A lap feldolgozottságának foka

A tályai sötét erdőben

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A tályai sötét erdőben
szerző: Mikszáth Kálmán

       Az én nevem, uraim, Vitkey Bálint. Egyébiránt nem ismeretlen név, annyit mondhatok. Olvashatták önök a képviselőjelöltek között. Ott ragyogott a nemzeti színű zászlókon, s megrendelt, de ki nem váltott kortestollakon alkalmasint ma is olvasható lenne a tollkereskedőnél.

De nem dicsekedni akarok uraim, oh nem, én panaszkodni akarok. Ki kell öntenem keserűségemet az önök alkotmánya ellen.

Igen, igen, mert dacára a nevemnek, én a becsületes cseh nemzethez tartoztam. Csehnek születtem, nevem is az volt, öt forintért változtatta meg Vitkeyre a belügyminiszter őexcellenciája 9118/877 sz. alatt.

Hogy miképp származtam ide fiatalkoromban, miképp lettem lassankint magyarrá, hosszadalmas s ide nem tartozó lenne elbeszélni.

Egy banknak voltam tisztviselője. A bank megbukott, s én foglalkozás nélkül maradtam. Nem volt több pénzem, mint kerekszámban kétezer forint.

Mit tegyek ezzel a kétezer forinttal. Megházasodjam, üzletet kezdjek, trafikot nyissak vagy korcsmát? Barátaim azt tanácsolták, legcélszerűbb lesz, ha megválasztatom magam vele képviselőnek, és azután házasodom meg.

Mert a képviselőség nőtlen embereknek nagy szerencse, nős embereknek nagy csapás.

Jó - megfogadtam a tanácsot, s elmentem a végrehajtó bizottsághoz, hogy adjanak nekem is egy kerületet.

- Szívesen - mondták. - Legyen az öné például Hagymád. Jó lesz?

- Természetesen - feleltem.

Én egy kerületet sem ösmertem, s engem sem ösmertek egy kerületben sem. Könnyű volt megnyugodni.

Azonnal írtak le a pártelnöknek, s én negyednapra megkaptam a jegyzőkönyvet a kijelölésről.

Magamhoz vettem a kétezer forintomat, és elindultam a kerületembe oly boldogan, mint ahogy egy vőlegény megy a menyasszonyához.

Az indóháznál, ahol kiszálltam, bandérium fogadott. Nyolc legény átkozott rossz gebéken. Egy torzonborz alak árvalányhajas kalappal beszédet intézett hozzám, melyet ezzel végzett be:

»Éheztünk, szenvedtünk eddig, de most már elérkezett boldogságunk napja. Üdvözöljük ezt a dicső napot, midőn körünkbe érkezni méltóztatott. Van immár kiért lelkesednünk. Éljen!«

A szónok Havas Péter uram kíséretét még két egyén képezte, kik közül Perbet Jánosnak hítták a soványabbikat, a másikat pedig Nagy Máténak, az egyik lábára sántított, s a félszemére vak volt. Amaz a harmadévi restorációról datálódik, emez pedig a hat év előtti választásokról. Ily tulajdonok mellett, mindjárt gondolhattam volna, hogy drága ember.

- Tetszett-e zászlókat hozni? - kérdé Nagy Máté a ceremóniák után, rámpislantva.

- Hoztam.

- Mennyit?

- Ötvenet.

- Hüm - szóla ő fitymálva -, egy csöpp a tengerben. Utána kell rendelni belőlük. No, de ezeket is kiosztjuk ma.

- Helyesen van. Menjünk. Messze van az első falu?

- Mindjárt a szomszéd helység a Prikocs - felelte Havas Péter. - Hanem hát nem addig a, előbb talán falatoznánk valamit. A hazafiságnak a legtermékenyebb földje a teli gyomor hihihi... lovak, lovasok kifáradtak.

