A távollét öröme

A távollét öröme szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

1767

Szívd csak, míg az édest látod,
Szeméből a boldogságot,
S csókold szűzi álmiban.
Élvezd mind, mi tőle telhet, -
Mégis boldogabb szerelmed,
Ha a lányka messze van.

Örök erők, tér és távol
Itt kimentik mámorából
Lázban forró véredet.
Minden érezésed lágyabb,
Könnyűl szíved, enyhűl vágyad,
S mind teljesb lesz örömed...

Nem felejtlek egy perczre sem,
Mégis alszom, iszom, eszem,
S lelkem szabad, röpte vig.
Mily csuda ez, ki mondhatná?
De szerelmem áhítattá,
Vagy ábránddá változik.

Felhő, mely nap-fénybe lebben.
Nem fürdik ott kéjesebben,
Mint szivem e kéj ölén.
Túl a féltés aggodalmán,
Büszkébb, sem hogy gyanakodnám.
Örökké szeretlek én.