A szerencse (Thury Zoltán)
szerző: Thury Zoltán
Az ablakon át előbb csak csoszogás hallszott, mintha valaki papucsban jönne le a hegyoldalból. Jön a Tóbiás - mondta Klein Márkus, a szabómester s egy pillanatra fölnézett a térdeire fektetett nadrágról. Előtte az ócska varrógépen nagy skatula volt, tele mindenféle rongygyal. - Csakugyan! - mondta, amikor az ablak előtt elcsoszogott az ember s belehajolva a skatulába, rossz szemeivel hunyorgatva, valami a nadrághoz illő foltot keresett. Többet is hozzápróbált, de mindenik más színü volt. Arra egy köteg egyéb rongyért ment s most már az udvar felől hallotta a csoszogó lépéseket s az ablakkal szemben levő falon lassan elvonult egy árnyék. Ide jön - konstatálta a szabó. - Talán fizet. - Rögtön kijavította azonban magát. - Fenét fizet. - S fel se nézett a rongyokról, amikor nyilott az ajtó s lassan, föl se emelve a lábait a földről, hanem minden lépésnél végigsurolva a padlót, bejött Tóbiás. Vörösbajuszu, nagyon ragyás, elhizott képű ember, a fogai közül hosszu pipaszár lógott ki, a görbe megyfaszár végén fehér gipszpipa. Az állán ujjnyira megnőtt a serte. Az arcz hajpárnájába belepöttyentve, kis vakondokszemek csillogtak. Hosszu, térdig érő zsiros fekete kabát volt rajta s alul kirojtosodott nadrág. A mellényén két gomb volt, a kabátján három. A szabó végre talált valami foltnak valót s visszaülve a gép mellé, munkájára hajolva, minden bevezetés nélkül siránkozni kezdett:
- Nézze, Tóbiás ur, nekem gyenge a szemem, én abból élek, amit a mesterséggel keresek, hát fizessen. Egy forint hetven meg kettő husz. Maga se kivánhatja a munkát ingyen.
Tóbiás ur méltóságos mozdulattal emelte karjait az égnek s lepisszegte a szabót.
- Csak maga hallgasson. Magából én boldog embert csinálok. Mire magának az a pár forint? Hoztam én magának többet. Pszt, pszt... Csak ne beszéljen. Most már rendes nyomon vagyunk. Csak maga ne legyen válogatós. Csak maga ne mondja mindig, hogy maga iparos. Foltozó-szabó maga. Hanem iparos lesz. Én mondom. Kell tizennégyszáz korona?
A szabó rosszkedvvel legyintett.
- Már megint kezdi? Maga idejön egy ilyen szegény emberhez, akinek gyenge a szeme is és mindent összebeszél, hogy elbolondítson... Maga győzi szóval, azt tudom. Tud beszélni reggeltől estig, csak hogy levegyen a lábáról egy ilyen szegény embert. Mindig jön a pártikkal s nem is igaz, hogy gondol rám. Csak bolondít... Hagyjon engem békében. Fizesse meg azt a pár forintot.
- Pszt, csak hallgasson. Van egy megfelelő lány. Itt sülyedjek el, ha nincs. Mondja, sürgős az a nadrág?
- Az hát.
- Az? Én hozom magának a tele bugyelláris pénzt s maga egy piszkos nadrággal vesződik. Mit kaphat ezért a foltért? Husz krajczárt. Azzal nem lesz boldog. Ide figyeljen. Tegnap beszéltem a szülőkkel. Finom nép... Kérdezték, hogy maga nincs-e tekintettel erre meg arra... Mondtam, hogy nincs, gyenge a szeme, jámbor ember, jó dolgos, megcsókolhatná a kezem, olyan informácziót adtam. Az ember, már mint az örömapa...
A szabó megátalkodottan öltögetett a nadrágon, de néha fölnézett Tóbiásra. Látszott az arczán, hogy kezdi érdekelni a dolog. Minthogy azonban mégse akarta letenni a varrást, Tóbiás sértődötten fölállott a székről s fejébe csapta a kalapot.
- Egyébként el is mehetek, ha unja. Aztán keressen maga feleséget magának a vaksi szemével.
A szabó meghökkent, de igyekezett eltitkolni ezt. Azért félretette a nadrágot s mintha nagy áldozatot hozna, lemondással mondta: - No hát beszéljen.
Tóbiás ur hirtelen visszafordult s mint akinek egyszerre valami jó gondolata támadt, odatoppant a a szabó elé.
