A tífusz

A tífusz szerző: Cholnoky Viktor

       Megijedni sohasem szabad, de félni mindig tanácsos. Mert csak a hősök kiváltsága az, hogy sohasem félnek, de azután az életük fordulópontján halálosan megijednek. Tankréd a klastrom kapujánál felbukkanó csontváztól, Richárd a mécsnek kísértetjárást jelentő kék fényétől, Macbeth a Banquótól, mert nem volt rajta Pranger úrnak az aláírása. A hősi póz nem illik hozzánk, hétköznapi földi halandókhoz, azért tehát a kiütéses tífusztól, amely most már csakugyan abdérai mértékben kezd uralkodni Budapesten, megijedni semmi esetre sem szabad, de félni tőle tanácsos lesz. Aki bölcsen él, azt megkíméli az oktalan ijedelem, és nem a vitézség, hanem az óvatosság a bátorságnak az igazi öregapja.

       Ez a bölcs félelem azonban ezúttal, úgy látszik, éppen ott maradt el, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá. Mert a különféle neveken nevezett földi gondviselésnek nem pusztán csak az a feladata, hogy aktákat intézzen el, ügyfeleket várakoztassanak meg az előszobákban, stemplit ragasszanak, és nemzetiszínű spagátból kössenek vitézkötést a jó, finom osztrák írópapiros bordáira, hanem az is, hogy magukra vegyék a félelem feladatát a polgárságról, amely nem hős, hogy ijedelmeknek állítsák elébe a sorsintézők, és amelynek az ijedelme - lévén tömeg - már nem is rémületet, hanem pánikot jelent. Az egyszeri prókátor ilyen három tételt is beleírt az expenznótájába: "a hétszemélyes táblánál jártam informálni, 20 ft.; a szeptemvir rám röffent, 10 ft.; bosszúságomat lenyeltem, 10 ft". Ez, ugye, prókátorfurfang? Mert hiszen a kliens nemcsak azért fizeti az ügyvédet, hogy a blankettákat kitöltse, vagy a keresetlevél sablonját megírja, hanem éppen azért, hogy helyette a fiskálisára röffenjenek rá, és ő kímélje meg a lenyelni való bosszúságtól. Ezeknek a dolgoknak az ára már benne van a kulimászban, vagyis a perköltségben, és ezeket a maga idején való kellemetlenségelhárításokat joggal megvárhatja az adófizető vagy pedig adóhátralékos polgár a tisztviselőitől is.

       Mindezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kiütéses tífuszt ki kellett volna osztani a főváros különböző ügyosztályai között, azzal, hogy: ebben az ügyosztályban ennyi ember betegszik meg, ebből ennyi kerül megfigyelés alá, emebből pedig ennyi bocsáttatik el gyógyultan, emennyi pedig kap díszsírhelyet, hanem csupáncsak azt, hogy amit ma már minden laikus tud, azt hivatalból eggyel előbb kellett volna tudni. Tudniillik a magisztrátusnak mindent előbb illik tudni, mint a gondjára bízottaknak. Ezzel azután most már megint nem arra a pfalzi közmondásra akarok kilyukadni, ami így szól: "Gott weesz viel, doch mehr en Professer, Gott weesz Alles, doch en Professer Alles besser". A magisztrátusnak nem kell mindent jobban tudni, mert attól terem meg a vaskalap, de előrelátást, régen meglévő tények ismeretét, okok és okozatok ha nem is bölcs, de legalább higgadt egybevetését mindenki joggal megvárhatja tőle.

       A kiütéses tífusz, a patikai nevén "typhus exanthematicus" régi és nem is nagyon titokban tartott tapasztalatok szerint a nagy nyomorúságok, nagy csatavesztések, nagy kipusztítások nyomán kullog. Mint csatamezőn a farkas vagy a dögkeselyű, hogy végérvényesen is kivágja a koponyájából a szemet és kirágja a csizmájából a lábszárcsontot azoknak, akik már úgyis elesettek. A nagy elnyomorodásokat kísérteties pontossággal követi nyomon a kiütéses tífusz, vagy pedig az unokaöccse, az éhtífusz. A magyarországi török uralomnak is ez volt a végső kihangzása, talán a legnagyobb átka. Mert amikor a felszabadított Budavára alól a külföld minden nemzetségéből összesereglett had megint szerteszéledt, nemcsak dicsőséget és prédát vitt magával haza, hanem a letarolt ország átkát, a kiütéses tífuszt is. Ezért is nevezték el azután akkor Európaszerte "morbus hungaricus"-nak, magyar betegségnek. És még Berlinben is csaknem úgy féltek tőle, mint Hadik generálistól vagy Lengyel Menyhérttől. Mert ez volt az exportunk, amiben semmi külföld velünk konkurrálni nem tudott.

