A szikla
szerző: Thury Zoltán
Az iró regényt irt. Minden csalafintaság nélkül való egyszerű történetet, a mi simán, az egyszerüségében valami megkapó méltósággal hömpölygött le a maga medrében, mint valami nagy folyó, a minek a tetején fehérvitorlás, kedves kis hajó uszik. A hajócska kis, ártatlan szerelem volt, belecsöppentve az életről rajzolt nagy képbe, pihenőnek az olvasó számára, a hogy a komor valóságok közül ki-kibukkant a leány meg a fiu kis regényének egy-egy foszlánya. - A mint ez már szokás, az iró előbb egy ujságnak adta el a regényt és pedig száz forintért. Többet sehol se akartak adni, mert azt mondták, hogy: - a regény, hát az olyan dolog, hogy lehet fordítani idegenből is. - Sőt - mondta az egyik szerkesztő - az idegen regények jobbak is. Inkább kelletik magukat. Magyart közölni jóformán csak patriotizmus és ráfizet az ujság. Tessék meghinni. Az asszonyok lemondják a lapot.
Azonban hatszáz forintért mégis elkelt a regény és a pénz hirtelen elment régi számlákra. Olyan husra meg kenyérre, a mit már régen megevett az iró meg az asszony meg a gyerekek, a kik öten valának. Valami uj forrás után kellett tehát nézni s mig az iró azon gondolkozott, hogy mihez fogjon, az asszonynak az jutott az eszébe, hogy most már ki lehetne adni könyvben is a regényt. Ez a második bőr, a hájasabb bőr, a mit le lehet nyuzni róla. - Hát csakugyan - mondta az iró s másnap bement a városba kiadót keresni. Az egész dolog tudniillik Budapest mellett történt, egy kis faluban a Duna mellett, pázsitos udvar közepén épült kis házban, a hol az iró nyaralt.
Azonban részben azért, mert nyár volt, részben pedig azért, mert a kiadók is ugy gondolkoznak a magyar regényt illetőleg, mint az ujságok, sehol se fogadták valami tüneményes örömmel. Voltaképen csak kis hivatalnokokkal beszélt, mert a főnök urak nyáron nem igen néznek be az üzletbe s az emberkék savanyuak voltak, mint a czitrom. - Regény? Ugyan kérem, ki olvas végig manapság egy regényt? Szaladnak az emberek a kenyér után. Regény, a mikor ilyen termésre van kilátás? Tessék elhinni, hogy megérzi ezt az egész ország. Mind a földből élünk. Dehogy kell nekünk efféle az idén. Talán jövőre. - Másutt azt mondták: - egyelőre nem igérhetjük.
- Legalább olvassák el.
- Még azt se.
Végigjárta a várost s estére fáradtan és elkeseredve ment haza a hajóval. Az asszony a hidnál várta s a gyermekek közül is három. A másik kettő nem jöhetett ki, mert rongyos volt a czipője. Egyébként is nyomasztó volt az anyagi helyzet. A sváb asszony, a kitől a tejet vették, egyszerre csak megbolondult s azt mondta, hogy meggondolta a dolgot s fizessék ki s ezután mindennap fizessék ki, mert egy másik sváb asszony azt mondta neki, hogy a pestiekkel vigyázni kell. Ordítva ment el s a többi sváb igazat adott neki. Reggel óta azt érzi az asszony, hogy szemmel tartják. A cselédnek is itt van a hónapja és most már halomra gyült a ruha, mosni is kell - és több efféle. - Az iró fásultan hallgatta, szó nélkül ette meg a vacsorát is s aztán kiült a czigarettával az eresz alá. Meleg volt, fülledt fekete este, a miben a szomszéd pajták büze rátelepedett a házra. Egyszerre fütty hallatszott a Dunáról. Az asszony megjegyezte: - a bécsi hajó. - Ezt minden este konstatálták. Szegény ember szegény az eseményekben is. Aztán megint nagyot hallgattak. Hirtelen azt kérdezte az asszony:
- Tauber és társánál is voltál?
- Hogyne? Az volt az első dolgom. Hanem még csak el se olvassák. Azt mondják, hogy ők most az iskolakönyvre adták magukat, egyáltalában nem foglalkoznak az irodalommal. Megszedték magukat rajta - s most már iskolakönyvre adták magukat.
- Velük mégis lehetne csinálni valamit.
- Hogyan?
- A háziur, a mi háziurunk a Tauber házában házmester.
- És aztán?
- Nem is olyan bolond dolog. Szóltam neki. Te, ez nem is olyan házmester, mint a többi. Tisztára uri formája van. Aranyláncza s a hogy ő mondja, tizennégy év óta van a házba. Tisztára bizalmi ember. Azt mondja, hogy néha hónapokig se számol vele Tauber. Ő csak viszi be a pénzt a takarékpénztárba s Tauber mindenben hallgat rá. Talán ebben is.
- Eredj, te bolond...
- Nono, én csak azt tudom, hogy pénz kell s mit árt az neked, ha kihasználod az összeköttetéseidet? Mert házmester? Hát az is összeköttetés. Holnap kijön. Beszélj vele - s ha komikus neked a dolog, hát kaczagj rajta. Neki talán éppen csak egy szót kell szólni...
