A szolgáló leány
| A szolgáló leány szerző: Gyulai Pál |
Megy sietve, majd megáll az utcán
Egy fiatal, kék szemü, szép kis lyány,
Nem kisasszony, csak szolgáló,
Asszonyának bevásárló,
Nagy kosár a karján.
Jobbra, balra, mindenütt az utban
Annyi minden, annyi szép és uj van
Magas házsor, fényes fogat,
Ékszer, bársony, dús kirakat
El-elnézi hosszan.
Mind hiába, fel nem vidúl képe,
Nem amit lát, más forog eszébe':
Kis falucska, erdők lombja,
Hegyek, völgyek, nyáj kolompja
S annyi szép emléke.
Siet is már, de amint befordúl,
Temetésre im tenger nép tódul;
A fény a gyászt felülmulja,
A szegény lyány megbámulja,
És könnye kicsordúl.
Neki is az atyja halt meg nem rég,
Alig maradt mivel eltemessék;
Terhére nem akart válni
Jó anyjának s ment szolgálni,
Szive most is fáj még.
De megkésett s átcsap egy szük közön,
Kapualjból egy ifju úr köszön:
«Ej beh szép vagy, édes rózsám,
Jőj be csak egy szóra hozzám,
Szeretlek, esküszöm!»
«Nincs más baja?... Ejnye hagyjon békét!»
S a futásban leli menedékét,
Vissza sem néz, de szemébe'
Harag ég, és kendejébe
Rejti pirult képét.
S el-elgondol kedvesére, messze
Mikor lesz az, hogy nőül vehesse?
Ő is árva, ő is szegény,
A faluban szolgalegény,
Messze lesz az, messze!
Sirhatnék, de azért még se' búsúl,
Régi dala ajakán megújúl;
«Lesz még virág a rózsafán,
Egymást mi is meglátjuk tán!»
Mosolyog s felvídúl.
Kedves leány, tartson Isten épen,
Soh'se feledd Buda-Pest ködében
Falud', anyád', szeretődet
S boldog szívvel öleld őket
Annak idejében.