A tanító
| A tanító szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Sárváry Elek |
Fjodor Lukics Sziszojev, a „Kulikin Fiai" üzem által fenntartott gyári iskola tanítója ünnepi lakomára készülődött. A gyár igazgatósága minden év végén, a vizsgák után ebédet rendezett, amelyen megjelentek mindazok, akik a vizsgán jelen voltak, továbbá a népiskolák felügyelője és a gyár vezetősége. Ezek az ebédek, hivatalos jellegük ellenére is mindig hosszúra nyúltak, vidámak és ízletesek voltak. A tanítók ilyenkor megfeledkeztek a feletteseiknek kijáró tiszteletről; jólvégzett munkájuk tudatában torkig ették magukat, jó hangulatban elpoharazgattak, berekedtek a sok beszédtől és amikor késő este szétoszlottak, felverték az egész gyártelepet dalolásukkal és csókolódzásukkal. Sziszojev, a gyár iskolájában teljesített szolgálatának megfelelően, már tizenhárom ilyen ebéden vett részt.
Most a tizennegyedik ebédre készülődött, s azon fáradozott, hogy a lehetőséghez képest minél tisztességesebb és ünnepélyesebb külsővel jelenhessék meg. Teljes órán át kefélgette új fekete öltönyét és csaknem ugyanannyi időt töltött a tükör előtt, divatos ingét vizsgálgatva; a gallérgombok kissé nehezen mentek be az ing gomblyukaiba és ez a körülmény a feleségére zúduló panaszok, fenyegetések és szemrehányások egész viharát kavarta fel. A szegény asszony, aki ott sürgött-forgott körülötte, végül teljesen kimerült. De Sziszojev is halálosan elfáradt. Amikor behozták a konyhából kifényesített, magasszárú cipőjét, már nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy felhúzza. Le kellett dőlnie és egy kis vizet innia.
– Hogy legyengültél – sóhajtott a felesége – jobb lenne, ha egyáltalán el se mennél arra az ebédre.
– Nincs szükségem a tanácsaidra – szakította félbe haragosan a tanító.
Igen rossz hangulatban volt, mert az utolsó vizsgák nem feleltek meg várakozásainak, jóllehet ezek a vizsgák nagyon szépen sikerültek; az idősebb fiúk mind jó bizonyítványt, sőt még jutalmat is kaptak. Mind a gyári, mind az állami felettesek nagyon kielégítőnek találták az eredményt, de a tanítónak ez mind kevés volt. Bosszantotta, hogy Bakin nevű tanítványa, aki egyébként mindig hibátlanul írt, a vizsgai tollbamondásában három hibát ejtett; Szergejev pedig izgalmában nem tudta a tizenhetet tizenhárommal megszorozni. A felügyelő, aki fiatal, tapasztalatlan ember volt, a tollbamondásra túl nehéz szöveget választott, Ljapunov pedig, a szomszéd iskola tanítója, aki a felügyelő kérésére a feladatot tollbamondta, „kartársitlan” magatartást tanúsított: a szavakat nem úgy ejtette ki, ahogy azokat írják, hanem valahogy mintha elharapta volna . . .
Sziszojev, miután felesége segítségével felhúzta cipőjét, még egyszer megnézte magát a tükörben, aztán fogta görcsös sétabotját és elindult az ebédre. Az ünnepséget a gyárigazgató lakásán rendezték. Sziszojevet a bejárat előtt egy kis kellemetlenség érte . . . hirtelen elfogta a köhögés. Közben sapkája lerepült a fejéről, sétabotja is kiesett a kezéből, s mire odabent az igazgatónál meghallották a zajt, és a tanítók meg az iskolafelügyelő kiszaladtak, már ott ült az alsó lépcsőfokon és csurgott róla a veríték.
– Fjodor Lukics, maga az? – kiáltotta meglepetten a felügyelő. – Hát mégis eljött? . . .
– Miért?
– Magának, kedvesem, egy jó darabig otthon kellene maradnia. Úgy látom, nincs jó bőrben . . .
– Ma ugyanúgy vagyok, mint tegnap voltam. De ha önnek kellemetlen a jelenlétem, visszafordulhatok.
– Ugyan mire való az ilyen beszéd, Fjodor Lukics? Miért mondja ezt? Isten hozta! Hiszen tulajdonképpen nem mi vagyunk az ünnepeltek, hanem ön. Sőt, kérem, nagyon örülünk! . . .
