A szilaj pap

A szilaj pap szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,
úgy jönnek egy őserdő iszonyából.

Magukban élnek, monostorok árnyán,
mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány

A gyantás erdők réme, sok komor gond,
vihar, iszony, mind a szivükbe forrong,

szakállukat a szél haragja csapja,
szemük ragyog, mint barlangok patakja;

tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,
egy sziklatömbből harsan a ködökbe;

sekély időkben, hol úr az alázat,
regés dacuk még egyre-egyre lázad;

a lelkűk vas-bokor és sose retten,
csak a pokoltól reszket át ijedten;

és látnak Istent, ki villámokat szór
s a mindenséget összetörve harcol,

és zord Krisztust, szederjes, vézna testet,
mit német festők dús ecsetje festett,

bozontos főt és két kezet, kinyúlván,
s két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;

és szenteket, akiknek lelke harcos
s tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;

és szüzeket a cirkuszok porondján,
belük mardossa egy rozsdás oroszlán;

sötét vezeklőket, lázszínű éjen,
kik a kenyér előtt halnak meg éhen.

így élnek ők, monostoroknak árnyán,
mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.