A tűzrózsák
szerző: Kortsák Jenő
Tivoli, a parókakészítő fia, nagy művész volt.
Életének története itt következik:
A belvárosban született egy négyemeletes régi házban.
Ennek a háznak az udvarába sohase sütött be a nap. Ködös, szürkés félhomály úszott az égig nyúló falak között és a sötét udvari lakások fénytelen ablakszemei álmosan, félálomba merülten néztek le naphosszat a szürke gránitkockákkal kikövezett udvarba.
Nagy ritkán, augusztusi napokon, amikor fenn a füstös kémények fölött aranyszikra fátyolba vontan tündöklött a mosolygó kék égbolt, mégis betévedt néha a sötét falak közé egy halvány, kósza napsugár. Olyankor eloltották apró petróleumlámpájukat az udvar szűk odúiban dolgozó mesteremberek, kitódultak a szabad levegőre s az ég felé forgatva a fejüket, sóhajtva és gyönyörködve mondogatták:
- Milyen gyönyörűen süt ma a nap!
Rövid idő múlva már ismét eltűnt a ház faláról a játszadozó kóbor sugár. Akkor visszabújtak odúikba a mesteremberek, megint meggyújtották apró petróleumlámpájukat és a munkájuk fölé hajolva tovább dolgoztak.
Szorgalmas, magukba vonult, bölcselkedésre hajló emberek laktak ebben az udvarban...
Tivoli, az öreg parókakészítő műhelye, vagy amint ő nevezte: műterme a hátulsó sötétebbik udvarban volt egy régiségkereskedő boltja mellett.
Egy novemberi nap délutánján az öreg Tivoli éppen egy XIV. Lajos korabeli parókán dolgozott, amikor a sógorasszonya, egy fürge mozgású, szapora beszédű asszonyka kigördült, a szomszédos lakószobából a műhelybe és lelkendezve így kiáltott:
- Tivoli, fiad született.
Az öreg Tivoli hátra tolta orrán a pápaszemét s világosszürke, vörös szempilláktól környezett szemét örvendezve a sógornőre fordította.
- Valóban nagy szerencse -, kiáltotta - csak kár, hogy nem idősebb legalább húsz esztendővel az a fiú. Roppant sok a sürgős dolgom, s nagy szükségem volna egy megbízható segédre. Ezek a színházi emberek folyton sürgetnek. Azt hiszik, hogy egy XIV. Lajos korabeli paróka elkészítése olyan egyszerű dolog, mint egy ostoba szerep elszavalása, pedig...
- De ember! - szakította félbe a sógornő - hát nem nézed meg a fiadat?! - s szörnyülködve összecsapta a kezét.
- Első a kötelesség - mondta nyugodtan Tivoli. - Ezt a parókát holnapra ígértem és amint látod még sok híja van. A fiatal úrnak pedig, akinek életében alkalma lesz az apjával ismerkedni, sok az ideje. Várjon tehát.
Jókedvűen nevetett. Aztán gondosan elhelyezett még egy tincset az előtte álló parókán, majd kissé oldalt fordította s a szemét félig beárnyékolva élesen figyelte a hajfodrok összhatását, aztán elégedetten csettintett a nyelvével:
- Ő felsége XIV. Lajos nem viselt ilyet - mondta büszkén. Felkelt a székéről, benyitott a szobába, ahol hófehér vánkosok közé fektetve, várta az apját a kisded Tivoli.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az Olivér névre keresztelték. Szőke, göndör hajú, nagy szemű komoly fiúcska vált belőle, aki mindenben ellentéte volt az apjának. Szűk szavú volt és lassú mozgású, aki keveset törődött a külsőségekkel és mindig a dolgok lényegét kereste.