A gyárigazgatónál már mindent előkészítettek az ünnepségre. A német olajnyomatokkal teleaggatott, geránium- és lakkszagú, hatalmas ebédlőben két asztal állott: egy nagy asztal, az ebéd részére s egy másik, kisebb tálaló asztal, amelyen a hideg ételeket helyezték el. A leengedett függönyökön keresztül alig-alig szűrődött be a forró déli napsugár . . . A szoba félhomálya, a svájci látképek a függönyökön, a geránium, s a kolbászfélék meg felvágottak a tányérokon, amelyek oly szendén és szűzi-érzelgősen tekintettek az emberre – mindez pompásan illett a lakáshoz és gazdájához, a köpcös, szívélyes némethez, akinek barátságos szeme derűsen csillogott. Adolf Andrejics Bruni (így hívták a házigazdát) izgatottan sürgött-forgott a tálaló asztalkánál, töltögette az italt, rendezgette a tányérokat, s egyre csak azon volt, hogy mindenkinek a kedvében járjon, vidám hangulatot teremtsen és egészen közvetlenül, meghitt jóbarát módjára viselkedjék. A vendégek vállát veregette, megbámulta őket, nevetgélt, kezét dörzsölte – szóval hízelgett, mint a jó kutya.
– Kit látok itt! Fjodor Lukics! – kiáltotta lelkendezve, mikor Sziszojevet megpillantotta. – Mily kellemes meglepetés! Betegsége ellenére is eljött! . . . Uraim, engedjék meg, hogy egy örömteljes újságot közöljek önökkel: Fjodor Lukics megérkezett!
A tálaló asztalka körül már egybegyűltek a pedagógusok és javában falatoztak. Sziszojev elkomorodott. Nem tetszett neki, hogy kartársai elkezdték az evést-ivást anélkül, hogy őt megvárták volna. Megpillantván közöttük Ljapunovot, aki a vizsgán a feladatot tollbamondta, hozzálépett és így szólt:
– Ez nem volt kartársias eljárás! Bizony, becsületes ember így nem diktál.
– Úristen, még mindig azon rágódik! – mondta Ljapunov, homlokát ráncolva. – Hát még nem unta meg?
– Igen, még mindig azon rágódom. Babkin eddig még sohasem hibázott. De tudom, hogy miért diktált így! Egyszerűen azt szerette volna, ha tanítványaim kudarcot vallanak és az ön iskolája jobb eredményt mutat fel, mint az enyém. Nagyon jól tudok mindent!
– Mit kötekedik velem? – kérdezte gorombán Ljapunov. – Mi az ördögöt akar tőlem?
– Elég lesz, uraim – lépett közbe a felügyelő, siralmas arcot vágva. – Hát érdemes ilyen szamárságért indulatba jönni? Három hiba . . . vagy egy se . . . hát nem mindegy az?
– Nem, nem mindegy! Babkin nálam sohasem ejtett hibákat!
– Minden áron kötekedni akar – folytatta Ljapunov, haragosan duzzogva. – Visszaél a beteg ember helyzetével és mindenkinek csak kellemetlenkedik. De én, öregem, nem veszem figyelembe, hogy ő beteg!
– Ugyan hagyjanak már békében a betegségemmel – kiáltott fel dühösen Sziszojev. – Mi közük hozzá? Mindig csak azzal jönnek: beteg! beteg! beteg! . . . Nincs szükségem a részvétükre! De meg aztán, honnan veszik, hogy beteg vagyok? A vizsgák előtt, igaz, beteg voltam, de most már teljesen felgyógyultam, csak még egy kis gyengeség maradt vissza!
– Nos, felgyógyult, hála istennek – mondta Nyikolaj atya, a hitoktató, fiatal pap, aki elegáns, barna csuhát és bő nadrágot viselt. – Örülnie kellene, maga meg dühösködik.
– Ön is szépen viselkedett! – szakította félbe Sziszojev. – A kérdéseknek világosaknak és érthetőknek kell lenniök, ön pedig mindig csak talányokat adott fel. Így nem lehet tanítani!
Közös erővel megnyugtatták és leültették az asztalhoz. Sokáig válogatott, hogy mit is igyék, s végül fanyar arccal felhajtott egy félpohárkát valami zöldes likőrből; azután kivett az egyik tálból egy falat pástétomot és nagy üggyel-bajjal kiválasztott hozzá egy töltött tojást hagymával. Első harapásra a pástétom ízetlennek tűnt. Erre megsózta, de nyomban félre is tolta bosszankodva, mert elsózta az egészet.
Az ebédnél Sziszojevet a felügyelő és Bruni közé ültették. Az első fogás után – régi vállalati szokás szerint – megkezdődtek a pohárköszöntők.
– Kedves kötelességemnek tartom – kezdte a felügyelő – hogy megköszönjem az iskola távollevő gondnokainak, Danyiil Petrovicsnak . . . és . . . és . . . és . . .
