A szerencsétlenség
| A szerencsétlenség szerző: Thury Zoltán |
A szepes-utczai kovács felesége egy reggelen éppen csak ugy, mint máskor, korán felkelt, hogy kávét főzzön az urának. A kovács még aludt, mélyen, nehéz lélekzettel, tátott szájjal horkolva s nagyokat recscsent, majd összerogyott alatta az ágy, a mint hánykolódva egyik oldaláról a másikra vetette magát. Az asztalon serczegve égett a gyertya, bevilágítva maga körül egy karikát s néha nagyokat pislantott, ijesztgetve az asszonyt, hogy mindjárt sötétben marad. Künn még csak szürkült az ég alja, a kővé fagyott havon néha kopogott el egy-egy nehéz parasztcsizma vagy végigcsikorgott akadozva szánkázó kerékkel egy-egy kocsi be a piacz felé. Az asszony félrehuzta az ablakon a zöld függönyt, hogy ha bekopog a rendes zöldséges asszonya, megismerhesse. Mikor visszament a kemenczéhez, boszankodva látta, hogy a nyirkos fa már alig pislog, alulról nyaldossa a felsőket egy kis kék láng, inkább csak ingerkedve, mintha az, a ki a tüznek ura, nyelvét öltögetve gunyolódnék. Sopánkodva nézett be a sötét barnára égett lyukba, s megvárta, a mig teljesen elaludt az a kis maradék tüz is. Mikor már egy szikra se látszott, levette a polczról a petroleumos üveget, papirost gyurt be a fa alá s leöntötte petroleummal. Már nagy gondosan meg akarta gyujtani, s közelhajolva nézte, hogy hova tartsa majd a gyujtót, mikor egyszerre arczába csapott a tüz, lángba borult a haja, perzselődni kezdett a keblén az ing s a lángkéve olyan világosságot csapott be a szobába, hogy riadtan ugrott fel az ágyról a kovács. Az asszony egy pillanatig ott felejtette még magát a tűzben, mintha csak valami ismeretlen tünemény lenne az egész nagy világosság meg a borzasztó fájdalom s azután egy szögletbe esett. Hideg kezeit rányomta az arczára és fuldokolva nyögött. Az ura kétségbeesve szaladgálni kezdett a szobában s egyre azt jajgatta: nem mondtam, ugy-e mondtam... mikor pedig észrevette, hogy a kemenczéből a padlóra csöpög az égő petroleum, szórakozottan eltaposta az égő cseppeket s azon töprengett, ide-oda kapkodva, az agyában, hogy mit kezdjen.
A szerencsétlen asszonynak rettenetesen fájhatott az arcza, mert nekitámasztotta a hideg falnak és ugy visítozott. A kovács csak csitította.
- Hallgass, hallgass, összegyülnek a szomszédok.
Nem igen hitte, hogy nagy a baj, mert a mikor az asszony mégse hallgatott el, rá is kiabált.
- Ne ordíts már, nem nyuznak.
Mikor a kezei már átmelegedtek s azt érezte, hogy még inkább ég alattuk az arcza, kimerülten hullott le az agyagpadlóra az asszony. Estében egy pillanatra láthatta az ura az arczát s megriadva félreugrott, mintha kisértetet látna. Az asszony képe fekete volt, mint a korom, a haja elől tövig leégett, olyan volt, mintha megőszült volna, mert fehéres perje hullott le a fejéről, ha megmozdult. A kovács kimeresztette a szemeit és ugy bámult reá. Nem értette meg egyszerre ezt a rettenetes változást; félve, tétova lépésekben közeledett hozzá, egyszerre megragadta a karját, s hogy ebben a nagy ijedségben legalább a maga hangját hallja, kiabálni kezdett:
- Fáj, mondd, fáj nagyon?...
Az asszony keserves nyögéssel felelt s tapogatózni kezdett az ura után.
- Nem látlak.
A nagy vállas ember annyira megijedt, hogy eleresztette s hagyta, hogy visszaessék a sarokba, mint egy zsák. Egy ideig még bámult reá, egyszerre elkapta a fejét s kirohant a hidegbe. Benn az asszony mellé esett volna, szédült, dülöngött, mint a ki részeg.
A hogy egy kicsit magához tért, fölverte a szomszédokat. Mellette lakott egy szürszabó, a ki vásárra is jár s hosszu létrás kocsit tart a szín alatt. Ez mindjárt befogta a lovakat s bizonykodott, hogy szivesen teszi, ne féljen semmit, nem alkalmatlanság neki ez a kis hajtás. A kocsi hátuljába egy derékaljat dobtak, a két férfi hallgatva emelte reá az asszonyt, egymás mellé ültek elül a lőcs mellé s lépésben, hogy ne rázzon nagyon a hosszu kocsi, elindultak a kórház felé. Mikor az asszony nagyon jajgatott, a kovács a fejére dobta a kabátját, hogy ne hallatszék messzire a hangja. Különben még ugy is alig járt ember az utczán.
