A törpék
| A törpék szerző: Thury Zoltán |
Azok az átkozott kis törpék, a kik a folyót őrizték, sok bajt okoztak a szegény betegnek. Nem tudott kikötni se az egyik, se a másik parton; a mint a parthoz ért a csónakkal, rögtön beleszurták az oldalába a lándzsájukat, s ez nagyon fájt. Borzasztó az az örökös csónakázás.
A tifusz tizennegyedik napján jött rá a szegény beteg ember annak a nyitjára, hogy miért érez hasogató, éles szurást a jobb oldalában, ha reáfordul. A törpék, ezek a kis kutyafejü hitvány fráterek bántják, mert ki akar kötni a parton. Odahivta a feleségét az ágyához s neki is elmondta, hogy mi voltaképpen a baj.
- Tudod, Lidikém, félnek tőlem ezek a kis haszontalanok. Én, a nagy erős ember, felállók a csolnakban, evezek, evezek - mutatta, hogy hogyan evez - s egyszerre rám rontanak s belémütik a lándzsát. Kinosan felordított s rátapasztotta a kezét a baloldalára. - Lásd, most is, s ez éppen a király volt. Egyszer végig verek rajtuk. Végy ma nekem egy jó erős, hosszu, hosszu kardot. Értetted?
A szegény, a sok virrasztásban lesoványodott, elfáradt asszony szeméből kiesett a köny, mire dühbe jött a beteg.
- Mit sirsz? Azt hiszed, hogy nem tudok elbánni ezekkel a kis majmokkal! Végy csak kardot, olyant, mint a milyent a huszárok hordanak, csakhogy hoszszabbat. Egy kicsit gondolkozott s hirtelen a felesége felé fordult a nagyon fontos kérdéssel.
- Most már nem tudom, hogy megöljem-e a királyt, vagy élve fogjam el? Mit gondolsz?
- Öld meg, - mondta az asszony s elfordult. Nem akarta izgatni az urát a sirásával, könyek nélkül pedig nem tudta végighallgatni.
A beteg várt egy-két órát, de azután már türelmetlen lett.
- Hol van a kard? mivel üssem le, a lapáttal? Ha az eltörik, mivel evezek! Lidike, hol vagy?
Az asszony bejött s egy pohárban magával hozta az orvosságot is. A beteg erre roppant haragra lobbant.
- A kardot hozd, nem keserü vizet. - Elvette a poharat s a sarokba csapta. - Hol van a kard?
Elküldtek kardért s odaadták neki. Azzal megint elindult csónakázni, de gyorsabbak voltak a törpék, beleütötték a lándzsát az oldalába s ugy látszik, hogy megint a király volt az ellenfél, mert olyan nagyot kiáltott fájdalmában a szegény csónakos, hogy összeszaladt rá az egész ház.
- Mi az, Lajos, az Istenért! Megint megszurtak? Szegény, szegény uram, nem birsz velük?
De már nem lehetett beszélni vele. Hátraesett a párnára, előbb csikorgatta a fogait dühében, hogy ujra kifogott rajta az a kis haszontalan törpekirály, azután pedig nagyon elgondolkozott, behunyta a szemeit, óvatosan a folyó közepén csónakázott, nehogy ujra bántsák s azon töprengett a zavaros agya, hogy hogyan lehetne kikötni. Néha megrázták, nehogy beletévedjen valami örökös kikötőbe, s elkényszeredve, tanácstalanul állott az ágy körül a család. Még a gyermekek is megérezték, hogy szomoru a ház. Nesztelenül jártak a szobákban, sehogyse ment a játék, unták magukat s aggodalmas kiváncsisággal néztek be a betegszobába, ha nyilt az ajtó. A doktor kezdett az istenről beszélni, hogy annak nagy hatalma van, talán érvényesíti ezuttal, az emberi tudomány pedig véges. Az asszony már nem is hallgatott reá. Hamarabb rájött arra, hogy csak az Isten segíthet, mint a doktor. Nem tudott imádkozni, mert belezsibbadt abba az agya, hogy az Istennek segítenie kell, hiszen itt van a legjobb alkalom arra, hogy megmutassa, hogy jó, hogy kegyelmes. Mit csinálnak ők, szegény gyámoltalanok, ha meghal az, a ki gondoskodik róluk.