– És Ivan Petrovicsnak . . . – súgta Bruni.
– És Ivan Petrovicsnak, a Kulikin-testvéreknek, akik nem sajnálják a költséget iskolánk felvirágoztatására. Továbbá javasolom, hogy köszöntsük fel Pavel Gennadijevics Nadarovot, a népiskolák nagyrabecsült felügyelőjét.
A székek eltolódtak, az arcok elmosolyodtak és megkezdődött a szokásos koccintgatás. A harmadik pohárköszöntő mindig Sziszojevé volt. Ez alkalommal is felemelkedett. Komoly arcot vágott s miután kiköhögte magát, belefogott beszédébe. Mindenekelőtt kijelentette, hogy neki nem jutott osztályrészül az ékesszólás adománya és hogy nem készült a beszédre. Azután elmondta, hogy szolgálatának tizennégy éve alatt sok cselszövés, fondorlat, sőt besúgás, feljelentés is történt ellene és hogy jól tudja, kik az ő ellenségei és feljelentői, de nem kívánja megnevezni őket, „nehogy egyeseknek elmenjen az étvágya". A Kulikin-iskola azonban e fondorlatok ellenére is az egész kormányzóságban az első helyen áll „nemcsak erkölcsi, de anyagi tekintetben is”.
– A tanítók – mondta – mindenütt két-háromszáz rubelt kapnak, én pedig ötszázat kapok és ehhez még a lakásomat is átalakították, sőt a gyár költségére be is bútorozták. Ez évben pedig az összes falakat újra tapétázták . . .
A továbbiak során hosszadalmasan beszélt arról is, hogy a községi és az állami iskolákhoz viszonyítva, itt milyen bőségesen látják el a tanulókat írószerekkel. És mindezekért – véleménye szerint – az iskola nem a gyár tulajdonosainak tartozik hálával, akik külföldön élnek s aligha tudnak az iskola létezéséről, hanem annak az embernek, akiben német származása és lutheránus vallása ellenére is orosz lélek lakozik . . . Sziszojev rövid szünetekkel még sokáig és dagályosan szónokolt. Beszéde elnyújtott és kellemetlen volt. Ismételten visszatért ellenségeire. Végre kifáradt, megizzadt és – halkan, szaggatottan, mintha csak úgy magának mondta volna – nem valami talpraesett módon fejezte be:
– Így tehát, indítványozom, igyunk Bruni, vagyis Adolf Andrejics egészségére, aki itt közöttünk . . . általánosságban . . . és magától értetődik . . .
Mikor befejezte beszédét, mindenki fellélegzett, mintha valaki illatos, hideg vizet permetezett volna szét a levegőben. Az egyetlen, aki nem érezte magát kellemetlenül, Bruni volt. Érzelgős szemforgatásokkal szorongatta Sziszojev kezét és megint hízelegni kezdett, mint egy kutya.
– Ó, köszönöm önnek – mondta és különösen hangsúlyozta a szavakat, miközben balkezét szívére szorította. – Nagyon boldog vagyok, hogy ön megért engem! Egész szívemből a legjobbakat kívánom! De meg kell jegyeznem, hogy ön eltúlozza a szerepemet. Az iskola felvirágzását egyedül önnek köszönheti, igen tisztelt barátom, Fjodor Lukics! Ön nélkül semmiben sem különböznék a többi iskolától! Ön azt hiszi, hogy a német bókol. Ha-ha! Nem, lelkem, Fjodor Lukics, én becsületes ember vagyok és sohasem mondok bókokat. Ha mi önnek évi ötszáz rubelt fizetünk, ez azt jelenti, hogy ön értékes számunkra. Nem igaz? Uraim, így van-e? Másnak nem fizetnék annyit . . . De kérem, egy jó iskola – ez csak a gyár becsületére válik!
– Őszintén be kell ismernem, hogy az önök iskolája valóban nem mindennapi – mondta a felügyelő. – Nehogy azt gondolják, hogy ez tömjénezés. Nem: tény, hogy ehhez az iskolához foghatót még nem találtam egész életemben. Amint ott ültem a vizsgájukon, egész idő alatt csak bámultam . . . Remek gyerekek! Sokat tudnak, bátran felelnek, s emellett oly különösen határozott a fellépésük és nagyon őszinték . . . Szembeszökő, mennyire szeretik önt, Fjodor Lukics. Ön ízig-vérig pedagógus és az is bizonyos, hogy tanítónak született. Megvan önben minden adottság: a veleszületett hivatásérzet, a sokévi tapasztalat és az ügybuzgalom . . . Egyszerűen bámulatos, hogy gyenge egészsége ellenére mennyi energiával, szakértelemmel rendelkezik . . . S mily nagy a kitartása, önbizalma. Helyesen mondta valaki az iskolaszékben, hogy ön valóságos költő . . . mert valóban az!