Az uton alig beszéltek egy-két szót. Csak a szabó mondott ennyit:
- Nagyon megcsufolta magát szegény.
A kovács rábólintott, hogy igen, de nem is igen tudta, hogy miről van szó, mert már azon gondolkozott, hogy mit csinál majd ezután. Nem lesz rendes kosztja, a mosással se lesz valami nagy rendben, ha idegen végzi, a fertályra pedig ő nem igen tudja öszszegyüjteni a garast. Az asszony kuporgatott, talán lesz is valahol eldugva egy kis pénz. Ez egy kicsit földerítette s rögtön arra gondolt, hogy inni fog és hogy mentegesse magát, azon gondolkozott, hogy ez illik is neki ilyen nagy csapásra. Ha az asszony vergődni kezdett a kabát alatt, vigasztalta: - légy nyugton, drágám, - de már nem tudta hozzákötni a szivét. Tele volt sok gonddal, de bár szégyenlette magát és egyébről akart gondolkozni, örült a szabadságának. Az asszony nem sokat engedett meg neki, most már szabad lesz minden. Sajnálta szegényt, de mégse olyan nagy baj, ha pár hétig a kórházban tartják, különösen akkor, ha mint szegénysorsuért, a község fizeti majd meg a költséget. Mindent előre elképzelt, hogy hogyan lesz. Vigan él, nem erőlteti meg magát a munkával, nagyokat fog majd mulatni. Már készült reá s öntudatlanul, inkább csak hangosan követve a gondolatait, kérdezte meg a szabótól:
- Megvan még Bokoréknál az a tavalyi siller?
A szürszabó rábámult, azt hitte, hogy meg van bolondulva, aztán előrefordult, végigvágott az egyik lovon s ügetve zörgette tovább a hosszu kocsit. A kórházban már söpörtek. A nagy zörgésre egy-egy lepedőbe bónyált fej hajolt ki az ablakon, hirtelen becsapva hamar a táblákat, ha már eleget látott. Egy ápoló a kapussal átvette az asszonyt, beemelték egy szobába a földszinten, a kovács bediktálta a nevét és a lakását a könyvbe s a hosszu kocsival ujra hazamentek.
Otthon összekereste az egész házat s utoljára talált is a fehérnemü között negyvenhét forintot. Pálinkát vitt át a szürszabóhoz, megköszönte szépen a jóságát s együtt ittak délig. Az asszonynak el kellett hogy mondjon mindent elejétől végig. Mig tulságosan részletezve elbeszélte a dolgot, azon járt az esze, hogy most mindjárt bemegy a kórházba s megnézi a feleségét, de a mire a végére ért az elbeszélésnek, lemondott róla. Majd csak estefelé. Estefelé nem mehetett el, mert most már egy pár szomszéd mesterember vette körül a korcsmában, hogy hogyan történt ez a szerencsétlenség. Azután sokáig ittak. Reggel már három kocsis is járt a mühely előtt a lovakkal, a mire felébredt. Megint elérzékenyedett, a mikor nem találta maga mellett az asszonyt. Előkereste a szekrényből a tegnapi üveget, kihajtotta az egész maradék pálinkát s egy kicsit dülöngve elment a kórházba. A kapus azonban utját állotta s megkérdezte, hogy mit akar.
- A feleségem... itt fekszik, az a kit tegnap hoztunk be, tetszik emlékezni...
- Nem lehet beteget látogatni, ha az ember részeg. Előbb józanodjék ki s azután jőjjön ide.
A kovács békétlenkedve ment haza. Elpanaszolta mindenkinek, hogy igazságtalanság esett vele. Az asszonyhoz akart menni s be se engedték az ajtón. Ezzel aztán le is dobta a válláról ezt a gondot. Azt mondta, hogy minek menne, ugyse bocsátják be az embert. Sokat ivott, most már reggelenkint részegen botorkált haza, duhajkodott s ha már minden korcsmát becsuktak, hazavitte barátait és a mig ittak, megmutogatta nekik az egész történetet. Ilyenkor sírt, belefolyt a könye a pálinkába s az volt a vége, hogy a többieknek csitítani kellett.
- Majd meggyógyul, örökké csak nem tartják benn.
