A télnek közelgetése

A télnek közelgetése szerző: Barcsay Ábrahám

Éjtszaki szeleknek süvöltő zúgása,
Halovány erdőknek levele hullása
Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása,
És hogy télre hajlik esztendő forgása.

Hideg ködök ülnek bércek tetejére,
Hó-harmatok szállnak rétek zöldségére,
Pán siet telelő barlang fenekére
S sziklás tanyájának nyugovó helyére.

Nyögő Driádesek bújdosva lézengnek,
Tiszta patakokat mindenütt keresnek,
De múlató helyet sehol sem lelhetnek,
Ők is majd menedék-helyekben rejteznek.

Az ősz búcsút vévén szőlő-hegyeinkről,
Utolsó koszorút von még kertjeinkről,
S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről,
Könnyes szemmel indul puszta völgyeinkről.

A tél pedig ülvén jeges fellegekre,
Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,
Onnét fagyot küldvén lapályos térekre,
Halált látszik hozni egész természetre.

E változás képe rövid életünknek,
Melyben, végét érvén hanyatló őszünknek,
Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,
S meghűl minden része aggott tetemünknek.

Alig emlékezünk tavasz rózsáiról
S múlt nyáron aratott mezők kalásziról,
Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,
Midőn csókot szedtünk Chlóris ajakirúl.

De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?
Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,
Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,
Csak a jelen-való tészi életemet.