A tűz szelleme
szerző: Tompa Mihály
A tűz az Isten, ő az őserő,
Övé a világ. Fenn és idelent,
Fényben, melegben ő uralkodik;
Alkot és szétbont, enyészt és teremt.
Királyi széke a nap, hol lakik,
Honnan sugári kifolyása van:
Gyujtsd meg bár a fát, üsd meg a követ:
Szikrázva, lángolón előrohan.
Int a tűzszellem s kihajt fű, virág,
Megholt lények támadnak ujra föl;
Most megtüzesít vizet, levegőt,
Majd haragjában olvaszt, éget, öl.
Ott, honnan megvon fényt és meleget,
Megszűn az élet, halál áll elő;
És tőle ismét élő lesz a holt...
A tűz az Isten, ő az őserő!
-
Szomszédságban élt két tündércsalád,
- Nem messze a tenger partjától;
Egyik fehér, a másik fekete,
Egyik szelíd, a másik ártó.
És lőn, hogy amely reggel a fehér
Anyának kis leánya született:
A barna, szintazon nap éjjelén
Szűlt egy otromba férfi-gyermeket.
Örűlt mindkét család
És hítt keresztapát:
Az a tűz szellemét,
Emez az éjszakát.
És a fekete vár tündére,
Ülvén forgószél szekerére,
A szomszédban terem;
S köszöntvén a fehér családot,
Imígy szól röviden:
'Tündérszomszéd! nekem fiam van,
Neked leányod született;
Jegyezzük el még jó előre
Egymásnak e két gyermeket;
S eljövén ideje:
Legyen lányod fiam neje!'
Bár a fehér a szemtelen szót
Mély útálattal hallgatá,
Nem mervén a gonosz szomszédnak
Tagadólag felelni rá:
Két értelműen szólt vele;
Aztán a fekete,
Ülvén forgószél szekerére,
Sötét várába visszatére.
És a tündérleányka gyorsan
Nőtt hódító tulajdonokban;
Keresztapjának fényajándoka
Szemében bűbájosan ragyoga.
A tengerpartra mindennap kijárt,
Várván kedvesét, a tengerkirályt,
- A kéken hullámzó habok felett,
Ki érte lángolt s akit szeretett.
De a boldogság oly rövid vala;
Mert egy homályos éjjelen,
A barna tündér ott terem,
S imígy hangzik szava:
'Jó szomszéd! itt az ideje,
Legyen lányod fiam neje!'
Keserűség, harag s ellenzés,
Előtte mind hiába van;
A reszkető tündérleánnyal
A setét násznép elrohan.
Egymástól a két vár
Ezer mértföld vala.
Mégis oda hallott
A bús szülők jaja.
Rengő habok lágy pamlagára dőlve,
Ébren volt még a szép tengerkirály;
Előtte a tündérleányka tűnt fel,
Szerelme édes álmodásinál.
S mint a tenger lágyan rengett alatta;
Lelkét ringató érzelmeknek adta.
De most zaj rezzentette fel,
Amely a part felől eredt;
Nézett, figyelt, - s egy perc alatt
Megtudván a történteket;
Nyugat felé rohant a tengeren,
Felháborítva azt, hol elmegyen.
Majd a vizeknek mélységébe szállt,
Hol a nap ágyas-háza van;
S megingatván gyöngéden a habot
Feje alatt: - szólott fájdalmasan:
Halld, tűz-szellem! hozzád kiáltott,
Kit rablanak: keresztleányod!
Az ébredő intett,
S kis fényes csillagot
Küldvén az égen el:
Ismét elszunyadott.
Az alatt a fekete várba ért
A vinnyogó sötét csapat;
S míg vígad a násznép, - a bús ara
Szemén nehéz könycsepp fakad.
Azonban a galád faj összevész,
S egymásba kap nagy csúfosan;
Most kedvező percet látván a hölgy:
A várból titkon kisuhan.
De békiált az éj, az átkozott:
Keresztfiam! szökik menyasszonyod!
E híradásra felkerekedik
A vár tündére mérgesen;
S elérte a leányt, ki nem jutott
Utjának még felére sem;
Előtte és utána
A földre ütve bottal:
Előtte és utána
Nagy erdő zúg azonnal.
S imígy kiált gonosz szeszélybűl:
'Hét éjjel itt léssz büntetésűl!'
A rengetegben bátorság, erő
A foglyot elhagyá;
Rögtön lankadni érzé tagjait,
S mély álom jött reá.
Keresztapját látá szendergve, ki
Tüzet vetett le az égből neki,
És intve halkan suttog:
Élessz tüzet, leányom...!
S midőn elmult az álom:
Egy égő csillag hullt alá.
Tüzet gyújt gyorsan a tündérleány,
Magas halommal hordja, rakja meg:
Lángot kap a fa, melyből hirtelen
Lobogva, sustorogva, színesen
Kitörnek a piros tűzszellemek.
S felkapva a lányt, rohantak vele
A főszellemhez, napnyugot fele.
De a sanda éj újra hírt adott:
Keresztfiam! viszik menyasszonyod.
A tűzszellemke - hosszu volt az ut, -
Lassan kifáradt, kihűlt, kialudt.
S az üldöző most ott terem:
Egy szirtdarabbal gyorsan földre csap,
S a tündérhölgy új gyötrelemre, rab,
Kősziklás puszta szigeten.
És szólott a gonosz dühébűl:
'Hét hóig itt léssz büntetésűl.'
A hölgyet ismét álom nyomta el,
És láta karcsú paripát,
Mely véle a kietlen szigeten
Sebes szélként szágulda át.
S midőn az álom elmúlék szemén:
Előtte állt a karcsú büszke mén,
Ki amidőn érezte, hogy
A tündérhölgy nyergében űl,
Nyargalni kezdett a sziget
Köves partján körűl-körűl;
S míg a kört háromszor futotta meg,
Patkója érccsapásitúl:
Ezer tűzszellem, szikra képiben
Börtönéből kiszabadúl.
S megint szabad lesz a fogoly leány;
De a bősz tündér újolag nyomán.
Nyomán van ismét és elérve őt
Bűzhödt vizet fecskend elé;
Mely hirtelen mocsárrá változott,
S a hölgyet megkörnyékezé.
Boszú szól a gonosz szivébűl:
'Hét évig itt léssz büntetésűl.'
De még el sem hagyá jól a mocsárt:
A mély iszapból felkelének,
- Hogy megmentsék a bús tündérleányt, -
Bolygó tüzek, fényes lidércek.
S már elhagyják az ingoványt vele,
De üldözője ujra felkele.
S jött most a vőlegény s egész család;
Követvén a tajtékozó apát;
Velök volt a dühös násznép, s maga
A gonoszságtól sötét éjszaka.
A fehér kastély nem volt messze már,
De a vadnép még közelebbre jár:
Ki menti meg az üldözöttet?
De éj és sereg sápad, reszket...
Kilép a tűzkirály, s a fénysugárnál
A ronda had szétüzve, verve hátrál.
Kevés időre a tündérleány
A tengerkirály neje lett:
Ki a fehér családnak a vizen
Adott egy bájos szigetet.
Hol nyugodni tér a tűz szelleme,
Mely mindent áthat és betőlt;
Hogy fény- s melegben e széles világ
Ösmérje és tisztelje őt.
Ki orcáját ha elfordítja, ott
Bomlás, enyészet áll elő,
S egy mosolyára élő lesz a holt, -
Mert ő az Isten s őserő.