A beteg arczán nagyon meglátszott, hogy gondolkozik. Kinlódott az agya, teste lázban vergődött az ágyban, szinte izzott, a fejét azonban el se mozdította arról a helyről, a hova belesüppedt a párnába. Néha beszélt, egy-egy szót mondott a törpékről, a kik ugy látszik, nem akarták megengedni, hogy a sok hánykolódás után kikössön - s evezett, mindig evezett. A nagy munkában ledobta magáról a takarót s valakit kapitány urnak szólított.
Reggel felderült az arcza s azt mondta, hogy küldjenek el az apósa után. Mikor az öreg megérkezett, kiküldött a szobából mindenkit, s a fülébe sugta azt, a mit az elmult éjszaka alatt kigondolt. Nagyon okos dolog ez, bizonyosan lesz foganatja.
- Kérj a feleségemtől harminczöt forintot. Érted, öreg, de jól hallgass ide. Menj be a Kereskedelmi Bankba s váltsd be aranyra. Egy szőke, magas, czvikkeres uri embert fogsz ott találni, annak mondd meg, hogy nekem kell az arany; jó barátom, nem számítja majd drágán. Azután hozd el nekem az aranyakat.
- Mire kell, fiam?
- Ez nagyon fontos dolog. Nézd csak, ezekkel a hitvány kölyökemberekkel már semmire se megyek. Szép szó, kard, puska, minden hiábavaló. Hát én most már rájöttem, hogy mit kell velük tenni. Odahivom a királyt a csónakhoz s adok neki hét aranyat. Erre kikötök a parton. No csak gondoskodj az aranyakról.
- Van nálam aranypénz.
- Mennyi?
- Vagy hat darab.
- Az nem elég, hét kell neki.
Az öreg intett, hogy csak legyen nyugodt, holnapra meghozza a pénzt s kiment a szobából. Künn azt mondta leányának: - megint félrebeszél - s kiment a maga dolgai után. Másnap rá se gondolt az aranyakra, biztosra vette, hogy a beteg is elfelejtette már. A csónakos pedig rettenetesen kiabált otthon. A mint ki akart kötni, rátámadt a király, kereste a pénzt, hogy odaadja s nem volt.
- Hát azt akarjátok, hogy megöljenek? - kiabálta s rázta dühében maga alatt az ágyat. - Küldj el az apád után, mondta a feleségének s üzend meg neki, hogy hozza a pénzt.
Az öreg elhozta a hét aranyat s erre a beteg megindult csónakázni. Ráfordult a baloldalára s mosolygott. A felesége ijedten meredt rá. Megfogta a vállát, fölrázta s még a beteg is észrevette, hogy nagyon meg van ijedve, mert megnyugtatta.
- No látod, hogy használt a pénz. Kikötöttem; ott tánczoltak körülöttem, de egyik se nyult hozzám.
Egy kicsit elgondolkozott s csodálkozva mondta:
- Még a királyokat is meg lehet vesztegetni. Bizonyosan nem adott a többinek egy krajczárt se belőle.
Tovább akart csónakázni, de egyszerre csak reszketni kezdett. Feléje rohantak a törpék s most már nem csak a baloldalába, de jobbra is belé szurták a lándzsáikat. Rátapasztotta kezeit a két oldalára s rettenetesen jajgatni kezdett.
- Mondtam, hogy nem adott a többinek.
Tele szájjal ordított, de mindinkább gyengült a hangja, végre már csak motyogva beszélt a királylyal. Kérte, hogy hagyjanak már neki békét, felesége, gyermeke van, nem tudja elviselni, hogy ha bántják. A törpék ugy látszik, nem hallgattak reá; még egyszer rárohantak. A csónakot ellökték a parttól, nem menekülhetett. Izzadt, verekedett, egy-kettőt még kiáltott s azután vége lett.