- Hagyj már békében ezzel az ostobasággal!
Másnap csakugyan kiment a háziur a feleségével együtt. Előbb körülszimatolták a kertet s különösen az asszony gyilkos pillantásokkal vigyázta meg a fákat és a szőlőtőkéket, hogy nem hiányzik-e róluk a gyümölcs. Az iró gyermekei mellette tipegtek, de rájuk se nézett. Miután azonban a baraczkfákkal is tisztába jött, az egyikre rámordult: - Menjen innen, összetapossa az ugorkát!
Azalatt a férfi a kosarakkal az udvar egyetlen lombos fája alá telepedett, kacskaringós tajtékszipkából szivarozott s időnkint bort ivott vizzel. Invitálta a lakót is.
- Szerkesztő ur, egy pohárral. Csak nem veti meg! Szegény ember vizzel főz s a bort megissza. Nem igaz? Hát miken töri a fejét mostanság? Olvastam a multkor, nagy tréfa volt az, a mibe a férfi fojtogatja a leányt, halálra kaczagtam magam. A biz megtépázta egy kicsit a fehérnépet, de jól tette, a kell nekik. Ha én nem volnék olyan gyönge szivü, hát én is a képükre másznék. Egy olyan nagy házban sok alkalom adódik rá, mert a Tauber eleintén spekuláczióra vette a házat, de aztán látta, hogy szépen hoz a kezemen, mert van egy kis részem benne, hát megtartotta. Kérem az az ember...
Az iró hallgatta s közelebb huzódott hozzá. Lehevert ő is a gyepre s éppen akkor jött a kertből ki az asszony. Erre felugrott s azt kérdezte tőle: - Nem tetszik egy szék, ténsasszony? Hogy be ne piszkolja a toalettjit. - Benn az egyik ablakon egy kicsit félrelebbent a függöny. Érezte, hogy az asszony lesi s ez elkeserítette. - Micsoda undok helyzetben látja az urát, azt az embert, a kitől öt gyermeke van!... Hanem aztán vállat vont s kinyujtotta a kezét a pohár után, a mit ujra odanyujtott neki a háziur.
- Adj Isten.
- Adj Isten.
- Hát biz' én éppen akartam valamire kérni Krupper urat, éppen a Tauber irányában, a kivel nagyon jól van...
- Ujjé, az már kérem nem is barátság, hanem még annál is több. Kérem, ha én azt mondom a Taubernek, hogy ezt a partájt nem kell bántani, hát nem bántja. A Taubert én az ujjamra csavarom. Hát amennyiben ebben az irányban tetszik valami, én egy szót szólok. Annyi kérem, mintha már meglenne. Egyébként...
- Arról van szó, hogy egy regényt szeretnék eladni neki. Jártam is ott tegnap, hanem mindenféle haszontalanságot beszélt össze s még csak látni se akarja.
- Ugy, ejnye, ejnye... Egy egész uj regény lenne. Most irta a szerkesztő ur, talán éppen az én házamban?...
- Nem, régebben s ujságban már meg is jelent. Most könyvnek szeretném értékesíteni...
- Ugy? Hát szólok neki, csak az a baj kérem, hogy - hogy is mondjam csak - minden szenzáczió nélkül tetszik irni. Eddig nem igen olvastam a történeteket, a miket tetszett irni, hanem hogy most lakónk lett, hát mondom a feleségemnek, hogy: lássuk, hogy mi lakik benne? - Hát egy regényt mink is olvastunk szerkesztő úrtól, a minek szikla volt a neve.
- Ez az.
A házmester nagyot szivott a szivarból a kacskaringós szipkán keresztül, aztán lassan ráfujta a tajtékra a füstöt, az asszonyra nézett s fanyar képet vágott.
- Ez? Hát ebben az irányban nem inter... inter... - hogy is mondják? - nem interpell... nem interveniálhatok. A nőm is olvasta azt a müvet, meg ideadta nekem is mindennap az ujságot, hogy: nézd csak, azt mondta, hát minek olvassa ezt az ember? Némely folytatásban semmi, de éppen semmi se volt, csak hogy igy meg ugy... Az ember mégis azt várja a regénytől, hogy egy kicsit tüzbe jöjjön. Kérem, én egyszer olvastam egy regényt vagy hét éve s mindig, mikor nyitottam a kaput, azt hittem, hogy most jön a lovag s keresztüldöf a kardjával, mert hogy a kisasszonyt akarja. Ebben semmi efféle nincs. Ugy van, asszony, hát beszélj, van benne? Akkorákat aludtam közben, a hogy olvastam, de mekkorákat, no nem, hát mondd!
- Igen.
- Ebben nem állhatok rendelkezésére a szerkesztő urnak. Hanem ha másikat tetszik irni.
Az iró fölállott és azt mondta: - majd irok. - Bement a házba és iszonyu dühvel, gyülölettel nézte végig az asszonyt, a ki még mindig az ablaknál felejtette magát. Azután hosszan és igazán jóizüen kaczagott.
Arra fordult vissza az asszony.
- Mi az? Mit mondott?
- Nem ajánlhatja.
- A regényt? Hát miért?
- Nem tetszik neki.