Az apja korán munkára fogta és ő rövid idő alatt, szinte játékközben tanulta meg a parókakészítés egyszerűnek látszó, de nagy szakértelmet és ügyességet kívánó mesterségét. Ott ült naphosszat az apja mellett a sötét, petróleumlámpával világított kis műhelyben és nagy gyorsasággal tűzte egymásután a fabábura kifeszített vékony selyembe a szőke, aranyszínű, vagy hollófekete hajszálakat. Már tizenöt éves korában egy elsőrendű segéd helyét töltötte be az apja mellett, bár a mesterség igazi megértésében, ezerféle fogásának, apró, de fontos ügyeskedéseinek megtanulásában nagyban rászorult az öreg Tivoli nagy tudására, atyai tanácsaira.
Szorgalmasan tanult, dolgozott tehát hosszú éveken keresztül s reggeltői estélig a munkája fölé hajolva lépésről-lépésre haladt a tökéletesedés felé.
Voltak azonban napjai, sőt hetei, amikor nem tudott dolgozni.
Ezeken a napokon látszólag minden ok nélkül valami nagy, érthetetlen szomorúság, valami jóleső, zsibongó fájás tolult a mellére.
A kis műhely falai kitágultak előtte s csodás, bámulatos, káprázatos álomképeket látott.
Ilyenkor lehanyatlott a keze a munkájáról s a szeme mereven, fátyolosan a levegőbe meredt.
Az apja sokszor korholta ezért.
- Különös ember vagy te fiam -, fakadt ki egyszer az öreg Tivoli, amikor egy sötét novemberi napon ismét ölbe rakott kézzel, mélyen elgondolkozva ott ült a bábuja mellett és a sok gyönyörű aranyhaj - angyalfejre való parókát kellett volna készítenie - feldolgozatlanul hevert mellette.
A kis Tivoli az apja szavára felrezzent álmodozásából.
- Különös ember vagy te fiam - ismételte mérgelődve az apja - mondhatnám, lusta, haszontalan ember vagy. Néha napokig ölbe rakott kézzel a munkád mellett ülsz és a levegőbe bámulsz. Ha csak a segédem volnál és nem a fiam, kitenném a szűrödet. Ami munkánk egyszerű, de nagy szorgalmat kíván. Amíg te egy hajszálat elhelyezel a bábud selymén, én addig teljesen elkészülök - nem túlozok - egy félig kopasz ember parókájával.
A fiú erre elnézően mosolygott és így felelt nagy meggyőződéssel, de tiszteletteljesen.
- Valóban igazad van apám, a mi mesterségünk túlságosan egyszerű. De nem ez a legnagyobb hibája, hanem az, hogy hazug, hamis mesterség. Mert mit készítünk mi? Vendéghajat, álhajat alakoskodó színészek, csalafinta agglegények, ravaszkodó, hiú aggszüzek számára. Én undorodom ettől a mesterségtől, bár elismerem, hogy; te - amint Sólyom, a nagy jellemszínész mondta - valósággal művésze vagy a mesterségednek; a rokokó korabeli fejdíszek megalkotásában pedig a világ első mesterei közé tartozol.
Az öreg Tivoli rózsaszínű szemhéjait sűrűen mozgatva és a meghatottságtól szinte könnyezve ezt kérdezte:
- És mégis el akarod hagyni az apád mesterségét?!
Tivoli összeráncolta a homlokát s így felelt:
Nem hagyom el teljesen, csak a hazugságot hagyom el belőle. Nem készítek többé fabábun, holt, élettelen hajszálakból álfejeket, amit az emberek mások megtévesztésére, kába illúziók keltésére használnak. Én élő emberek fejét fogom feldíszíteni: élő, okos, nagy szemű asszonyok, fehér homlokú leányok haját fogom hullámos fürtökbe, lágyan omló csigákba fésülni. Csodálatos, még soha nem látott hajviseleteket akarok kitalálni, amelyek széppé, nemessé teszik az asszonyok arcát, amelyek fényessé teszik a szemük nézését, ragyogóvá a foguk villogását. Minden női archoz más fejéket teremtek.