Uzsonna következett az indóházi étteremben, melyet Nagy Máté rendelt meg bőkezűen, s mikor a fizetésről volt szó, hetykén kiáltotta a pincért be.

- Hej, Muki hej, erre, erre! Ebben az úrban rejlik az elégtétel!

Mármint énbennem. Fizettem, s elindultunk a kerület első faluja felé.

- Tudják-e az emberek, hogy jövünk? - kérdém izgatottan, amint a falu tornya előbukkant a völgykatlanból.

- Majd megtudják - szólt Perbet János.

No, ez nem nagyon volt vigasztaló. - Egyre lehangoltabb levék. Útközben Nagy Máté lajstromot csinált, hogy kik kapjanak zászlót, s bemutatott nekem harminc nevet.

- A mi embereink?

- Még nem tudatik - felelte.

- De hát zászlót mégiscsak a mi embereinknek kellene adni.

- Hernyóból lesz a selyemgubó, tekintetes uram. Jobban tudom már én azt. Csak tessék rám hagyni.

A faluban senki sem várt ránk, csak néhány utcagyerek szaladt a kocsi után.

- Mihez kezdjünk itt? - tudakoltam szorongva.

- Csak énrám tessék hagyni. Ha a malac maga nem megy a kukoricás szakajtó után, hát a kukoricás szakajtó megy a malac után.

Nagy Máté ezen hasonlata nemsokára világos kezdett lenni előttem, mert házról-házra mi mentünk a zászlóval, s megkértük a lajstromon kijelölt gazdát: tűzze ki.

- Minden zászló mellé tessen átadáskor egy tízes banknótát csatolni. Mert ez a felső rongy, ez itt a zászló, eme rúd meg a nyele, de a tízes bankó a fogantyúja.

Savanyú arcot vágtam ehhez a mulatsághoz, de azért csak megfogadtam, harminc zászlót és harminc tíz forintost ott hagytunk, mire biztatólag jegyzé meg Perbet:

- No, lássa az úr, ilyen a jó kezdet!

(Uram én istenem, milyen lesz itt a folytatás. )

- Hanem most már menjünk más faluba, ott talán beszédet fogok tarthatni, ha hallgatóság lesz.

- Ej, gyerekség! - vágta oda Nagy Máté. - A pénz beszél! Aztán nem is úgy megy ám az! Menjenek a tekintetes úrék más faluba, de én most itt maradok hangulatot csinálni. Jó lesz?

- Bizony úgy látszik rámfér - szóltam szomorú mosollyal.

- Én hát maradok. Éjjel megcsinálom itt a lelkeket, s reggelre én is ott leszek. Hanem hát a hangulat pénzt kóstál...

- Mennyit adjak?

Nagy Máté mormogott valamit, számítani látszott az ujjain, aztán kibökte:

- Háromszáz forint.

A másik faluban éppen úgy volt. Csakhogy ott még megháltunk a falusi kántornál. Azaz hogy én háltam meg, mert csak engem hagytak feküdni, a bandéristák ettek-ittak, és kurjongattak egész éjjel, Perbet és Havas pedig hangulatot csináltak, mindenik kétszáz forinttal. Berugatták magát a kántort is. Éjfélkor bezörgetett hozzám a részeg gazember, és felköltött, hogy azt mondja, ő is hangulatot akar csinálni. Neki is adtam száz forintot.

Reggelre megjött Nagy Máté. Káromkodott, dühös volt, hogy a hangulat rosszul van megcsinálva, hogy nem ezt kellett volna mondani, hanem ezt vagy azt: adjak neki nyomban kétszáz forintot, hogy a hangulatot kireperálja.

Kinyitottam a tárcámat, és adtam neki. Hiszen hogyne adnék? Az itt elhelyezett húsz zászló ott lengett a házakon. S van-e valami édesebb az én szívemnek, mint lengni látni a szép trikolórt, amint a szellő enyeleg vele s hol kitakarja, hol betakarja ezt a nevet: »Éljen Vitkey Bálint«. Oh, édes izgalom, elringató büszke érzés, melyhez képest a szerelem is semmi.

