A szerető panasza
Egy halmon – öble melynek visszamondta
A testvérvölgybe’ kelt gyászos panaszt –
E kettős hang lelkem figyelni vonta,
S ledőltem, hogy kihallgathassam azt;
S im jönni látok egy halvány leánykát,
Ki gyűrüket tör és papirt szakaszt,
És búviharral zúgja át világát.
Szalmábul font kalap borúlt fejére
A nap hevétül óvni arczait,
Mely arczon a szem még találni vélte
A birt s lehervadt szépség romjait;
Mindent Idő nem sarlózott le, mit
Az ifjuság nyujt, s a vad sors daczára
Még báj jön a hervadt kor ablakára.
Gyakran emelte kendőjét szemére
Min sok szeszélyes himzet rajza állt;
Megmosta ennek selymét sós vízébe’
A mely a bútól könygolyókra vált;
Gyakran bocsátá rá pillantatát,
S ép oly gyakorta tört ki búja jajjal,
Most nyögve, majd meg felzokogva zajjal.
Szemét majd vad haraggal fölvetette,
Miként ha az eget ostromlaná;
Szegény golyóit majd meg oda szegte
A földkerekre, s néz merőn le rá;
Majd szerteszét tekint, mindenhová
Egyszerre, s még sem áll sehol figyelme,
Vegyes zavarba’ küzd a szem s az elme.
Haja – se fonva rend szerint, se bontva –
A büszkeségtől ment kezet jelent;
Némely gyürűje, fürtjeit leontva,
A hervadó arcz mellett csügge lent;
A többi, a hálófonatba’ bent,
Nem vágy kitörni s hű a fejszalaghoz,
Habár lazán van is csak kötve ahhoz.
Karján kosár, s emlék ezernyi abba’,
Kristály, üveg s borostyán gyöngyibül;
Leszórta mind egymás után a habba
A melynek partján könyet ontva ül;
A mint fukar gyüjt: nedvhez nedve gyül,
Vagy mint király kegyét túlzón ha mérné,
Bár a szükség kevésbbel is beérné.
Volt sok papír is: átolvasta őket,
Sohajta, tépte, és vivé a hab;
Majd tördelé a csont s arany gyürűket:
Temesse mind el sir gyanánt iszap!
S volt vérrel irt több bús levéldarab,
Finom selyem rá göngyölítve tokká
S pecsét alá lezárva mély titokká.
Ezt legsürűbb könyhullatása érte,
Sok csókot ejte rá s úgy tépte szét:
»Csalárd irás – kiálta – csalfa vér te!
Álnok betűd mind mily hazug beszéd!
Nincs tinta ilyen átkozott setét!«
Szól, s vak dühében szerteszét szakasztja,
S enyészte még gyötrőbb búját fakasztja.
Egy tisztes agg ép ott őrizte nyáját:
Világfi hajdan, a ki ismeré
A város és az udvar csalfa báját,
S a perczeket könnyelműn éldelé;
Most oda lép a búval vert elé,
S mihez jogot az élemült kor ád,
Megkérdi búja kezdetét, sorát.
Majd görcsös botján lebocsátkozik
És illedelmes távolban leül,
Meg ujra kéri, mondva, osztozik
Sorsába’, hogyha hall gyötrelmirül;
S lehetne bármiben segélyeül
Mitől e szörnyü kín enyhét találja,
Korának jóságával felajálja.
S a nő felelt: »Sok kínos percz sérelmét,
Látod bizonynyal arczomon, atyám;
Azért idősnek még se tartson elméd:
Nem a kor, a bú hozta ezt reám;
Virág lehetnék, szép, nyíló talán,
Ha magamé tud szerelmem maradni
S nem lettem volna balga másnak adni.
»De jaj, nagyon korán vesztemre vála
Egy ifju értem esdeklő szava;
Azé ifju annyi külső báj ajánla
Hogy minden lányszem rája tapada.
E szép alakba költözött oda
Az ép lakást kereső szerelem,
És uj imádást nyert az új helyen.
