A szilaj pap
Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,
úgy jönnek egy őserdő iszonyából.
Magukban élnek, monostorok árnyán,
mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány
A gyantás erdők réme, sok komor gond,
vihar, iszony, mind a szivükbe forrong,
szakállukat a szél haragja csapja,
szemük ragyog, mint barlangok patakja;
tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,
egy sziklatömbből harsan a ködökbe;
sekély időkben, hol úr az alázat,
regés dacuk még egyre-egyre lázad;
a lelkűk vas-bokor és sose retten,
csak a pokoltól reszket át ijedten;
és látnak Istent, ki villámokat szór
s a mindenséget összetörve harcol,
és zord Krisztust, szederjes, vézna testet,
mit német festők dús ecsetje festett,
bozontos főt és két kezet, kinyúlván,
s két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;
és szenteket, akiknek lelke harcos
s tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;
és szüzeket a cirkuszok porondján,
belük mardossa egy rozsdás oroszlán;
sötét vezeklőket, lázszínű éjen,
kik a kenyér előtt halnak meg éhen.
így élnek ők, monostoroknak árnyán,
mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.