A feketék homlokán el fogom takarni a rejtett gonoszságot, a szőkék arcából eltüntetem a tunyaságot, a vörösekéből a fölösleges alattomosságot. Megkoronázom a büszke tekintetűek homlokát s hajukból virágkoszorút fonok a szelídek halántéka köré. Megmutatom nekik, hogy milyen hatalom rejlik a vállukra omló, illatos selyemhajtól, ebből a látszólag élettelen anyagból, ha művész kezébe kerül.
- Különös ember vagy te fiam -, mondta fejét csóválva az öreg Tivoli -, bár nem tagadom, van némi újdonság a felfogásodban. Én nem vagyok ellensége semmilyen új törekvésnek és szívesen szolgálok neked hosszú pályámon gyűjtött tapasztalataimmal.
Tivoli tisztelettudóan megcsókolta az apja kezét s így felelt:
- Még fiatal vagyok. Magasra akarok repülni, de gyengék a szárnyaim. Köszönöm a segítségedet.
Leült az apja mellé. Az öreg Tivoli maga elé tett egy emberfejet ábrázoló fabábut s a kis üzlet hátsó fülkéjéből előhozott egy gyönyörű, szőke, göndör parókát. Ráillesztette a bábura, aztán egy könnyű fésűt forgatva az ujjai között, néhány mozdulattal hullámos fonatokba osztotta a szőke selyemhajat. Könnyen, simán, bámulatos gyorsasággal mozogtak finom, vékony ujjai a tömött hajfonadék között s rövid idő multán göndör csigákba szedve ott állott előttük egy rokokó korabeli fejék.
A kis Tivoli csöndesen, tudásvágytól szomjasan nézte az apja munkáját. Figyelmesen, éles szemmel leste minden mozdulatát, fürge ujjainak minden rezzenését.
Mikor az öreg elkészült, mélyen elgondolkozott s így szólt:
- Ez a fejék egy kék, mandula szemű, hosszú, íves szemöldökű, hófehér, vékony nyakú leány fejére illenék.
Ezen a napon már nem dolgozott többet. A szőke hajú, rokokó korabeli leány járt az eszében.
Szabad idejét képtárakban, múzeumokban töltötte. A régi, nagy mesterek képei vonzották. Órákig elálldogált Tizián egy-egy kópiája előtt. Figyelmesen összehunyorított szemmel vizsgálta a nagymester dús, szikrázó, vörös hajú asszonyait, Botticelli törékeny, vékonynyakú aranyfejű tündéreit, a spanyol mesterek fekete fürtű, szilaj nézésű leányait s halkan, megelégedetten mormogta:
- Ők értettek hozzá.
És megtanulta tőlük, hogy milyen archoz milyen hajviselet illik, hogy hogyan lehet a hullámzó fürtök művészi elrendezésével olyanná tenni az asszonyi főt, mintha illatos virágokkal volna tele szórva, vagy mintha napfényben szikrázó, csendesen ringó tószíne lenne.
Hírneves festők, nagy történelmi idők rajzolóinak műveit hozatta meg. Elvonult velök a műhely egy sarkába és a kis lámpa sárgás fénye mellett tanulmányozta híres idők híres asszonyainak arcát s fejükhöz, egyéniségükhöz simuló, csodálatosan jellemzetes, ékes hajviseletüket. Rajzokat, vázlatokat készített róluk s egy mappába gyűjtve elrejtette őket szekrényének egy titkos zugába.
Néha eredeti ötletei támadtak. Néhány vonással papírra rögzítette őket, aztán az ódon fekete szekrényből, amelyben az apja elkészített parókái függtek, elővett egyet s a fabábura illesztve azt, munkához fogott. Az ujjai hihetetlen könnyűséggel, ügyességgel mozogtak. Az arca kipirult a szeme lázas tűzben égett. Alkotott. Mikor elkészült, elégedetten, boldogan forgatta, nézegette a művét. Stilizált hajvirágokat, fantasztikus, szövevényes rajzokat hozott ki e vékony selyemszálakból, amelyek mindig egy elképzelt asszonyi főn pihentek. Mindig más asszonyi főn: ezerféle, változatos, titokzatos, nyílt tekintetű, mai korbeli, vagy letűnt idők homályos, kihalt és néha-néha mégis újra felbukkanó asszonyainak fején.
