friss szénát s hangos nyerítéssel üdvözöltek minden uj kocsit. A konyhából a szomszéd asszonyok szaladgáltak a kúthoz és be a szobába meg vissza, a megriasztott majorság szárnyait csattogtatva rebbent szét nagy kiabálással, benn pedig az urak már a borhoz fogtak s az asztal körül fölállva énekelték, hogy nem mennek innen el, mig a gazda furkós bottal ki nem veri őket. Az egyik egyszerre csendet intett. Ez hires gyorsverselő volt, csupa jóizü parasztos rigmus és arról volt nevezetes, hogy kiviczczeli még a püspököt is, ha éppen kedve van rá. A kezébe vette a poharat s elkezdett verseket mondani. A többi nagyon jól mulatott rajta, némelyek ugy kaczagtak, hogy majdnem begurultak az asztal alá s a nagy jókedvre átjöttek az asszonyok is és beszaladt az udvarról a sok gyerek. Egyszerre tele lett a szoba. A kaczagó társaság összegabalyodott egy gomolyba, egyszerre beszélt, kiabált. Kaczagott mindenki minden különös ok nélkül. A vad jókedv ölelte magába őket, a mi csak jön valahonnan, a nélkül, hogy hivnák és hangos, brutális, csapongó...
Valaki egy szörnyen nagy darab liba-mellett vett a kezébe, csillagos nyelű bicskával faragta róla le a húst s a hóna alatt a kenyérrel végig járt mindenkit.
- Szegények vagyunk, de jól élünk.
Erre egyéb ily szólásmódok is forgalomba jöttek.
A másik azt jegyezte meg a helyzetre, miután fölhajtott egy nagy pohár bort:
- Szegény ember vizzel főz s a bort megissza.
A gazda pedig kinálkozott szerényen.
- Csak homokon termett biz ez, szegényes itóka. de hát hunczut az, a ki jobbat ad, mint a milyen van neki.
- Talán hogy tanácskoznánk, - indítványozta valaki, de ő ijedt meg leginkább attól, hogy komolyan veszik a dolgot a többiek. Föllélegzett, mikor lehurrogták.
- Hogyne, ilyen szépen együtt vagyunk s aztán elokoskodjuk a dolgot... Olyan nincs!
Egy nagy hang az asztal végéről a gazdát provokálta, hogy volna-e lelke megboszantani az embert holmi szamársággal. Kovács Máté fölugrott, visszautasította a gyanúsítást.
- Igyék minden ember meg danoljon! - monda - majd ráérünk még megbeszélni a nyomoruságot.
Nagy ebéd következett. Hangos, jókedvű mulatság, a mit azzal szakított félbe egyik vendég, hogy panaszolni kezdett.
- Se barátság, se szivesség, se böcsület!
Az asszonyok jól a hátára vertek a panaszos embernek s kórusba énekelni kezdett az egész társaság, hogy vigye el a gazda a házát, de ők ott maradnak. Kovács Máté magánkivül volt örömében s a szemei megteltek könynyel, a mig lelkesedett az asszonynak:
- Szépen összejöttünk, jó kis muri lelkem...
- Hát a penzió dolga?
- Bujjék bele az ördög!
- Nem ugy van az. Beszéljétek meg a dolgot.
- Hát igen, mindjárt megbeszéljük, mindjárt, csak még előbb iszom egyet.
Ivott s aztán egy kicsit virágos kedvben kezdett bele a beszédbe.
- Kedves kolléga urak! Ugy áll a dolog, hogy nagy sérelem esett velünk. Kifelejtettek az uj penzióból. Hát mint tudják, azért jöttünk össze, hogy mondjunk valamit erre. Én nem vagyok a jónak megrontója, de azt mondom, hogy egy perczre tessék ide hallgatni. Azt indítványozom, hogy irjunk be a tanácsnak, hogy mig a sérelmünket nem korrigálják meg, nem tanítunk. Zárják be az iskolákat, igen, hát hogy azt mondom, hogy mit szólanak hozzá. A tanyai tanítók helyzete amúgy is elviselhetetlen.
Valaki tele szájjal szólott bele az asztal végéről:
- Igaza van.
Kaczagott mindenki, az ablak alatt pedig czinczogni kezdett a czigány. Kikiabáltak hozzá, hogy hallgasson, de nem akarta megérteni.
- Hallottuk, hogy mulatság van, hát eljöttünk.
Néhányan tánczra kerekedtek. A kik komolyabbak akartak lenni, pisszegtek s a házigazda egy kicsit akadozva beszélt tovább.
- A tanyai tanító, olyan tanító, hogy a kutyával is szivesen cserélne. A nyomor olyan inten... ten... ziv... inten... ziv... ziv, hogy egészen belehabarodik az ember. Inten... ziv... ziv...