A tükörkép
| A tükörkép szerző: Gárdonyi Géza |
Azt hiszem, minden becsületes ember hozzá van ahhoz szokva, hogy a saját képét lássa a tükörben.
Az ember lassankint meg is szokhatja ezt éppugy, mint a járást, annélkül, hogy a lábaira gondolna, vagy mint a beszélést, annélkül, hogy a nyelvére gondolna.
Hát én is megszoktam, hogy egy fiatal, vidám, feketeszemű, hegyes bajúszu arcot lássak a tükörben. Olyan bizonyosra vettem, hogy száz forintot tettem volna ezer ellen minden gondolkozás nélkül.
Életemben kétszer hallottam, hogy szép ember vagyok. Egyszer a feleségem mondta, de nem szószerint való értelemben. Másodszor egy jó barátom, aki nyilatkozata után öt forinton kért tőlem kölcsön. Azt azonban már többször hallottam, hogy szebb is lehetnék.
De legtöbbször semmit sem hallottam, mikor erről beszéltek.
Sajátságos, hogy nekem az arcorr mindig tetszett. Valahányszor tükörbe néztem, mindig rokonszenves, barátságos pillantással találkoztam, ilyenkor úgy tetszett nekem, hogy a tükörben tisztelt ifju férfiu arca határozottan megnyerő, szeretetreméltó és impozáns.
Ő volt a legkedvesebb barátom. Sokszor volt okom arra, hogy üdvözöljem és szerencsét kivárjak neki. Ő ilyenkor őszinte melegséggel bólogatott és mosolygás röppent át az ajkán. Máskor meg arra is volt okom, hogy komolyan megcímezzem egy szürke állat tulajdonnevével, sőt nem ritkán a családi nevével is.
Ilyenkor kissé elváltozott az arca. A szemei szétnyíltak s a címeket ugyanazon pillanatban visszamondta. Mást megöklöztem volna talán azért, de rá nem tudtam haragudni, sőt alig egy másodperc mulva barátságosan mosolygott rám a tükörből, s én is akaratlanul mosolyogtam.
Láttam nehányszor szomorúnak is. Ilyenkor az arca meg volt sápadva. A szemén sötét árnyék lebegett. Alig lehetett nézni őt könnyezés nélkül. Mondtam is neki néha:
- Szegény fiu!
Ő búsan integetett a fejével, mély részvéttel tekintett rám és minden mosolygás nélkül fordult el a könyveim felé.
Ismertem őt gyermekkorom óta. Emlékszem a kis bolondos arcára, mikor alig hét éves volt. Egyszer a kis öcsémnek meghuztam a haját. A kis öcsém sírt. Nekem azt mondták, rossz testvér vagyok. Akkor aztán én is sírtam. Beosontam a belső szobába, és ott pityeregtem a kis asztal előtt. Egyszer, amint felpillantok, látom, hogy egy hozzám hasonló gyerek szintén pityereg a tükörben. A könnyei az arcán csillogva peregtek végig. A szemei busak voltak. Attól a pillanattól kezdve meleg barátságát éreztem iránta.
Azután láttam őt fokozatosan felnőni, kifejtődni. Az arca rendesen derült volt, figurás, bolondos. Időnként büszkén ünnepelt az uj nyakkendők fölött.
De legjobban akkor érdekelt, mikor a bajusza első pihéi megjelentek az orra alatt. Akkor órákig tudtam ülni előtte s mulattam azon, hogy milyen arcvonogatásokkal igyekszik két-három szál
bajuszt hegyesre kihuzni. Ez iránt különben akkortájt egy Mariska nevű fiatal hajadon is fokozatos érdeklődést mutatott.
Egyszer aztán légymadár helyett agyoncsaptam a tükrömet.
Sok idő mult el azóta. Tükör helyett apró kis lurkók jelentek meg egyenkint a házban, s valamennyien a tükörképnek kicsinyített vonásaival. A legidősebb fiu pláne valahányszor meghuzza a testvére haját és én komoly szavakkal ecsetelem a sötét utat, mely a hajhozástól az akasztófáig vezet, mindannyiszor sírva fakad, s én ugyanazt a régi kedves gyerekarcot látom magam előtt, amely velem sirt egykor az anyám tükrében.
A minap hogyan, hogyan nem, mégis vettem egy tükröt. Az ember hiu lesz vénségére, mint Salamon király. Ámbátor én nem hiuságból vettem. Az egyletünk parancsolt rám, hogy adjam be a közös albumba a fotografiámat. Nekem pedig nincs fotografiám. A fényképészhez kell mennem. Hát mielőtt erre a könnyelmű lépésre elhatároztam volna magamat, vettem egy tükröt.
Kíváncsi voltam a régi jó cimborámra, arra a fiatal, vidám, feketeszemű, hegyes bajuszu uri emberre.
Hát amint nagymohón belekukkantok, nem csekély meglepetésemre egy merőben idegen arcot látok magam előtt. Megsoványodott, nagy bajuszu, komoly tekintetű férfi volt ez. A szemöldökei között két mély ránc, s az arcán kétoldalt a mosolygás barázdaiban ott lappang a buskomorság.
Ez nem én vagyok. A tükör nem jó. Én édes Istenem, hogyan változik minden a világon! Mennyivel jobbak voltak még a tükrök is az én fiatal koromban.