»Gyürűzött barna fürt verdeste vállát,
És a legenyhébb lanyha fuvalom
El ajkihoz lebbenté selymes szálát;
Mit tenni édes könnyü az nagyon;
Vonzó varázs ült e vonásokon,
Rajtok kicsinyben mindent látni vélünk
Mit nagyban egykor édenben remélünk.
»Még férfiság alig van ajka táján,
Alig hord gyenge pelyhet még az áll
Nyiratlan bársonyúl a bőr simáján,
Mely eldicsekszik mily szövetbül áll;
De a hiány is csak javára vál,
S a vonzalom szünetlen kétes abban:
Ez, vagy hiánya áll-e néki jobban?
»S minő a külső: olyan szive-lelke;
Leányszavú, s szól nyiltan, édesen,
Vagy oly vihar – ha fel van ingerelve –
Minőt april s május közt lát a szem,
Lágy fuvalom mindig, bár féktelen;
S mint ifjunál szokás: felindulása
Valónak ékét ölti a csalásra.
»S hogy ült lovon! Sok ember mondta láttán:
A ménnek itt tüzet lovagja ad;
Mi büszke volt az, őt vihetni hátán!
Minő futást tett, mily ugrásokat!
Tudom, vitatkozának is sokat:
A ló-e ilyen délczeg a lovagtól
Vagy ily tartást lovagja nyert-e attól?
»S lovag javára dőlt el az ítélet.
Ő modorával éltet, bájt adott
Mind annak a mi külső díszivé lett,
S tökély ez ugy lőn, mert rajt’ állhatott;
Kül-éke – mely fényt a helytől kapott –
Csak függelék, s bár czélja: tenni szebbé,
Urának díszitül lőn ékesebbé.
»Hódoltató nyelvén ezernyiféle
Mély érvelés, kérdés, gyors felelet,
Erős okok s megczáfolások éle
Az ő javára szunnyadt s ébredett;
A nevető sir, a siró nevet;
Tökélyi néki oly hatalmat adnak
Hogy ő parancsol minden indulatnak.
»Ugy lőn urává ifjunak s öregnek,
Ugy elragadta mind a két nemet,
Hogy mind beálltak hódoló seregnek,
Követve, vallva a mit ő követ;
Varázslatának minden engedett;
A mit kívánt, más mondta ki helyette,
S mindenki azt – mit ő ohajta – tette.
»Volt sok, ki képét megszerző magának
Kéjűl a szemnek – s szivbe lopta át:
Miként az őrült, ki tulajdonának
Tekinti más szép földeit s lakát,
S a puszta ránézés több élvet ád
A képzelődő ál tulajdonosnak
Mint a köszvényes igaz birtokosnak.
»Igy sok, ki csak kezét se fogta még,
Azt hitte, már is urrá lőn szivén;
Igy én szegény, ki még szabad valék
És senkinek szivem le nem kötém,
Varázshatalmának alávetém,
S hatalmat nyert rajt csábos ifjusága:
A szár enyim, övé minden virága.
»Nem tettem én úgy mint sokan tevének:
Nem hallgatám ha kért, ha esdekelt;
Erényem védet tiszta hirnevének
A bizton őrző távolságba’ lelt;
Bástyát elém tapasztalás emelt,
Vérző sok új esetből, mely elégszer
Intett, mi romboló e csalfa ékszer.
»De nőt előzmény visszatart-e vajon
A gyászsorstól mely rá is méretett?
S a példa – bár ellenkezőt javaljon –
Utjába gátat melyiknek vetett?
Szándéka megvan, hogy késsék a tett;
De hogyha ég: sziv, indulat hevűlnek
S a tompulástól folyton élesűlnek.
»Azon nem is tud megnyugodni vérünk
Hogy féken tartsuk mások estiért;
S hogy a mit oly édesnek lenni vélünk,
Azt tiltva, puszta aggodalmakért.
A vágy az észtül oh mi messze tért!
