A szobaur
szerző: Thury Zoltán
Gogicsár István urnak a felesége egy szép napon abban állapodott meg az urával, hogy nagyobb lakást vesznek föl s szobaurat tartanak ezután. Az asszonyság ezt voltaképen csak tudtára adta az urának, a mikor már egymagában elhatározta az ügyet. Az asszonyság tudniillik szörnyen erőszakos nő volt. Kicsi, vékonyka, sápadt, olyan átlátszó, fehér arczu, mint egy vérszegény leányka, pedig már elmult negyvenöt esztendős, hanem nagy akaratu. Ha rögtön nem teljesítették azt, a mit kivánt, görcsökbe esett. Siró- és kaczagórohamai támadtak, mint az uri dámáknak, a kik után komorna hordja a kölni-vizes üveget. Vagy egy kis ájulással is készen volt s ezt ne tessék ugy gondolni, hogy talán lehunyta a szemeit, hanyattvágta magát valami széken s aztán a pillái alól leste a hatást. Dehogy. Ideges, beteges nőcske volt, valaha jobb sorsban, most meg szegénységben, a mi szintén hozzájárult ahhoz, hogy állandóan rosszul érezze magát e világon. Gogicsár ur annak idején jobbfajta hivatalnok volt a megyénél, most meg dijnok idefenn. Az asszony egy nyugdijazott számtiszt leánya. Ez az előkelőség magyarázzon meg némely olyan dolgokat, a melyekhez én nem értek. Például azt, hogy hogyan lehet egy negyvenötforintos diurnista felesége ideges, görcsre, ájulásra hajlandó, állandóan lekonyult fejü, sápadt asszony, a kire remegve pislog az ura.
Tehát szobaurat vesznek a házhoz. A cselédnek amugy sincs sok dolga egy pár emberrel. Mig a szomszédokkal trécsel, kitisztogathat még egy pár czipőt meg egy szobát. A pénz pedig jól fog esni. A mi haszon marad, azon majd tartalmasabb leveseket kap az asszony, meg husocskát. A szoba berendezése részben kitelik a meglévő butorból, pár jobbfajta darabot pedig vásárolnak még abból a pénzből, a mit körülbelül hét esztendő alatt helyezett a takarékban Gogicsár ur. Ötszáz és egynéhány forintból végre is el lehet venni ilyen befektetésre hetven-nyolczvan pengőt. - Gogicsár ur maga elé bámult s egyszerre csak azt kérdezte:
- De hátha egyszer nem fizet a szobaur? Futhatunk aztán a pénzünk után.
Az asszony rámeresztette a szemeit az urára s halkan, de halálos meggyőződéssel felelt.
- Abba én belehalnék.
- Már pedig az megesik. Az ilyen fiatalembernek van egy nyári ruhája meg egy téli, meg néhány inge. Azon ugyan meg nem veszed a pénzedet, ha a maga jószántából nem fizet.
Az asszony hangja elhalt s kétségbeesetten intette le az urát.
- Ne is mondd. Majd fizet.
- Hát jó.
A lakót Böszörményi Manónak hivták, orvosnak készült, a mint ez a berendezkedésén is meglátszott. Abban a skatulában tudniillik, a melyikben a gallérjait meg kézelőit tartotta, egy koponyát is hozott. Ezenkivül volt egy koffere is meg négy-öt könyve, czukorspárgával átkötve egy csomó irománya. A mint utóbb kisült, kataszteri irások, a melyekkel pénzhez jutnak némely szegény diákok. Jóképü fiu volt, lesült arczu vidéki legény s jókedvü a mellett, hogy csakugyan tanulgatott is néha. A cseléd visítva, röhögve szaladt előle, az asszonynak azonban nagyon tetszett az, hogy vele szemben meg volt a komoly tisztességtudás. Kezet csókolt s ha megállott beszélgetni, minden mondatba beleszőtte azt, hogy: - nagyságos asszonyom. Csak Gogicsár ur nem tudott fölmelegedni a lakóval szemben. Sandán nézett utána s azon gondolkozott, hogy vajjon nem ez-e az a szobaur, a ki sirba viszi a feleségét. Ha nem fizet tudniillik.
S nem fizetett. Elseje elmult s Gogicsár ur öszszecsukta meg hirtelen szétnyitotta a tenyerét, mutatva az asszonynak, hogy: semmi. A lakó nem jött be a pénzzel. Az asszony azonban egyszerre méregbe jött.