Ezenközben megnőtt, megférfiasodott. Magas termetű, kissé félszeg mozgású legény lett belőle. Zárkózott volt, szó ritkán hagyta el az ajkát, ha pedig mégis megszólaltatta valaki: a mesterségéről beszélt fanatikusan, túlozva, úgy, ahogy művészek beszélnek a művészetükről.
A szomszédok: a pápaszemes régiségkereskedő, Stock a finomkodó órásmester és Vaskó a feltűrt ingujjú műesztergályos néha meghallgatták, aztán összenéztek s jóízűen nevetve legyintettek a kezükkel:
- Kissé hóbortos - mondták és nem sokat tartottak róla.
Csak az apja bízott benne.
- Sokra viszed fiam - mondta neki nem egyszer egy-egy sikerültebb művének megtekintése közben s nagy gyorsasággal mozgatta rózsaszínű szemhéjait meghatottságában. - Az apád fia vagy, utolérhetetlen leszel a mesterségedben s én nagy sajnálattal válok meg tőled, épp most, amikor oly sok a megrendelésem. De neked nem itt a helyed, reád nagyobb jövő vár.
És beajánlotta őt a színházhoz.
A színházban ismerkedett meg Emmával, a bronzhajú dán táncosnővel.
Mikor először lépett az öltözőjébe, a leány a tükre előtt állott. Mosolyogva bólintott feléje a fejével, aztán a hajához nyúlt s kihúzta belőle a kontyát összetartó aranynyilat.
A bronzszínű hajhullám kígyózva, szikrázva végigfolyt hófehér mezítlen vállán, vékony selyemlepelbe takart derekán s apró, rezgő hullámokban szétterült a lábai előtt.
- A nimfák királynője leszek ma este - így szólt mosolyogva a dán leány. - Vigyázzon!
Tivoli sápadtan, zavartan nézett a leány szemébe.
- Meg lesz velem elégedve - dadogta.
Aztán reszkető ujjakkal belemélyedt a forró, kábult illatot árasztó selyemszálak közé. Szótlanul, önkívületben dolgozott. A hajfonatok cikázva, ördögi gyorsasággal kígyóztak, alakultak, formálódtak az ujjai között. A fantáziája lázas lüktetéssel működött.
- Igen, ilyen lehetett a nimfák királynője - gondolta s minden erejét megfeszítve dolgozott.
Mikor elkészült, megfordította a leány fejét. Aggodalmasan figyelte, vizsgálta minden oldalról. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott.
Emma elragadtatva csodálta magát a tükörben.
- Alig ismerek magamra - mondta zavartan.
Hálásan Tivoli szemébe nézett, aztán kisuhant az ajtón.
Tivoli kábultan, boldogan ott állott néhány pillanatig az öltözőben...
Az öltöző langyos, puha levegője tele volt az eltűnt leány hajának kábító, titokzatos illatával...
Minden este megjelent a kis öltözőben s a leány minden este új formában, csodálatosan átalakulva lépett a tánckar élén a színpadra. Egyik napon simán, szemérmesen simultak a halántékára és sötét, szelíd fényben. tündököltek a bronz hajfonatok, másik napon szilajon, buján repdestek, villogtak a színpadi lámpák fényében, mint egy hetéra tébolyult, bűnre csábító fürtei. Aztán finom volt, selymesen puha, mint a rokokó kor princessei és erős, élettől, bujaságtól lobogó, mint az aranykor bronztestű asszonyainak őserdők illatától kábult haja.
A közönség ismerni kezdte Emmát és művészét. A fejét minden új alakjában megrajzolták s a nagy világlapok széjjelhordták és a bronzhajú leány fejékét viselték világszerte az asszonyok.
- A múzsám vagy - mondta Tivoli a leánynak. Nélküled nem lettem volna művész.
