A török népművészet
szerző: Györffy István
Törökországban egészen a legutóbbi időkig a gyáripar a legkezdetlegesebb állapotban volt, annál inkább virágzott azonban a kisipar. Még a legapróbb faluban is számos kézműiparost találunk, akik a falu részére a legszükségesebb iparcikkeket készítik.
Tudjuk, hogy a gyáripar nem igen kedvez a népművészeteknek, mert csak sablonos tömegcikkeket termel. A kisipar azonban melegágya a népművészeteknek. Itt korlátlanul érvényesülhet az egyén művészkedő hajlama.
A török, mint keleti nép, ősidők óta kedvelte a díszes ruhákat. A zsinórral való díszítésben a török szabó utolérhetetlen. Valószínű, hogy a zsinórozást, illetőleg a zsinórdíszítésmódot, a vitézkötéseket a törököktől tanultuk. A török szabók rendesen fekete-, arany- vagy ezüstzsinórral díszítik a felsőruhákat, melyek rendesen világosszínű posztóból vagy selyemből készülnek. Leggyakoribb szín a piros, meggyvörös és kék. A nők felsőruhája nem olyan díszes, feltűnő, mint az európai nőké. A török nők ugyanis a legutóbbi időkig, a nők felszabadulásáig bizonyos dísztelen egyenruhafélében jártak az utcán, arcukat is fátyol fedte. Annál színpompásabb, díszesebb volt azonban az otthoni öltözékük. A török nő, különösen a városi lakos, a háremben töltötte életének javarészét, társadalmi életet nem élt, így aztán bőven ráért kézimunkával foglalkozni.
Nagyon elterjedt háziipar volt a szőnyegszövés, melyben a török nő művészi hajlama bőven megnyilvánulhatott. Minden vidéknek megvolt, sőt megvan a maga jellegzetes szőnyegmintája, ezeket ismerik az egész világon. Legdíszesebbek az ún. csomózott szőnyegek, amiket minálunk perzsa néven szoktak emlegetni. A kis-ázsiai török szőnyegeket főleg üde színpompájuk jellemzi. Leghíresebbek a szmirnai, herekei, bergamoi, usaki, koniai stb. szőnyegek. Kis-Ázsia északi részén, Karamanban szövőszéken készül az ún. karamáni szőnyeg, ez némileg hasonlít a torontáli szőnyeghez, leginkább függönyöknek használják Európában.
A török nők a hímzésnek igen nagy mesterei. Leginkább selyem-, arany- és ezüstfonállal hímeznek. Szeretik a virágdíszítményeket, főleg csokor formájában ábrázolják a virágot. Az Európában gyakori geometrikus minták a törököknél hímzésekben ritkán fordulnak elő. Leggyakrabban kendőket, terítőket, vánkoshéjakat hímeznek, ezek egyrésze ─ mint szőnyeg is ─ európai piacra kerül.
Gyakori díszítőelem a török írás is. A törökök az arab betűket használták egészen a mult hó elsejéig. Azóta Kemál pasa a latin írás használatát rendelte el.
A török írás rendkívül díszes és számtalan válfaja van. Írni megtanulhat mindenki, de szépen írni kevés ember tud. A törököknél szokásban volt az utcai írómester, aki pár garasért szebbnél szebb levelet írt a megrendelőnek.
A török a fafaragásban nem nagy mester, mert kevés a fája és nemigen van mit faragnia. Házai azonban rendesen fából készülnek és mesterien tudnak akár két-három emeletes házat is építeni fából. Mint hajóácsok is, messze földön híresek. Annál szebben tudják a követ faragni. Egy-egy török sírkő, mely a magyar kálvinisták fejfájához hasonlít, valóságos múzeális darab, és még a legkisebb falu temetőjében is található egynehány. A sírköveken gyönyörűen metszett betűk hirdetik a nyugovó emlékét. A vasművességben is jártasak, de a legszebb fémtárgyakat rézből és ezüstből készítik. Általánosan elterjedt technikájuk a filigrán. Ez hajszálvékonyra húzott ezüstdrótból készült ékszer vagy dísztárgy, melynek fonadékaiba apró ezüstgömböcskéket forrasztanak.
A cserépipar is fejlett Törökországban. Igen szép majolikaedényeket készítenek.
Kis-Ázsiában van a tajték hazája is, itt készülnek a legszebb tajték dísztárgyak s a török kedvelt pipája, a csibuk. A török népművészeti cikkek valóságos kiállítása a „bazár”-nak nevezett vásárcsarnok, mely a kisvárosokban éppúgy megvan, mint az ország fővárosában.