- Hagyj neki békét! Ne gyanusítsd mindjárt!
- Én nem!
- Nohát. Fizet holnap. Bizonyosan nem kapta még meg a pénzét.
Másodikán és harmadikán is hiába várták be a lakót a husz forinttal. Akkor már az asszony semmit se szólott, hanem egész nap a szobát rótta keresztben, hosszában és leste az ajtót. Estére már iszonyu düh tombolt benne. Elsápadt, mintha meszelővel huztak volna végig az arczán, aztán egyszerre csak égő piros folt jelent meg a szemei alatt. Tiz órakor még nem feküdtek le. Vártak - s Gogicsár néma remegésben leste az asszonyt. Iszonyuan aggódott. Egyszer aztán mintha épen csak ugy kinézne, kiment s besurrant a szobaurhoz. - Nála szokatlan erélylyel épen csak kurtán köszönt s aztán egészen közel huzva a diákhoz egy széket, leült és halkan belebeszélve az arczába, csendesen elkezdte mondani, hogy miért jött.
- Kérem, doktor ur, nálam fizetni kell és pedig pontosan, nem azért mintha a pénz nem volna akármikor jó, hanem mert az én feleségem beteg asszony, a kit minden izgalomtól meg kell óvnom. Enynyivel legalább is tartozom neki szegénynek, a ki jobb napokat látott valaha s miattam jutott ennyire. Hát kérem, ha gondolja, hogy tud fizetni, maradjon meg a lakásban. Ha nem, hát hurczolkodjék ki.
- Hogyne, kérem. Hogyne tudnék...
- Hát akkor fizessen.
Böszörményi ur hátratolta a fején a pirosbojtos török fezt, a melyet otthon viselni szokott s a hajában kaparászott az ujjaival.
- E pillanatban, kérem, nincs.
Gogicsár ur keservesen mosolyogva nézett végig rajta s csak ugy a maga mulatságára bólintott egyet.
- Hát ha már igy áll a dolog - gondolta magában - viczczeljünk. Az órára nézett s azt mondta: - Egy pillanatig elvégre várhatok.
A diák feszengett a széken.
- Nem ugy értettem, kérem.
- Hát hogy?
- Nekem most nincs.
- Mikor lesz?
- Nemsokára. Egy pályamunkán dolgozom, a mivel a legnagyobb valószinüség szerint elnyerem a dijat... Aztán otthon a község is megszavaz valamit...
Gogicsár fölállott.
- Ugy? Kérem, én nyugodt éjszakát akarok a feleségemnek biztosítani. Itt van husz forint. Ma vettem ki a takarékpénztárból, abból a pár garasból, a mit összegyüjtögettem hét év alatt negyvenöt forint fizetés mellett. Legyen szives átjönni hozzánk egy negyedóra mulva s fizessen ki ezzel a husz forinttal. De nehogy észrevegyen valamit az asszony.
- Ó kérem.
- Hát várom.
Gogicsár ur visszament a maguk szobájába s nagyon szórakozottan olvasni kezdett valami ujságot. Az asszony pedig csendesen járt le és föl, egy-egy pillanatig fürödve a lámpa fényében, aztán meg el-eltünve a homályban a szoba két végén. Csak a lihegéséből hallatszott, hogy készül benne valami - Istenem talán ma hal meg... - gondolta Gogicsár s vállai közé huzva a fejét, gyámoltalanul leste az ajtót. Most adott volna még tiz forintot a diáknak, csak azért, hogy jöjjön már. Egyszerre aztán jött is. Hangosan kopogott, mosolyogva lépett be s mintha Gogicsár ur a szobában se lett volna, csak az asszonyhoz beszélt:
- Kezét csókolom, nagyságos asszony. Elhoztam a pénzecskét s bocsánatot kérek, hogy ezuttal egy kicsit pontatlan voltam. Tudja nagyságos asszonyom, annyi minden baja van az embernek. Hanem ezután nem fog megtörténni. Igazán mondom...
Az asszony nyugodalmasan mosolyogva hallgatta, belesüppedve egy régi nagy karosszék rugói közé s a mikor kiment a fiu, kedélyesen odacsapkodta az ura fejéhez a két tizest.
- No, oktondi. No mit mondtam... A kire én egyszer ránézek, abban tudom, hogy mi lakik. Szegény fiu, van neki elég baja.
Az ember ráhagyta, hogy ugy van, de előre elkészülve az ellentmondásra, rideg határozottsággal mondta ki:
- De azért holnap felmondok neki.