Amabba’ szomj van a mi lánggal éget,
Habár az ész sír, és kiáltja: „Véged!”
»Elmondtam én, atyám: „E férfi álnok!”
Fölismerém: csalárd e széptevés;
Hallám, virági mily kertekben állnak;
Láttam, mosolya ékes hitszegés,
S csalárd kerítő mind ez esküvés;
S tudám: a szó – ha irva, mondva adja –
Mind, mind csalárd szivének korcsa, fattyja.
»Sokáig is megőrzém váram ezzel,
Míg végre így ostromla: „Szép leány,
Oh szánd meg ifjuságomat, ne veszsz el,
Ne kételkedjél esküm szent szaván:
Másnak nem esküvém, neked csupán.
Igaz, szerelmet mástól elfogadtam;
De szívet – eskve – másnak én nem adtam!
„Mind a bünért a mit csak elkövettem,
Vádold a vért, de oh ne lelkemet!
Nem szivbül azt, csupán színlelve tettem,
Hol egyik fél se hű s nem is szeret;
Szégyent aratott ki szégyent vetett;
S az ellenem szórt vád minél hevesb,
Az én gyalázaton annál kevesb.
„A sok között a kik szemembe tűntek
Egy sem hevíté lángra szívemet;
Lelkem nyugalma egy perczig se szűnt meg,
S egy percz se nyujta tiszta élveket.
Mást megbusíték, más nem engemet;
Sok szív rabom lőn, ám enyim szabad;
S korlátlanul uralkodó maradt.
„Nézd itt a sebzett szívek zálogát,
A halvány gyöngyöt, vérpiros rubint;
Az érzelem mint adta meg magát,
Búban, pirulva: hűn jelenti mind;
Amaz fehér, haragtűz itt, a mint
Szelíd hajlam vagy rémülése vív ben;
Még küzd kívűl, bár győzve már a szívben.
„És im, e drága fürtöket tekintsed,
Befonva ércz szállal szerelmesen;
Mily bájoló nők nyujták mind e kincset
(S hogy elfogadjam, kértek könyesen);
S van drága kő is minden egyesen,
Mély értelmű szonettek is kisérték,
Megfejtni, ebbe mily becs áll, mily érték.
„A gyémánt: szép s kemény; ez arra intett,
A láthatatlan czél még messze áll;
A zöld smaragdban a beteg tekintet
Vigasztaló reménysugárt talál;
Mást mond az égszinű szafir, opál;
De finom elmeéllel mind ez ékbe
Mosoly vagy egy panasz foglaltaték be.
„Im, hő szerelmek mind e zálogát,
Epedve meghajolt vágynak jelét,
A lélek – melynek élvet mind sem ád –
Lerakni kénytet hódolón eléd,
Ki kezdted s végzed e sziv életét;
Ez áldozathoz csak tiéd a jog,
Ha már oltáruk, én, tied vagyok.
„Oh nyujtsd ki hát kezed, melynek fehére
Minden dicséret könnyü mérlegét
Lenyomja; vedd, mire mint szent jelére
Forró ajak sohajtá hév legét;
S én – áldozárként járuló eléd –
Szavadra mind ezt összesen letészem
Mi csak egyenkint lőn jutalmi részem.
„Nézd, zárdaszűz küldé ezt, bárha fátyol
Köté nagy esküjéhez mit letett;
Csak most szakadt el fényes udvarátol
Melynek virága érte sírt, epedt;
S a legmagasabb sarj is rabja lett:
Mind szemben ezzel megvetést jelent ő,
S megy, életét a mennynek szentelendő.
„De könnyü a nem lázadót legyőzni,
S mi úgy sem a miénk, vesziteni;
Lánczon – ha tág – vidám játékot űzni,
S alaktalan tért békeríteni.
Igy ő, erényét vágyva őrzeni,
Megfut hogy a csaták sebét ne lássa,
S nem bátorsága hős, de távozása.