És szerelemtől és hálától csillogtak a szemei.
A leány titokzatosan, kacéran mosolygott és meleg, gömbölyű karjaival magához ölelte Tivoli szőke fejét.
Lázas, forró, felejthetetlen napokat töltöttek el. A kis színházi öltöző piros plüss falaival csodás varázsbarlanggá alakult, amelyben mindennap újjá született a szerelem. Mindennap más asszony kínálta oda Tivolinak csókra szomjas ajkát, a bronz palást minden nap más titkát tárta fel, minden nap más ékességét rejtette el kínzóan, ingerlően ennek a tengerzöld szemű, különös leánynak.
Elválhatatlanok lettek. Érezték, hogy összetartoznak és ketten alkotnak egyet.
Együtt járták be a külföldet és meggazdagodva tértek haza...Az öreg Tivoli, aki még ekkor is szorgalmasan dolgozott sötét odvában petróleumlámpája mellett, jókedvűen újságolta szomszédainak: a finomkodó órásmesternek s a pápaszemes régiségkereskedőnek.
- Igazam volt. Híres ember lett belőle. Nagy lapokban közlik a legújabb műveit. Vagyont is szerzett: Mit szóltok hozzá?
Az órás és a régiségkereskedő szégyenkezve a tejüket csóválva vallották:
- Nem hittük volna. Érthetetlen dolgok is történnek.
Az öreg Tivoli büszkén, jókedvűen nevetett, aztán felöltötte tubákszínű kabátját s fürge léptekkel felsietett a dohos, napsugártalan udvarból az első emeletre, ahol fényesen bebútorozott lakásban lakott a fia s Emma, a csodálatos hajú asszony.
Csöndes, nyugodt boldogságban éltek. A kapu előtt címeres hintók, zajtalan villanyos automobilok álltak meg s magas rangú, főúri nőkhöz röpítették Tivolit. Tivoli óriási pénzeket keresett s a nagy udvari estélyeken minden asszony az ő fejékét viselte.
Rövid idő múlva közismert lett az alakja a városban, s ha a nyilvánosság előtt megjelent, az emberek gúnyosan mosolyogva, irigykedve figyelték minden mozdulatát, ahogy nem mindennapi foglalkozású, hírnévre szert tett embereket szokás figyelni.
Ekkor ismét történt az életében valami, ami a közfigyelmet feléje fordította.
Tivolit megcsalta a felesége.
Mikor megmondták neki, először nem hitte el, de súlyos bizonyítékokat hoztak fel az asszony ellen és azt is megtudta, hogy mikor lepheti meg őket.
Egy délután szokatlan időben ment haza. Abban a pillanatban lépett a szobába, amikor szorosan egymáshoz simulva csókolták egymást. Térdben megrogyott a lába s a botja kiesett a kezéből. Erre felijedtek s észrevették őt, amint a falhoz támaszkodva kimeredt szemmel, halotthalványan nézi őket:
A férfi tért legelóbb magához. Feléje közeledett s nehány érthetetlen szót hebegett.
Tivoli nem látta: Tágra nyitott szeme a feleségét nézte üres, rémült nézéssel.
Az asszonyon hófehér görög ruha volt, amely lágy redőkben omlott szobortermetére: a haja, a bronzszínű selyemhaja simán, egyszerűen a nyakába fésülve s a lágy, tompa fényben rezgő konty egy arany nyíllal áttűzve.
Ő tűzte be a nyilat aznap reggel.
Szótlan, dermesztő csönd volt a szobában.
- Uram, ha parancsolja - hebegte ismét az asszony szeretője. A hangja olyan siketen, tompán hangzott, mint egy fekete posztóval letakart dob.
Tivoli nem felelt, csak a kezével intett.
A másik a falhoz lapulva, megkönnyebbülten felsóhajtva távozott.
Egyedül maradtak ketten.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek.
Az asszony kényszeredetten, kínosan elmosolyodott.