Az asszony ránevetett s a hogy azután még sokáig rábámult az emberre, abban annyi kérdés volt, hogy Gogicsár ur szégyenkezve lesütötte szemeit.
- Neki? Hát minek? A ki olyan szépen behozza a pénzt és bocsánatot kér. Ennek felmondani? Hát hol találsz még egy ilyen becsületes embert?...
Gogicsár ur tempósan hántotta le magáról a kabátot, mellényt s morgott közbe: igaz, igaz.
S a lakó maradt. Mig az uj hónap eltelt, Gogicsár ur szerette volna kiismerni az emberét. Járt utána, szaglászott, hogy vajon micsoda legény s iszonyu aggodalommal várta az elsejét. Titokban, a mikor az asszonytól nem kellett tartani, bele-belepislantott a takarékpénztári könyvbe, hogy hátha egyáltalában nem igaz az, hogy kivett a kincsből husz forintot s a mikor egyszer a hátamögött az asszony tipegő, csendes lépéseit hallotta s hirtelen becsapta a szekrényfiókot, kaczagva kezdett bele valami viczczbe, a mit az nap hallott az irodában. Az asszony minden gyanu nélkül hallgatta s mulatott az elbeszélésen, a mikor pedig Gogicsár ur elhallgatott, egyszerre egészen más ember lett belőle. Kétéletü ember. Más az asszonnyal szemben és más egyedül. Hazudozásba fogott s a hogy előre nézett arra az időre, a mit még élni fog, tisztában látta, hogy ő most már mindég hazudni fog. Most elkezdte s hol annak a vége!...
Elsején délben már bement a lakóhoz a husz forinttal.
- Nincs pénze, doktor ur?
- Nincs.
Gogicsár vállat vont.
- Hát itt van, hozza be.
S szó nélkül kiment. - Pár percz mulva már jött a diák a pénzzel. Az asszony jóakaratu, csendes mosolygással fogadta s lassan hajtogatva össze hoszszában a két bankót, helyet kinált neki és megkérdezgette, hogy mikor lesz készen az egyetemen s hogy aztán hova megy, de egyszerre, mintha megijedt volna valami eshetőségtől, majdnem lecsapott rá ezzel a kérdéssel:
- Addig nálunk marad, ugye?
- Ha önöknek is ugy tetszik, nagyságos asszonyom.
Gogicsár urnak egyszerre ránczokba szaladt össze a homloka. Számításokba merült. Az asszonyt azonban, maga előtt látva ezt a derék, szépszál fiut s valószinüleg arra gondolva, hogy neki egy csepp gyermeke sincs, egyszerre valami meghatottság fogta el. Sóhajtott s bizalmasan megkérdezte a fiut:
- S miből él? Miből fizeti nekünk ezt a tenger pénzt?
A diák egy kicsit elkényszeredetten mosolygott.
- Hát igy is, ugy is akad valami, a község is megszavaz egy kis pénzt, meg egy pályamunkán dolgozom...
A mikor kiment, az asszony még mindig jólelkü mosolygással csóválta a fejét.
- Szegény! Ugy élnek ezek itt. S milyen szépen fizet!
Ebben nagy gyönyörüsége tellett s az ember is majdnem jókedvvel mosolygott, a mikor a nyugodt megelégedést megpillantotta a felesége arczán. Azt gondolta, hogy hát ilyenformán nem is olyan nagyon drága a dolog.
A diák körülbelül két esztendő mulva lett orvos. A község hivta meg valami állásba s elment. A szegény, most már kissé megpihent idegzetü asszonyra hirtelen jött ez a csapás. Könnyekben állott az arcza, a mig bucsuzott.
- Édes fiam, - mondta - maga most már el is felejt minket.
- Dehogy.
- S mi meg - Istenem - vajjon kit kapunk? Olyan szépen összeszoktunk.
- Bizony - mondta Gogicsár ur.
- Ha valakit tudna ajánlani a szobára, jó lenne. Rendes hely, sohse volt egymással semmi vesződésünk...
A doktor gondolkozott.
- Volna egy barátom. Azt hiszem, hogy éppen kvártélyt keres... - Szól neki?
- Ha tetszik...
S már ment is. Vitte a kofferjét s már az első emelet táján járt a kanyargós lépcsőn, a mikor kisurrant utána a lakásból Gogicsár ur s áthajolva a korláton, lekiáltott:
- Hallja, azt a bizonyos barátját valahogy ide ne küldje.