Hanem a tárcám átkozottul meglaposodott. Már csak egypár száz forintom volt a kétezerből. S ha jól meggondolom a dolgot, a diadalra itt ugyan nincs semmi nagyobb kilátás. Nem igen veszem észre, hogy szörnyen lelkesülnének mellettem.

Desperálni, habozni kezdtem.

- Hány falu van ebben a kerületben?

- Vagy húsz - szólt Nagy Máté.

- Húsz! Nem téved ön? - mondám elsápadva.

- Húsz vagy harminc - felelte egykedvűen.

Seregeknek ura! Hisz ha minden krajcár tíz forintos bankóra változnék a zsebemben, akkor se maradna útiköltségem hazamenni, mire az utolsó falut elérjük.

- És ez mindég így megy? - kérdém tompa, elfojtott hangon.

- Igenis, úgy megy elejénte. Később aztán persze vastagabban kell csinálni.

Minden hajamszála az égnek állott, s megérlelődött bennem a gondolat, hogy isten veled immunitás, képviselőség, isten veled csillogó pálya, melynek eszméjén oly szeretettel csüggtem... itt legjobb, legcélszerűbb lesz megszökni, s megmentenem ezt a pár száz forintot, ami még a zsebemben van; legalább nem válok legott földönfutóvá.

Igen, igen, meg fogok szökni! Mert még ha volna is kilátás, pénz már nincs. S pedig másnap estefelé még két kortes csatlakozott hozzám, kik hangulatcsinálásra ajánlkoztak.

- Jó, jó - feleltem én -, nagyon köszönöm az urak szívességét és igénybe fogom venni - de most nekem haza kell utazni két-három napra, s megszakítani a körutamat a kerületben... Kedden vagy szerdán visszajövök.

- De abból semmi se lesz - felelt Nagy Máté. - Azt, úgy segéljen, nem engedem.

- Roppant sürgős ügyem van...

- Semmi se sürgősebb mint a haza ügye - kiáltá szemeit az égre emelve -, a siker bizonyos, ha itt marad, a bukás több mint bizonyos, ha most elmegy. Nem, nem! Nagy Máté becsületes ember és hazafi. Nem engedhetek ilyen csorbát az ország állapotjában.

Itt nem volt más mit tenni, mint valami jó hazugsághoz folyamodni.

Megmondtam nekik, hogy helyes, nem megyek hát haza, hanem át kell mennem mégis Sopronba, mert oda a postán pénzt küldettem magam után - hát a pénzt csak nem hagyhatom ott, föl kell vennem, annál is inkább, mert a magammal hozott összeg nagyon fogyatékán van.

- Ez már igaz, ez már tökéletesen igaz - bólingatott Perbet János. - Sopronba el kell menni...

- Hát menjünk - mondá Nagy Máté.

- Magam is elvégzem azt...

- No, még csak az kellene - pattant fel Nagy Máté -, hogy én az én drága jelöltemet elhagyjam. Esküszöm, soha!

- Én is megyek - zúgott fel Perbet. - Fogatni kell!

- Oh, a hóhérok! - sziszegtem.

Csakugyan felültek a szekérre. Nagy Máté mellém telepedett egy nagy kulaccsal, Perbet pedig a kocsishoz ült, magasan emelve az egyetlen megmaradt zászlót.

Így indultunk el Sopronba a pénzért, amely, fájdalom, csak a kortesek hitében egzisztált.

Istenem, istenem, mit csináljak? Hogyan szabaduljak meg tőlük. Pedig milyen szépen volt kigondolva, hogy Sopronban vasútra ülök, és soha többé, még a maradékom sem jön erre az átkozott vidékre.

Mit tegyek? Mi lesz velem?

Egy jó órai utazás után értünk csak falut. Nagy Máté célzásokat tett útközben, hogy ő szomjas. Ez adta meg nekem a mentőeszmét.