Tivolinak ekkor ragyogni kezdtek a szemei. Égni, lángolni kezdtek s eleinte lassú, tántorgó lépéssel, aztán mind biztosabban, egyenletesebben megindult az asszony felé.
Az asszony halk sikollyal a karosszékébe rogyott.
Tivoli megállott a felesége előtt. A szeme csodálatos szikrázó fényben égett: úgy nézett az asszony szemébe. Az ajka megmozdult s kínos erőlködéssel kinyílott. Mondani akart valamit, de nem tudott beszélni. Hangtalanul mozogtak az ajkai. Csak a szemei beszéltek. Ekkor egyszerre eltűnt a ragyogás a szeméből s elhomályosult a tekintete, mint a nap, mikor sűrű ködfelhő vonul eléje.
Az asszony ekkor megint elmosolyodott s kinyitotta a száját.
Tivoli elkapta a nyakát s az asszony nem tudott megszólalni.
Lassan összeszorította a markát s megfojtotta.
Sokáig ott tartotta az asszony puha, hófehér nyakán a kezét és sokáig nem egyenesedtek ki az iszonyú erőfeszítéstől megmerevedett ujjai.
Aztán fáradtan, félig ájultan lerogyott egy karosszékbe.
Arcát a kezébe temette s görcsös vonaglással zokogni kezdett. Összefüggéstelen, érthetetlen szavak, hangok törtek elő a melléből. - Néha hirtelen elnémult s üres, üveges nézéssel maga elé meredt. Aztán megint előtárt a melléből a hörgő, fájdalmas zokogás.
Órák múltak.
Esteledni kezdett. Szürke árnyak lopakodtak be az ablakon és sima, nesztelen suhanással elhelyezkedtek a falon, a bútorok mellett, a függönyök takarta sarkokban. Az utcán odalenn meggyújtották a gázlámpákat s a lángok sárga fénye megtört az ablak üvegén s bevetődött a szobába.
Egy vörösen fénylő sugár a szőnyegen kúszva az asszony felé közeledett. Mind közelebb ért hozzá. Csókolni kezdte a lábát, aztán simán, nesztelenül feljebb kúszott a testén. Halvány, rőt fénybe vonta hófehér ruháját, a székből lecsüggő élettelen márványkezét. Aztán egy hirtelen, villámgyors ugrással az asszony fején termett s felgyújtotta, lángra lobbantotta a haját és a lágy, puha, illatus selyemhaj rőt sugarakban lángolva körülfogta a hófehér, komoly alabástrom arcot, mint egy égő máglya,
Tivoli kimeredt szemmel nézte a feleségét.
Siket, hideg csönd ült a szobában.
Ekkor kicsúszott az asszony hátracsüggő kontyából a nyíl, halk koppanással a szőnyegre hullott s a kibomlott égő hajhullám szétomolva, kígyózva, lángolva körülfolyta a testét.
- A máglya - suttogta Tivoli.
Felállott a lábujjhegyen odament a karosszékhez. Reszkető, hideg ujjai végigsimították a felesége lehulló selyemhajét.
Úgy érezte, mintha tűz égetné az ujjait.
- Felkeltem, mert még el talál égni -, dadogta s gyöngéden megsimogatta az asszony jéghideg arcát.
Nem ébredt fel.
Fájdalmas szúrást érzett a mellében. Megtántorodott kissé s mindkét kezével a szívéhez kapott.
Ekkor boldog mosoly suhant végig az arcán.
A fésűjét tapintotta meg a ruhája zsebében. Az aranyfésűjét a szíve fölött tartotta, az aranyfésűt, hűséges barátját, diadalai, sikerei osztályos társát.
Ujjai közé vette a csillogó szerszámot s nehányszor könnyedén megforgatva a levegőben, mély, elegáns bókolással meghajolt, amint azt magas rangú megbízói előtt szokta, s édeskés mosollyal az ajkán megszólalt:
- Ha meg méltóztatik engedni?...
A következő pillanatban az aranyfésű belemélyedt a puha, élettelenül lelógó haj fonatai közé.
