A töltés alatt
szerző: Thury Zoltán
Ott a hol lankásan kiválik a síkból a kulai töltés, egy kis őrházat is építettek a gyepre. Olyan az egész csinos, cseréptetős kis épület, mintha a füből nőtt volna ki, semmi udvara, utczája, rögtön a tövében elkezdődik a végtelen mező. Csak a töltés zárja el előle keletre a napot, de annak is virágos zöld az oldala; nem kopár, szinte megpihen rajta a kis ház ablakszeme, a mikor már nagyon kibámulta magát a messziben. Ha az ember arra megy a vonalon s visszanéz, a mikor már fölkapaszkodott a töltés tetejére, játékházikónak hiszi a kis őrházat, az az ember pedig a ki előtte áll a piros zászlóval, olyan mint a fakatona, peczkes, merev s ugy forgatja a fejét is a vonat után, mintha dróton rángatnák. Messze-messze egy tanya is, akkorácska, mint a gyermekjáték, kut gémmel, egy csomó kis fehér bogár vagy mi, egész csorda, aztán semmi. Ha ebben az irányban elindul az ember, egyenesen abba a fellegbe szalad, a mely ott uszik az ég alján, a hol elvégződik a föld.
Mikor az első vonat végig rohant a pusztán, hogy fölkapaszkodjék a töltésre s eldübörögjön valahova olyan messze, a mi még elgondolni is sok a szegény ember eszének, a mező remegni kezdett alatta, mintha alig birná és megvadult minden, a ki látta.
A kutyák előbb vad dühvel vetették magukat utána és szégyenkezve, vinyogva tértek vissza, a miért ki nem szakíthattak a kerekéből egy darabot. De hamar akadt dolguk, mert a nyáj százfelé szaladt s reszketett minden gyapjas, mintha ördög szállotta volna meg. Mikor megállottak, a fülüknél fogva kellett őket összeczibálni, akkor meg aztán ugy egymásba bujtak, hogy a közéjök dobott bot megállott, mintha a földbe szurták volna. Szétszaladt a csorda is és őrült vágtatásnak indult a ménes, egy csomó zabolátlan csikó, a melyet a gyepre hoztak erősödni. Elmult az ebéd ideje, a mire rendbe jött minden, de idegesek lettek az állatok és most már fölkapták a fejüket még arra is, ha végigsuhant közöttük a szél. Mikor jó későre külön-külön asztal mellé összejött ebédelni a tanyára a sok urasági ember, a kit az állattal küldtek ki ide, valami babonás félelem csendben tartotta valamennyit. Csak a kanaluk kopogott a tálban és a mikor föltaszították a sapkát a fejük bubjára, aggodalmas, sürü ránczokba borult a homlokuk. Nem beszéltek, csak a mikor az utolsó falat kenyér után összecsattintották a bicskát és mindenik huzott egyet-egyet a korsóból, akkor oldódott meg egy-két szóra a nyelvük.
- Ebből baj lesz még, nem türi az állat a gőzöst.
- Ha ló, ha tehén, mindegy az, nem türi.
Vasárnap kijöttek az asszonyok a tiszta ruhával. Négy órát kellett hogy gyalogoljanak idáig, olyan messze van a falu. Sokan jöttek, egy pár lány is, a kinek itt künn van a szeretője. Ezeket már messziről hallani lehetett, összefogózkodva énekeltek, hanczuroztak, hátbavágták egymást, itt a nagy széles világban, kitört belőlük a fiatalság. Egy-két legény eléjük bandukolt. A mikorra összeértek, csend lett, a leányok megjámborodtak. Előbb csak ugy két sorjában haladtak a tanya felé, legény, leány külön rendben, aztán felbomlott a gléda, lassan mindenki megtalálta a maga párját, elmaradtak egymástól s kettesével kézen fogva folytatták tovább az utat a tanyáig. Az asszonyok csendesen ballagtak hátul.
Különben azért is jöttek, hogy a gőzmasinát lássák. Szent borzalommal hallották odabenn, hogy már megindult és mindennap erre megy kétszer. Valami tüneményes lehet az. Az Isten tudná, hogy honnan jön, meg hogy merre megy, csak felbukkan és elvész. Azt mondják, hogy messzebb a Tiszán is átmegy... Az az ember, a ki a kis házban lakik, sokat mesélhetne mindenről, de nagyon mogorva, szavát se lehet venni. Valami vén katona, golyó is van a lábában és nem szereti a parasztot. Hogyha felesége lenne, egészen más volna a dolog, az beszélne.