       Ezek tehát innen-onnan kétszázötven esztendős megismerések és tapasztalatok lesznek. És kétszázötven esztendőnek, sőt - miután már koronaértékben beszélünk, és kétszer olyan gyorsan öregszünk, mint az elődeink - ötszáz esztendőnek a tapasztalatai és nagy szomorúságai sem voltak elégségesek arra, hogy megtanítsák a félelemre és óvatosságra mindazokat, akiket illet az előrelátás.

       Így történhetett meg azután az a dolog, hogy a nagy csatavesztések és nagy lenyomorodások réme lecsapott Budapestre. Csoda-e? Éppen annyira nem csoda, mint ahogyan egészen természetes dolog, hogy a mai magyar irodalomnak a legőszintébb hangja a szatíra, és hogy a tót napszámos hús helyett a sokkal olcsóbb pálinkával fűti a gyomrát. Mert a nyomorúság kitör nemcsak az irodalomban, nemcsak a delíriumban, hanem előbb-utóbb - és ezt nem tudták azok, akiknek rég a hajukat kellett volna tépni a gondtól? - járvány, pestis, dögvész alakjában is. Most szaladnak a kiütéses tífusz forró lábnyomát ütni, amikor az már szárnyra kapott? És azt hiszik, hogy a förtelmes nyomorúságnak ez a kórsága az Alföldi utca 6-8. számú menedékhelyén kezdődött el? "Óriási tévedés a Városházán!" - kiabálhatnák a szenzációlapok rikkancsai. A kiütéses tífusz a csomádi tejfölnél meg a tejhamisításokra ötven korona bírságot szabó törvény paragrafusánál meg a téglakartellnél meg a tizennyolc személyre berendezett - majd azt mondtam, tizennyolc lövetű - pinceszobáknál kezdődik el. Meg ott, hogy mivel még nem is kell jég, mert csak most kezdődik el majd az a jó magyar tavasz, amelyik mindig meghozza a fagyot, tehát a jéghiány miatt a húsvágók - ti. a mi húsunkat vágók - már most, jövő vasárnapra felemelik nyolc fillérrel a hús árát. No meg ott, hogy kőszenet ma már Budapesten a szegény ember - és ki nem szegény? - valóban csak lopva kap, úgyhogy kétségbeeshetik azon a minden Wilde-ot és Shaw-t megcsúfoló paradoxonon, hogy mi hát itt a drágább: a szén vagy a jég? A fekete vagy a fehér? A meleg vagy a hideg?

       És az orvosságot, a prophylaxist - hahaha, prophylaxis! - keresik a karbolsavban, lizoformban, szublimátban. Kapkodva fertőtlenítenek, és a szegény, csupán a természet rendelte jogukkal élni akaró baktériumokat fogják fülön, ahelyett hogy a svábbogarakat dagasztó péket szegeznék oda a fülénél fogva a boltja ajtajához, a tej gyanánt a sziktől lemállott fal avult meszével fehérített vizet áruló sváb banyát raknák kalodába, ahelyett hogy az angyalföldi véres hurkást akasztanák hurokra, s a metilalkoholt mérő gazembert öntenék tele a saját patkánymérgével.

       Kissé középkoriaknak látszanak ezek a fertőtlenítőeszközök, amelyeket itt ajánlok, de középkori helyzeteken csak középkori eszközökkel lehet segíteni, akármit mondott is Kálmán király. Neki már nem volt boszorkány, de nekünk itt van a nyakunkon a strix is meg a striga is. És olyasféle modern eszközt ajánlani, hogy például ingyenfürdőket, ingyengyógyszert adjanak, az utcák keresztezőjénél mindenkinek rendelkezésére álló mosakodóhelyeket állítsanak fel (nem írván ki bennük azt a minden barbarizmust eláruló tilalmat, ami úgy végződik, hogy ..."a lábakkal lépni tilos"), valóban ábrándos törekvés. Arról azután még csak beszélni sem lehet, hogy például minden egyes lakásnak a hetenként egyszer vacuum cleanerrel való tisztogatását éppen olyan kötelezővé tegyék, mint teszem azt, a cselédbejelentő lapot vagy a házmesterpénzt.

       Ezek bizony nem nagyon kellemes dolgok, amik itt elmondódtak. De az igazság rendesen kellemetlen formában jelentkezik, és ahogy ma a közegészség dolga áll Budapesten, az embernek feltétlenül Petőfinek az a kellemetlen verse jut az eszébe, ami így kezdődik: "Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?" Mert most már nemcsak az Alföldi utcában meg az örömvölgy utcában kezdenek viszketni a nyakak, hanem városszerte mindenfelé kezdünk vakaródzni - igaz, hogy egyelőre csak a fülünk tövénél.

       De mindennek ellenére, amint mondtam, megijedni felesleges. Hanem végre egyszer becsületesen és okosan félni már mégis tanácsos volna. Mert különben, Szent Gellért uccse, baj lesz.