A fejét mintha vasabroncsok közé szorították volna. Halántékán kidagadtak az erek. A szeme csodálatos, szikrázó tűzben égett.
Kínos, lázas óvatossággal dolgozott, mint mikor nagyon kényes, minden tehetségét igénybevevő munkát bíztak reá.
Közben halk, udvarias hangon, kedveskedő mosollyal az ajkán beszélgetett:
- Azt a hajviseletet méltóztatik gondolni, amelyet a hindu asszonyok hordtak, amikor a máglyára léptek? Láttam egy híres angol festő képén egy ilyet. De én nem szeretem az utánzást. Majd valami egészen újat próbálunk.
Nevetett s a kezét dörzsölve nehány pillanatra beszüntette a munkáját. Minden oldalról nézegette, figyelte. Egy-egy csigát lebontott s más helyre tette. Aztán újra munkához fogott. A keze megrándult néha s egy-egy szál kiszakadt a sűrű hajtömegből és a fésűjén maradt. Ilyenkor sunyi tekintettel hátravonult, a hajszálakat óvatosan levette a fésűről s a szíve fölé a zsebébe rejtette.
- A legsikerültebb munkám lesz -, motyogta aztán s ravaszkodva nézte az asszonyt, hogy vajon észrevett-e valamit.
És eközben csodálatosan átalakult az asszony feje. A puha selyemhaj sima, halvány vörös fényben égő csigákban, sohse látott virágok, illatos, távoli keleti orchideák alakjában fogták körül az elefántcsont színű halántékokat, a karcsú hattyúnyakat s a lecsukott, sötét szempillákat.
A fáradt, mogorva redők mintha elsimultak volna az arcán s mintha szelíd mosoly telepedett volna finom vonalú ajkai köré.
Mikor Tivoli elkészült, néhány pillanatig gyönyörködve nézte a művét.
- A legsikerültebb munkám. Most akár indulhat méltóságod a máglyára - mondta s hirtelen elkomorodott az arca.
Egy ideig kétségbeesetten maga elé bámult, aztán hirtelen kiegyenesedett. A szeme megint lángba borult.
Hidegen, kegyetlenül elmosolyodott.
- Az utolsó a legnagyobb művem -, kiáltotta - de a világ ne tudjon róla. Máglyán kell elégnie.
Letérdelt az asszony elé, megcsókolta lecsüggő hideg kezét, aztán átnyalábolta, az asztalra fektette és körülrakta a testét puha selyem vánkosokkal, fekete bársony takarókkal. Letépte a hálószobájuk sötétkék nehéz selyemfüggönyét és hullámredőkbe osztva körülvette vele az asszony hófehér testét.
Komolyan, ünnepiesen feküdt az asszony a magas selyemravatalon.
Csak a haja égett, világított.
- A tűzrózsák - az utolsó művem - kiáltotta Tivoli. - Égjenek el a tűzrózsák.
Törni-zúzni kezdett a szobában. Összerombolta a szekrényeket, székeket, ajtókat. Az összetört bútorokat a máglya alá rakta...
Mikor a füstöt észrevették és a szobába törtek, egy karosszékben ült az utolsóban ami épen maradt - s nevetve, örömében tapsolva, gyönyörködött a művében.
Széles gesztust írt le a karjával a levegőben s így szólt az egybesereglett emberekhez:
- Íme a legnagyobb művem. A tűzrózsák!
Az asszony hidegen, fenséges egyszerűen feküdt a máglya tetején, mint egy antik márvány szobor. Csak a haja élt, lángolt, lobogott rőt, félelmes, iszonyú lobogással.
A tűzrózsák... a tűzrózsák... hebegte Tivoli a nagy művész s fényes szemei homályosodni kezdtek, mint a nap, ha sötét felhő száll eléje.
Az emberek megdöbbenve, csodálkozva nézték, bámulták.
Aztán alattomosan, észrevétlenül a háta mögé kerültek s ráadták a kényszerzubbonyt.