A mint egy kicsit letelepedtek az akáczok alá, már kitört belőlük a kiváncsiság. Bátortalanul, szerényen kérdezősködtek a gőzösről, de az embereik mogorván rájuk kiabáltak, hogy elég legyen a beszédből. Az állat sehogyse akart hozzá szokni a gőzöshez, megbolondult tőle, ha hallotta, hogy jön. Bojtárnak, pásztornak nehéz lett a dolga, a mióta mindennap átcsapott a határon, ez a kerekes menykő, a mit az Isten verjen meg, mert csak arra való, hogy a szegény pásztor ember életét keserítse.
Az asszonyokat lehangolta ez a nagy gond. Némelyik sajnálkozva, nagy boszusággal nézte az urát, a kinek amugy is elég nehéz a sorja. Közeledni azonban nem mertek hozzájuk, mert az asszony csak hallgasson, ha az urának baja van. Majd szól az ember, ha kell neki valami, a haszontalan szóbeszédtől csak még inkább megzavarodik. A helyett egymás között beszélték meg a dolgot, suttogva, odapillantva egyszer-egyszer a férfiakhoz, kiknek most már mindjárt nagy dolguk lesz, mert nemsokára érkezik a gőzös.
Nem tudták, hogy voltaképen kire haragudjanak.
A vasut olyan földöntuli volt a szemükben, hogy azt se tudták, kit szidjanak érte. Ezt az urak csinálták, ahhoz pedig semmi köze a parasztnak. Hanem a jószág, az bolond. Minek fél, ugy se eszi meg a masina.
- Ott az utja, - mondta az egyik asszony, - jön, megy, mindegy annak az ökör is, a ló is, egyik után se szalad ki a pusztára.
Ezen elgondolkoztak. Az egyik bojtár odahallgatott, de csak ugy, a hogy az asszonybeszédre hallgatni szokás. Mikor már nem türhette tovább a sok szószaporítást, hogy már vége legyen, ő is beleszólott.
- Csakhogy az állatnak nincsen ahoz való esze.
Ez az igazság. Ezt mindenki elfogadta, mert ugy van az, hogy ha az állatnak ahoz való esze volna, nem lenne semmi baj. Aggodalmas, nyomasztó hangulat borult mindenkire. Valami homályos sejtelem rabjává tett asszonyt, férfit egyaránt, mindnyájan érezték, hogy ez a pusztájukba rontott rettenetesség, a mi alatt megdübörög még a nyugalmas, öröktől, fogva szilárd anyaföld is, valami borzasztó bajt hoz rájuk. Hogy mit, arra nem gondolt senki, de valami nagyot, olyan ismeretlen világból valót, mint a milyen idegen az egész istencsapása, ez a fékezhetetlen, rohanó hernyószörnyeteg. Ebben az aggodalmas csendben egyszerre elviczogta magát egy leány. Talán a legénye megcsípte, vagy valami furcsát mondott neki. Az öregek olyan pillantással mérték végig, hogy szégyenkezve elsompolygott.
Azután már készültek is az emberek az állatok után. Közeledett az este. Nem sötét, csak amolyan nyári alkonyat szállott le a vidékre, egy kis homálylyal, inkább csak arról ismer rá az ember, hogy jobban össze kell huznia a szemében az idegeket, ha messze akar látni. De az állat érzi. Ez a bárgyu világ tele van sejtéssel, a mióta erre jár a gőzös. A juhok közelebb jönnek a tanyához, mintha megbiznának az emberekben s oltalmat keresnének. A nagy fehér barom valósággal megkergül, mintha a fejében lenne valami baja s a mennyi, annyifelé igyekszik elmenekülni. Már érezik maguk alatt remegni a földet, valahol messze jön a szörnyeteg. A lovak horkolnak, szaglásnak a földön, mint a vadászkutya, a fiatalja nyivog és már-már eliramlik, de a kinek vigyázni kell reá, elölről egy ostorcsapást ad a szügyére, a háta mögött is nagyot konyít egy másik csikós s a szép állat megijed és csak magában toporzékol, felleget rugva maga körül a homokból. Most már résen van az egész urasági népség. Egyik-másik a napot nézi, a mi jó óra a pusztai embernek és mig elszélednek a maguk végtelen széles nagy határában, hogy sokfelől vegyék körül a jószágot, némelyik átkiált a másiknak.
- Egy kis fertályba itt lesz.
- Jön már valahol, megérezte a tulok.
