A tűz (Tompa Mihály)
szerző: Tompa Mihály
Megszünt immár a láng merész lobogása,
Összébb-összébb esett hamvadó parázsa;
Oly fényes, oly meleg volt az égő tűzzel!
És most kietlenné változott a tűzhely!
Olykor még a hivek ápolgató kezén:
Fehéres, futamó szikrát fogott a szén;
De a csillám kiholt, alighogy született,
S a jók búsan álltak hamv és üszök felett.
S kiket bántott a fény, kik munkáltak régen,
Hogy e nyugtalan tűz nagy lánggal ne égjen:
Örömmel tapinták a hidegült hamut...
Hah! végtére mégis elaludt... elaludt!...
De bánat s káröröm még korán valának,
Mert bár a láng eltünt, de élt a zsarátnak;
Ott izzott, ott készült, hamvába rejtve lent,
Mig napja megjövén: tűz-lángban megjelent.
Gyuladását füstben nem hirlé előre,
Nem lassan gerjedvén, kapott nagy erőre,
De hamvát szétrugván, egyszerre felcsapott,
Költvén ijedelmet, reményt, ámulatot.
Ki volt, mi volt? a kéz isten- vagy emberé,
Mely véghezvinni ezt ígyen tudá s meré?
Évekig munkált-e vagy egy pillanatban?
Nem tudja senki sem! - a kéz láthatatlan...
Nem tudja senki sem;... de látjuk a csudát:
Földön és levegőn fény és meleg fut át;
A sziv dobog, hevűl és gyúl szent lángokra,
S el nem hamvad, mint a Hóreb csipkebokra.
E tűz hatalmának nincs távol és közel,
Általsüt a vizen, a bércen átlövel;
Az is látja, érzi, ki tőle messzi van,
Mert az égi is fördik fényes sugáriban.
Nincs erő, nincs idő, viharok nincsenek:
A megéledt lángnak hogy véget vessenek,
S tengernek árjai, amelyek megoltsák...
Örökké ég e tűz, tart e szent forróság!