Valamennyi meghívott, mint egy ember magasztalta a tanító rendkívüli tehetségét. És mintha leomlottak volna a korlátok, megindult az őszinte, lelkes beszédek árja – csupa olyan szó, amilyet nem mond az ember, ha körültekintő és a józan megfontolás visszatartja. Megfeledkeztek Sziszojev beszédéről, kiállhatatlan egyéniségéről és gonosz arckifejezéséről. Mindnyájan belejöttek a beszédbe, még a nemrég kinevezett, hallgatag, bátortalan tanítók is, akik még nem is merték másként szólítani a felügyelőt, mint „méltóságos úrnak". Világos, hogy Sziszojev a maga körében figyelemreméltó személyiség volt.
Minthogy tizennégy év alatt hozzászokott a sikerekhez és dicséretekhez, közömbösen hallgatta tisztelőinek lelkes moraját.
Ezzel szemben Brunit a dicséretek mámorossá tették. A német mohón lesett minden szót, ragyogott az örömtől, tapsolt, szégyenlősen elpirult, mintha a dicséretek nem a tanítónak, hanem neki szóltak volna.
– Brávó! Brávó! – Helyes! Kitalálta a gondolatomat! . . . Kitűnő! . . .
A tanító szemébe nézett, mintha a boldogságát akarta volna megosztani vele. Végre azután nem állta meg, felugrott és éles tenorjával az összes hangokat túlszárnyalva, felkiáltott:
– Uraim! Engedjék meg, hogy én is beszélhessek! Pszt, csend! Mindarra amit elmondtak, én csak egyet felelhetek: a gyár vezetősége nem marad adósa Fjodor Lukicsnak! . . .
Mindenki elhallgatott. Sziszojev rátekintett a német rózsás arcára.
– Meg tudjuk őt becsülni – folytatta Bruni halkabban és komoly arcot vágott. – Mindarra, amit itt hallottam, meg kell mondanom: gondoskodni fogunk Lukics családjáról. Erre a célra már egy hónappal ezelőtt bizonyos összeget helyeztünk el a bankban.
Sziszojev kérdő pillantást vetett a németre és kartársaira, mintha nem értené, miért a családjáról akarnak gondoskodni és nem őróla? És akkor a mozdulatlan arcokból, a rámeredő tekintetekből nem a rokonszenvet és a részvétet olvasta ki, amely oly elviselhetetlen volt számára, hanem valami egyebet, valami szelíd gyengédséget és ugyanakkor a legszörnyűbb baljóslatot . . . valami borzasztó igazságot . . . valami olyant, amitől egy szempillantás alatt hideg borzongás futott végig testén, s lelkét kimondhatatlan kétségbeesés töltötte el. Sápadt, eltorzult arccal ugrott fel és a fejéhez kapott. Mintegy negyed percig állt így, rémülten meredve egyetlen pontra, mintha csak közeli halálát látta volna maga előtt, amelyről Bruni beszélt – azután leült és sírva fakadt.
– Elég volt! . . . Mi lelte? – Aggódó hangok zűrzavara hallatszott körülötte. – Vizet! Igyék egy kis vizet!
Kis idő múlva a tanító megnyugodott, de előbbi élénksége már nem tért vissza,. Az ebéd komor csendben ért véget, mégpedig sokkal korábban, mint az előző években.
Sziszojev hazaérkezve, mindenekelőtt a tükörbe nézett.
„Persze, aggodalmam teljesen hiábavaló – gondolta, mikor meglátta sötét, karikás szemét és beesett arcát. – Arcszínem ma sokkal jobb, mint tegnap volt. Vérszegény vagyok, gyomorhurutos s a köhögés is csak a gyomromtól van.”
Ebben megnyugodott és lassan levetkőzött. Sokáig tisztogatta fekete öltönyét, majd gondosan összehajtogatta és betette a szekrénybe.
Azután odament az asztalhoz, ahol rakásszámra hevertek tanítványainak füzetei; kivette Babkin füzetét, leült és elmerülten nézegette a szép, gyermeki kézírást . . .
Miközben tanítványainak diktandó-dolgazatát nézegette, a szomszéd szobában ott ült a községi orvos és suttogva mondta feleségének, hogy nem kellett volna elengednie az ebédre olyan embert, aki szemmelláthatóan már nem élhet egy hétnél tovább . . .