- Vagy tudja mit? Ha már nem tudja megállani, hogy ne babráljon valamivel, hát szegje föl az én nadrágomat. - Hirtelen lehuzta a nadrágját s a szabó ölébe dobta. - Vágja le róla csinosan a foszlást s szegje föl. Azalatt megbeszélhetjük a dolgot s ha akarja, holnap már meg is látogathatjuk a családot. Hány éves maga?
A szabó az olló után nyult, lassan nyirta le a nadrág alját s a jobbik szemével kedvtelenül, gyanakodva pislogott az emberre.
- Éppen megfelel - mondta a vendég.
A szabó megint panaszosan nyekergett:
- Megint nem lesz semmi s én fölszegem a nadrágot. Nekem gyenge a szemem...
Tóbiás a szavába vágott:
- Azt már ő tudja.
- Ki?
- A jövendőbelije. Én informáltam mindenről. Ők se árulnak zsákban macskát, mise tagadunk le semmit. A pénzt befekteti az üzletbe. Tizennégyszáz forint, egy krajczárral se kevesebb. Előbb kezdtek háromezerről beszélni s hogy ennyit kap most s a többit majd igy meg ugy, hanem én nem mentem bele az effélébe - mi becsületes emberek vagyunk, mondtam, tudni akarjuk hogy mire számíthatunk. Velünk nem lehet handlérozni. Tessék fix összeget mondani. Inkább kevesebbel megelégszünk s ugy és most vasalja le egy kicsit. - A lánynak van egy öccse is. Egyetemre jár. Ugy megtetszett neki a modorom meg ahogy védtem a maga érdekeit, hogy azt mondta, hogy ha majd kész lesz, ő is hozzám fordul. Én ugyan nem csinálok üzletet az efféléből, mondtam neki, csak a barátomnak teszek szívességet... Ugy, jól van. Adja ide.
Felhuzta a nadrágot s most már a kabátját meg a mellényét vetette le.
- Ezt a pár gombot is felvarrhatja.
- Még mit nem?
- Magának az tiszta időtöltés. Aki igy érti az iparát. - Hát mondom nekik: szolid ember, már mint maga, nem mulatós, jó kezekbe teszik le a leányuk sorsát. Két szobára való butor kell s inkább tartós legyen, mint mutatós. Nem szereti a flanczot, már mint maga. Itt nincs pipere meg efféle. Az asszonynak is segíteni kell majd az üzletben. Egy kis ujjabélést bevarrni meg efféle... Ugy, ugy, azt a bélést megtüzheti egy kicsit. Majd ha itt lesz az asszony s benézek magukhoz, hát ő látja el az ilyen apróságot.
Jámboran, de mindinkább növekedő keserü gyanuval nézett föl rá a szabó, amikor átnyujtotta neki a mellényt s Tóbiás kényelmesen feszengve belebujt.
- S a számla? Hát ez is ingyenbe megy?
- Jut is magának eszébe a számla. A tiz ujját lenyalhatja, olyan az a lány. Csontgombot varr a kabátra? Már mindegy no. Kezet csókol maga még nekem ezért a lányért. Hát azt mondták, hogy holnap menjünk el az Admirál-kávéházba s aztán összeismerkednek. Csak maga is öltözzék fel egy kicsit csinosan. Kiszégyenli az ember a szemét, ha látja, hogy valaki ugy elhanyagolja a külsejét. Lássa, én élemedettebb ember vagyok s mégis bibelődöm a ruházatommal. Hát én holnap estefelé majd eljövök magáért... Megvan? No lássa, egész más a kabát, ha gomb van rajta. Adja ide. - Én mondom magának, hogy még mindig szép darab fehérnép...
- Még mindig? Mit akar ezzel mondani?
- Az idejéhez képest. Hja, az bizony nyomot hagy az ember arczán. Van tán negyvenéves.
- Hát akkor... Hiszen azt mondta, hogy megfelelő...
- Mit akar maga? Már megint válogat? Megállapodott korú nő illik az üzletemberhez. Csak nem ültet be valami gyereket a műhelybe. - A homlokára ütött, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - Az ám, ezt el is felejtem. Őszintén megmondták, hogy két gyermeke van. Egy fiu meg egy leány.
A szabó gyámoltalanul siránkozott.
- Azt mondta, hogy leány.
- Leány, csakhogy szerencsétlenül járt. Megesik az. Hát én eljövök magáért estefelé...
A szabó elkeseredve nyult a félretett nadrág után.
- Maga, Tóbiás ur dolgoztat. Mond nekem meséket. S tudja, hogy gyenge a szemem. Nekem hagyjon békét.
Tóbiás ur mérgesen rántotta fel a vállát.
- Hát jó, ha mindenképen eldobja a szerencsét magától.