Míg közeledik a vonat, egyszerre már hallani is lehet. Csak valami lassu morgás az egész hang, a mit hallat, de azt már tisztán ki lehet venni a nagy csendből. A hang perczről-perczre erősebb lesz, lassan-lassan szabályosabb formát nyer, kihallatszik belőle valami árnyalata az ütemes kattogásnak, de azért csak sejtelmes, messze dongás az egész, jóformán csak arra való beszéd, hogy az állat értse. Az ember kérdéshez, felelethez, értelmes beszédhez szokott fülének ez a moraj, a mit nem ért, mert beláthatatlan messziről jön, aggasztó és rémületes. Valami veszedelmet hord magában, a mi ellen védekezni sem lehet, mert a füstben, dübörgésben rejtőzik, onnan pedig nem lehet kivájni, hogy a szemébe nézzen az ember.
Az asszonyokat egy ideig a földhöz kötötte az a határozatlan aggodalom, a minek nincs neve, csak fél tőle az ember. Mikor egy kicsit fölengedett bennük az aggodalom, otthagyták a tanyát és elindultak a sínek felé, hogy legalább közelebbről lássák a gőzöst. Nagyon közel azért nem mertek menni hozzá és igy is félve gondoltak arra a pillanatra, a mikor elrohan előttük a sík mezőn. Tudja az ember, hogy merre megy, de egyszer hátha mégis kitér s lejön a mezőre. Nem Istentől való az ilyen vasmasina, sok roszakarat lehet benne.
Arra szaladtak szét, hogy feléjük jött a csordából a bika. Egy leánynak vörös kendő volt a fején, hirtelen lekapta és a zsebébe gyürte. Sikongva szaladtak tovább, pedig a széles szügyü állat feléjük se nézett. Kurta kemény szarvaival a gyepet turva maga előtt, a sínek felé indult s rekedten bőgött egyet, a mikor észrevette, hogy emberek jönnek feléje s elakarják terelni. Mikor már közelebb jöttek, fölvetette a fejét és nagyot bömbölt, valami kihivásfélét, hogy megállottak a csordások. Ilyenkor nem jó közeledni hozzá.
Az állat tovább ment és hátra-hátra nézett, hogy nem követik-e? Egy tehén utána merészkedett és hamvas szőréhez dörzsölte a fejét. A hatalmas him erre dühbe jött, szembefordult a gyönge nősténynyel s kemény homlokával nagyot lökött rajta. A tehén fölborult az oldalára. Mire föltápászkodott és keservesen bőgve visszament a csordához, már rá se figyelt többet a bika. Fekete fejét fölemelte a levegőbe és szaglászott valami után. Egyszer-egyszer hátranézett a csordára, lomhán jártatta végig tekintetét a sok gyönge, borjas tehenén s olyan volt, mint a vezér, a ki most kiáll valamennyiért és csak az ellenséget várja.
Az ellenség meg is jött. Messziről, most már megremegtetve maga alatt a földet, minden pillanatban nagyobbra nőve rohant előre a mozdony. Okádta magából a füstöt, olyan hatalmas volt, hogy megdöbbenve huzódtak össze a mezőn az asszonyok, némelyik eltakarta a tenyerével a szemét, hogy csak ne is lássa.
A mint közelebb jött a vonat, nagyot bődült a bika s berontva a sínek közé előreszegzett nyakkal utját állotta a gépnek. Az egész aztán tovább rohant, csak egy nagy halom veres hus maradt mögötte. Még gőzölgött s árkokban csurgott ki belőle a vörös vér, nagy megaludt pocsétákban ömölve össze a talpfák között. A töltés tetején tovább rohanva pedig fütyőlve szaladt el a gőzös.
A szél széthordta a friss vérszagot s ettől bőgve iramlott szét minden állat. A férfiak rá se értek odamenni s megnézni, hogy mi történt, csak az asszonyok jajgattak a csunya fekete hus körül.
- Verje meg az Isten, verje meg. A mint bejött a határba, mindjárt biztos volt a baj. Mi lesz most már a faluval?...
Az egyik olyanformán kezdte el siratni az állatot, mint a hogy az embereket szokás elbucsuztatni, ettől a világtól.
- Édes szentem, szép állatom, ki fizet most már meg téged. - Mikor messze nagyot sivított a lokomotiv, átkozódni kezdett. - Verje meg az Isten minden kerekedet, dögölj meg, kutya, te is.
Mikor a férfiak odajöttek, már elcsendesedtek. A sok káros ember komoran bámult össze s lassankint arra felé bámult el mindeniknek a tekintete, a merre elrohant előlük az a rettenetes erő, a mely olyan könnyen maga alá gyürte a büszke szép nagy barmot.