„Bocsáss meg, e dicsekvés nem csalárdság,
Véletlenül szemébe tűntem én:
S e pillanatba’ megtört a szilárdság,
Eltűrhetetlen lőn a zárda-kény;
Szerelme győz vallásos érzetén,
S ki zárkozék hogy kisértetlen éljen
Most békót tör, hogy mindent megkisérljen.
„Mi nagy hatalmad: ím e szók kimondták;
Minden kebel, mely meghódolt nekem,
Patakjokat mind én medrembe onták
S én a te óczeánodhoz viszem:
Amott erősb én, most te szívemen;
De kell hogy bűvszerűl mind egybe töltsük,
A melylyel jégszived életre költsük.
„Szent zárdaszűzet meg tudék igézni,
Ki böjtöl és sanyargón vezekel;
S im annak egyszer kell szemembe nézni:
És nem törődik többet esküvel!
Oh szerelem! bilincsek, eskü, hely,
Határt, korlátot mind nem szab neked:
Minden te vagy, s más minden a tied.
„Illess te meg: s avúlt példák parancsa
Hatástalan. Gyujts szívet lángra te:
S az nyomba’ kész hogy a törvényt lerontsa
Mit rang, szülő, erény, név hirdete.
Te rajtad ész, ok, szégyen győzhet-e?
Ki rettegést, erőt, bút egyesítesz
S gyötrő keserveket megédesítesz.
„Most mind e szív, mely egybefügg szivemmel,
Ezt törni érzi s vérezőn eped,
Hozzád sohajt esengő kérelemmel:
Szüntesd meg ellenem küzdelmedet,
Hallgasd meg édes esdeklésimet,
És adj hitelt a szent s nagy esküszónak,
Örök hüséggel hozzád lánczolónak!”
»Szólt, s könyező szemét a földre hajtá,
Mely mind e perczig rajtam nyugodott;
Meder lőn arcza, mely gyorsan szalajtá
A sós forrásból buzgó patakot:
Oh, medritől ez milyen bájt kapott!
Kristály zománcz kelt nyíló rózsapárján,
Mely áttüzelt borító könye árján.
»Atyám, oh mily varázslat pokla áll
Egy ily egyes köny apró gyöngyiben;
A szemnek ily kiáradásinál
A sziklaszív olvadni kénytelen;
Van-é kebel mely itt hideg legyen?
Itt jégközöny s haragláng törve lesz:
Amaz tüzet fog, s lángot olt emez.
»S e cselre, a mely síromat megásta,
Én lelkem is könyekké olvada;
S az ártatlanság hófehér palástja,
Szent aggodalmam, védőm – mind oda!
Példát könyűmnek az övé ada;
De könyeink különbözők: övébül
Méreg nekem, s enyimtül ő fölépül.
»Egész seregnyi ármány élt szivében
Mely csalni száz alakba öltözék;
Most könyek árja csillanik szemében,
Majd sápad ájulón, vagy arcza ég,
A mint javára ép kivántaték;
Pirúl ledér szavaknál, szive fájul,
Elsápad a gyászképeken s elájul.
»Igy szív, a mely hozzá közel jutott,
Ártalmitól nem is menekhetett;
Szinlelni, hízelgni úgy tudott,
Igy hálózá be kinek tőrt vetett;
Leszólta azt miért épen epedt;
S midőn kéjvágya legforróbban égett,
Akkor dicsérte a szűz szendeséget.
»Ugy tudta a merő ármányt a bájnak
Csalékony külszinébe rejteni,
Hogy a tapasztalatlan hitt szavának,
Ki mint cherub jött ezt megejteni.
Mely ifju, balga áll ellent neki?
Jaj nékem! én is buktam; ámde kérdés:
Nem győzne-é meg újra ily kisértés?
»Oh az a mérgezett köny-ár szeméből,
Oh e csalárd tűz égő arczain,
Oh az a tettetett villám, szivéből,
Oh az a bús sóhajtás, ajkain,
Oh a sajátnak látszó csalfa szín:
Az ujra megcsalná a már csalottat
S új bűnbe sodraná a bűn-hagyottat.«