A szerző
| A szerző szerző: Thury Zoltán |
A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se, a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit a semmiből.
Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme. Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat, a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni valahol.
Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott darabot.
- Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű, ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.
- Olvassuk!
A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt. Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes, elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi, ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett mindnyájunk jóvoltára.
A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés dicsőségét.
- Megvernek valamennyiünket.
- Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.
- Bolond, ámbár az is megeshetik.
- Előadjuk?...
- Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?
- Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?
- Tóth Balázs.
- ...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát magára vessen.
És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt, vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak valahogy nélküle ne essék meg a premiere.
Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.
- Megvan, megvan!
- Ki?
- Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát kénytelen alkalmatlankodni...
Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.
- Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet kaphatnának...
- Hol vannak?
- Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...
Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták, hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre hangos lett a csalódás. - Hát ilyen? Az iró felesége? - Valamit megsejtett a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember közé...
De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott, gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott; megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét az egész házban.
Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor visszakiabálta.
- Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.
És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna, ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra, a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.
Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.
- No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...
A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.
- Nem hittem, nem hittem...
Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház, ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt hajtogatva:
- Nem hittem, nem hittem...
Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:
- Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.