- Itt guggolt a szegény lelkem, mintha most is látnám; mondtam neki sokszor: hagyj békét a petroleumnak, Anna, - nem fogadta meg a szómat, jaj de összeégette magát.
- Majd hazajön, tán már holnap, holnapután...
Ettől megijedt a kovács. Mit csinál vele, ha itt lesz? Bizonyosan nagyon rut lett szegény, rá se tud majd nézni. Megborzongott, mikor eszébe jutott, hogy vele egy tálból fog enni és hogy egy ágyban alszanak. Azontul még többet ivott, feléje se nézett a mühelynek. Mikor pénze elfogyott, apró kölcsönöket szedett fel, elzálogosította a szerszámait, az asszony ruháit, lassankint eladogatta a butorokat, kipusztított maga körül mindent. Azzal mentegette magát, hogy ugy se lesz már tovább mester, elmegy valami gyárba. Nem érdemes itt maradni, ha nincs az embernek senkije.
Mikor már üres volt a ház is, a műhely is, hazahozták a kórházból az asszonyt. Egy ápoló vezette el a házig, az ajtónál a kezébe adta a kilincset, ott hagyta. Az asszony nem látott semmit, botorkálva indult meg, a fal mellett tapogatózva, hogy egy széket találjon. Igy jutott el az ágyig. Egy szalmavánkosra fektette a fejét, magára huzta a pokrócot és várt. Néha hosszan, keservesen sóhajtott. Egyszer már majd elnyomta az álom, de valami megzörrent az ablak alatt s erre fölriadt. Azután már nem tudott elaludni, gondolkozott. Ugy érezte, hogy a mint idáig eljutott, nem találta abban a rendben a szobát, a milyenben itt hagyta. Fölkelt s bár nagyon fázott, tapogatózott, körüljárt a szobában, keresve a szekrényt, az abroszos asztalt, a székeket. A mikor semmit se talált meg, megértette a pusztulást. Csüggedten visszafeküdt az ágyba. Éhes is volt.
Reggel felé jött haza a kovács.
Mikor megpillantotta az asszonyt, elkomorodott s nem mert közel menni hozzá. Félt, hogy még mindig olyan rut, mint a milyennek akkor látta, a mikor rácsapott a láng. Leginkább szeretett volna visszafordulni, de az asszony már meghallotta a lépéseit s nyöszörögni kezdett.
- Te vagy, István?
A kovács igyekezett elváltoztatni a hangját és hazudott.
- Nem, István nincs itthon.
Az asszony ráismert, de a mikor látta, hogy eltagadja magát, olyan rettenetes keserüség fogta el, hogy nem tudott felelni. A fejére huzta a pokróczot és vonaglott az összeaszott, lesoványodott teste ugy hogy a kovács sírni kezdett s feléje indult, hogy mondjon neki valamit, a mi egy kicsit megvígasztalja. Már majdnem feltakarta, a mikor megint eszébe jutott az arcza. Ettől megijedt és menekülve indult kifelé. Az asszony hallotta hogy megy s könyörögni kezdett neki.
- Hozzál valamit enni, bár egy falat kenyeret...
- Hozok, hozok - kiáltotta vissza az ura és szaladt, hogy ne hallja már a nyögését. Kibaktatott a havas mezőre, az agyában zavarosan kóválygott a sok határozatlan, félbemaradt gondolat: hogy mit tesz majd, hova helyezi el az asszonyt, mit kezd vele? Csak azt az egyet tudta bizonyosan, hogy nem megy többet haza. Irtózott tőle, végigfutott rajta a hideg, ha reágondolt. Marékkal kezdte magába tömni a havat, hogy lehüljön. Keservesen sóhajtott, a miért mindennek igy kellett történni s vissza se nézett többet.
Otthon a szomszédok hoztak az asszonynak egy kis kenyeret és turót, a mikor megtudták, hogy hazakerült. Vigasztalták is, némelyiknek meg is ismerte a hangját, de csak ugy hallgatta őket, hogy mindig másra gondolt. Mikor már egy egész napig elmaradt az ura, kitört belőle a panasz.
- Mellette nyomorodtam meg. Még a kutyát se lenne szabad igy elhagyni.
Mikor már két nap is elmult és az ember még se jött haza, elbágyadt benne minden. Sokat imádkozott s egy éjjel, a mikor nem volt mellette senki, kivánszorgott a hátulsó ajtón az udvarra. Csak a küszöbig birta az ereje, ott mindjárt végig esett a havon. Még egyszer sóhajtozni kezdett az Isten után, de már halkan, félig magán kivül, mintha álmában beszélne.