- Pedig lássa, Máté bácsi, meg nem állhatok itt, mert a postazárás előtt akarok Sopronban lenni. Hiszen beláthatja. Hanem tudja mit. Maradjon itt hangulatot csinálni, míg visszajövök. Itt van száz forint.

Az öreg gyanakodva nézett rám, de a száz forint nagyon csalogatós volt.

- Nem lesz abból baj? - motyogta habozva.

- Hát mi lenne; holnap délre itt leszünk a pénzzel, addig legalább csinál itt valamit...

- Jó - szólt egyet kacsintva a kocsma biztató cégérére -, hanem ígérje meg kend, sógor... már ti. kend, Perbet sógor, hogy vigyáz az úrra, mint a két szeme világára... hogy meg lehessek nyugodva.

Leszállt a százassal, s mi tovább mentünk.

Most már eltakarítottam egy akadályt, de Perbet uram még ott ül a magasra emelt lobogóval.

Isten segítségével ezt majd a következő faluban próbálom meg láb alól eltenni.

Elértük nemsokára Boglárost, karcsú bádog tornyával.

Se én nem szóltam semmit, sem Perbet, hanem amint átmentünk a falun, egyszerre megállítom a kocsit, mintha eszembe jutna valami.

- Este visszajövet itt akarnék meghálni, Perbet bácsi. Minek jönne kegyelmed Sopronba. Jobb lenne tán, ha itt várna be.

- Nem lehet, dehogy lehet. Nem hagyhatom el. Nem volna illő dolog.

- No, hát akkor legalább azt tegye meg, vigyen be egy cédulát a paphoz, hogy ide jövök hálásra, s vigye egyszersmind ezt az ötven forintot pártbelieinknek, hogy igyanak az egészségemre. Addig itt megvárjuk a kocsival. Egy negyedóra az egész.

Erre ráállt Perbet, letette a zászlót a kocsiülésre, és sietve futott át a kukoricaföldeken a faluba a ceruzával írt sorokkal a paphoz, és az ötven forintos bankóval.

Mikor már egészen eltűnt a fák alatt, azt mondom a kocsisnak lihegve, dobogó szívvel:

- Akar-e húsz forintot szerezni, földi?

- Akarok bizony - mond az vigyorogva.

- Akkor hát elő azt az ostort, vágtasson lóhalálban Sopron felé, de úgy, hogy a villám se érhessen utól.

Megindult a két ló, mint két veszett sárkány, s a hegyeken, köveken úgy vitték azt a szekeret, hogy azt hittem minden csontomat külön kell összekeresnem Sopronban.

Egy sűrű erdőségbe értünk, a tályai nagy erdőbe.

Megfogtam az előttem fekvő zászlót dühösen, körültekertem büszke trikolórját, hol a Vitkey Bálint név nézett reám búsan, a nyele körül, azután megfogtam, magasra emeltem, és roppant erővel behajítottam a legnagyobb sűrűségbe.

- Hajts, hajts!

Még hallottam, amint a gallyak megreccsennek, s dicsőségem édes jelvénye eltűnik zöld leveleik közt örökre.

Sopronban felültem a gyorsvonatra, és mikor a vasúti indóházból Pesten kiszálltam, meg kellett nézni a zsebemet, kifutja-e a komfortabli vagy csak a lóvonatú.

És mégis boldog vagyok, mert nem látom azokat a hóhérokat... oh, azokat a hóhérokat... de nem vagyok képes tovább folytatni, mert megzsibbasztja kezeimet a düh, s könnyeim zsilipjét kinyitja az elkeseredés az alkotmány ellen.

Pihenj, pihenj, szegény Vitkey-zászló ott a tályai sötét erdőben, s rothadj meg, a fák leveleivel őszkor.

S te vándor, ha arra jársz és megtalálod: ne nyúlj hozzá az elátkozott rongydarabhoz.