A tűz (Móra László)
| A tűz szerző: Móra László |
Csúnya hideg szél süvítve hordja,
Szép záporát a nagy hópihéknek,
Nevetve bókol és neki röppen,
Téli sirálya Duna jegének.
A nagy Világra bús hideg terült,
Kószáló lelkem hazamenekült.
Itt a kis fészkem kályhája mellett,
A havas télnek fagyát felejtem.
Álmodó szívem csendes verését,
A tűz lángjába mind belerejtem,
Mert a tűz, a láng, az én jó dajkám
Ott kél sok mesém beszédes ajkán.
Millió lángnyelv törtet magasba,
Ölelve egymást titkos erővel
Vérszín köntössel burkolódzik sok,
Többi meg arany s kék szemfedővel.
Fekete sáv is száll köztük néha,
Ez tán az ördög bűnhagyatéka.
A világ képe reszket a tűzben,
Ember az embert öli a létért;
Sírva suttogva átgázol mindent,
Egy röpke percért sok szenvedésért.
Ha egy láng meghal, a parázs roppan,
De a helyébe más új láng lobban.
— Tüzem haldoklik, nem teszek rája,
Szava is halkul, hamvasul fénye.
Torpant erővel libben a mélybe,
Izzó parázsnak égő repkénye.
Majd körbe táncol, mint a forgószél,
Még egyet sóhajt s többet nem beszél.
Tüzem elfáradt, jó dajkám meghalt,
Sok hamut nevelt beszédes ajka.
Hidegült szikrák puha lávája
A sok lángnyelvet mind betakarta.
A tüzem elhalt. Hiába nézem,
De meleg lelkét szívemben érzem.