A sziget
szerző: Kosztolányi Dezső
Isola San Lazzaro
A sziget gazdag, harmonikus és boldog. A boldogságát nem azzal a kinccsel kell mérni, amely elönti a gyepeit és az ódon márványát. Ez igazságtalanság lenne. A sziget mindig boldog, önmagában is. Ha az értékeit lajstromozod, inventáriumot állítasz össze a műkincseiről, a képeiről, a porcelánjairól, akkor csak annyit tudsz meg, minthogyha leméred a jegygyűrűt az aranyműves mérlegén. A gyűrűt nem lehet lemérni. Egészen és teljesen csak az aranymasszát mérheted le, de ami azon kívül van, ami súlyosabb, mint az arany, ami energiákat gyűjt és tetteket, életeket határoz, az nem hagy nyomot a legfinomabb műszeren sem, s nem is ad fogalmat a gyűrűről, az igazi értékéről, a jelkép erejéről, csak az aranyvázáról. Mert a gyűrű önmagába fut vissza, magába zárja a geometriai végtelent, s az érzések végtelenségét is. Nagyon hasonlatos hozzá a sziget, ez a sziget is, amelyet minden oldalról a tenger zár körül. Meg van szűkítve a tér extenzitásban, de az intenzitása annál inkább növekszik. Határvonala önmagába kulcsolódik. Távol innen hosszú, egyenes utak futnak, országutak kígyóznak városok és múló célok felé. De a sziget útjai visszatérők. A sziget a végtelenség jegygyűrűje. Akik rajta élnek, azok nem tágítják, de mélyítik az ismereteiket, az érzéseik cifrája levedlik, a szemek tüze megalvad, egyenletesen izzó tűztóvá állapodik, az egyéniség pedig napról napra határozottabbá válik. Nyájas szerzetesarcokat látni itt: mindegyik arc egy sziget. A zaklatott lélek, a hosszú, egyenes, mindig előrehaladó országutakon kóválygó szellem megpihen egy arc békéjén, leszáll reá, mint a szigetre a madár. A magányosság keménnyé kovácsolta a szerzeteseket. Ezt a szigetet a tenger, a mi agyunk számára a nagyság mértéke és végtelenség jelképe, a víz jegyzene el az örökkévalósággal.
Más idillt szokás itt bámulni. Az idegenek a lídói kikötőben felülnek egy gondolára vagy egy vaporettóra, és elhozatják magukat ide, hogy a régi árkádiai életet lássák, az egzotikus, hosszú szakállú mekhitaristák paradicsomi nyugalmában gyönyörködjenek, akik a ciprusok árnyékában ülnek, s nézik a hajnóka titkos mozgásait. Mert ezen a szigeten igazán eklogákat látunk. Néha a csend egy másodpercében hallucinál a fül, és hallja a lombok közt az antik pásztorok sípját is. Paradicsomban járunk. Valaha pedig itt volt a poklok pokla. A középkori velencei köztársaság ide internálta a keletről érkező leprásokat, akik magukra hagyatva vesztek el, a tenger mellett, mint ma a háború kolerabetegjei, szöges drótok és póznák közepette. Itt halt meg végül maga a régi, iszonyú nyavalya is. Az örmények 1715-ben telepedtek le. Mekhitar jött, a Vigasztaló, társaival együtt, a török rabszolgaság elől menekültek, és itt találtak oltalmat, otthont, kenyeret. Azóta a sziget az övék, sziget a tengerben, sziget a népek tengerében is. Ez az örmény múzeum, ahol még örmény betűket vetnek és óörményül mondják a Miatyánkot. A kolostor lakói papjai a kevés örmény-katolikusnak – a többiek görögkeletiek –, de papjai egyúttal az örmény nemzetnek is. Méhecsketürelemmel és hangyabuzgalommal dolgoznak bús céljukért. A halál görcsös gesztusai ezek. A kolostor és mellette a kastély az eltűnt örmény nemzet díszsírhelye. Hisznek a népük feltámadásában. Pusztuló nyelvüket dajkálják. A régi örmény papiruszokból akarják kiolvasni a megváltó igét. Este a lombok közül egy messzelátó csöve mered a csillagoknak, valamelyik szerzetes atya turkál az ég titkaiban, a másik lámpa mellett, földgömbök közt ül, korrektúrát javít, könyvet ír, és minden munka, minden lélegzetvétel, minden szemrebbenés egy célnak szól, annak, hogy a keleti testvéreket, akik török és orosz földön bolyonganak, egy államban egyesítsék. Megpattanásig feszül itt az agy és a szív. A lélekben a filozófia áhítata és nyugalma, de a szemben haragos tűz, a vér a rokonvért keresi, a test minden izomrostjával és idegével akarja a lehetetlent, és nem mond le soha. A szerzetes atyák meghalnak. Utánuk újak jönnek, akik ezen az európai szigeten, ezen a kilátótornyon kémlelik a politikai konstellációt.
Nincs hajó és evező, amely elvezetne innen. A szigeten be vannak börtönözve a békéjükbe és a vágyaikba.
Jelkép nekik a sziget, az önmagába visszaforduló, kerek egész, az akaratukat szimbolizálja, amely önmagában leli a magyarázatát és a kielégítését. Szenvedésük is végtelen lehet. Tudnak azonban szenvedni és szeretnek is. A sziget ad nekik erőt, amelyet távolságok, minden utak távolsága keretez, a csend, amelyet minden távoli orkánok zuhanása tesz fojtottá, még csendesebbé. A végtelen gyermekei ők, akiknek számára már nincs is logika és história, csak az ösztön. Meghatottan állunk a szigeten. A munkát érezzük, az akaratot, amely több, mint a körülötte lévő tenger – ahogy a régiek nevezték, a „meddő és kopár” tenger. De éppen ez az ösztönzőjük. Hogy tenger, és boldog, közönyös emésztő milliók hullámzanak körülöttük. Másutt el se lehetne képzelni a tűzszemű rajongókat, az éhes, kelet felé bámuló apostolokat, csak itt, a vizek közepén, egy szigeten. Szent ez a sziget, és egzotikus, mint minden sziget.
Körülötte van a tenger.