A szerencsétlen narancsfa
szerző: Szendrey Júlia
Először a Vasárnapi Ujság, XIV. évf. 8. számában jelent meg, másodszor a Magyar Szalonban, 1890-ben. [1]
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Itt az alföldi síkságon, a beláthatatlan róna egyik gyönyörű pusztáján semmiféle fa sem látható olyan mennyiségben, mint az akácz. Van ugyan imitt-amott egy pár jegenye, egy-egy vadgesztenye, a kertekben s a tanyák körül néhány gyümölcsfa, de mindez csak elszórva, mintegy vendégként tűnik fel a nagy mennyiségű akáczok között. A szántóföldek, kaszálók, majorok és tanyák mind evvel vannak szegélyezve s a köztük határként felhányt árkok partjai sűrűn beültetve. Órákig elmehet az ember, egyik pusztából át a másikba, folytonosan lombdús ágainak szelid árnyékában, megvédve a pusztai nap égető sugarai ellen. Pedig levelei oly finomak, átlátszók, ágai oly karcsúak, hajlékonyak, a legkisebb szellőre meghajolnak s idestova lengenek. De meg is látszik rajtok, hogy itt igazán hazájokban, otthon érzik magokat; mintha csak azt susognák: mindenütt jó, de legjobb itthon! Némely helyeken egész kis erdőcskéket képeznek; de nem sötét, kietlen rengetegeket, rémes félhomály lyal, borzasztó fenevadakkal, lesben álló zsiványokkal, hanem nyájas, világos enyh-helyeket, hol nyulak és foglyok tanyáznak, mintegy hizlalva magokat, mig az emberek asztalára kerülnek izletes sült alakjában.
Egy ilyen kis erdőcske díszlik ide nem meszszire, félórányira az urasági kastélytól. Csak alig pár évtized előtt ültették ide s már is annyira gyarapodtak, hogy nemcsak a végtelen rónaságon kifáradt szemeket gyönyőrködteték, de néhány év előtt már ki is lehetett vágni a megvastagodott, mindennemű használatra alkalmatos törzseket. Gazdasági eszközökre, tüzelésre, építkezésre, sőt még bútorokra is lehet aczélkeménységű fáját használni. Nem lehet hát csodálni, vagy épen rossz néven venni, ha e faj kissé büszke annyi szép, jó és hasznos tulajdonára. A kivágott öregek helyét kettős igyekezettel siettek az ifjú hajtások kipótolni. S bizony nem igen jó szemmel nézték, ha egy-egy idegen másfajta fa tolakodott közéjök s foglalt helyet, terjeszkedett s növekedett a maga módja szerint köztök. Mit keres itt? Miért nem foglal helyet más vidéken, övéi között? S hozzá még ezek is ép úgy megkívánták a föld nedvét s a nap sugarait magok számára, mintha csak ide tartoztak volna! Gyökereik szétágaztak, sőt néhol össze is fonódtak az akáczfák gyökereivel s lombjaikat, leveleiket ott hajtogatták, rezgették az övéik mellett, enyelegve simultak közéjök, sőt susogásaikat is összevegyiték az övéikkel. „Bizony rossz világban élünk!" mondogatták az öregebbek, „az ember még otthon sem lehet igazán otthon!" S a fiatalok türelmetlenül rázták meg ágaikat s haragosan berrengeték szúrós töviseiket.
Legnagyobb elkeseredést szült köztük egy kis alacsony bokor, mely húsos, vastag, sötétzöld leveleivel mozdulatlan állt lábaiknál. Évről-évre alig lehetett rajta valami növekedést észrevenni, tavaszszal nem virágzott s őszszel sem gyümölcsöt nem hozott, sem magot nem érlelt. Csak kis bokor volt, de valahogy mégis látszott rajta, hogy fa akarna lenni. ,Mire az a fenhéjázás!— mondogaták az akáczok magok közt, mikor az esteli szellő egymáshoz közelebb hajtogatá sudaraikat. — „Még eddig sem hasznát, sem szépségét nem láttuk s mégis olyan mereven tartja magát, mintha itt köztük nem jó helyen volna s többre volna érdemes!" s igyekeztek még magasabbra nőni s még jobban terjeszkedni, hogy a megvetett bokrot kiszoríthassák. Szegényhez már alig jutott napsugár, úgy el volt födve általuk. Pedig épen ez kellett volna neki, jó meleg, forró napsugár. Ennek hiánya miatt nőtt oly lassan, maradt oly törpe, lombtalan. Épen szomszédságában állt egy sudár, ágakban és levelekben kiválólag gazdag akáczfa. Mint jó szomszéd persze ez foglalkozott vele legtöbbet. Tavaszszal, midőn gyönyörű, illatos fehér virágai számtalan fürtökkel ékesiték, boszankodva kérdé a kis bokortól:
— Hát te már soha sem fogsz virágozni? Csak a mi illatunkat szívogatod s magad nem járulsz hozzá, hogy eltölsd a léget illattal és gyönyört szerezz az embereknek és madárkáknak? Miért élsz hát? Életednek, létezésednek mi czélja?
— Miért élek? — sóhajtott ilyenkor a kis bokor. — Oh, volnék csak ott, hol a földet tűzokádó hegyek lávája termékenyiti, hol a nap forróbban süt, hol a tél enyhe, hol a hó és fagy ismeretlenek, oh, akkor én is felnőnék, tavaszszal én rajtam is virágok fakadnának, hófehér virágok, melyeknek kelyhéből édes illat tölti el az egész léget, az egész országot! Igen s a menyasszonyok az én virágaimból fonják szűz-koszorúikat, midőn életük legboldogabb napján Isten oltára elé állanak, örök hűséget esküdni annak, kit legjobban szeretnek a világon!
— Oh, be jól tud dicsekedni! — szólt megvetőleg legközelebbi szomszédjához hajolva az akáczfa s haragjában néhány sárga levelet szórt a kis bokorra.
— Szép, szép! — szólt ismét feléje fordulva. Ám legyen, vegyük, hogy virágozni tudsz s virágaid olyan nagyon becsesek, de hát aztán? mi jön aztán, mi a haszon belőled, mert azt csak nem nevezzük haszonnak, hogy a menyasszonyok fejét ékesíted? Haszontalanság az egész! Hát még mit tudsz, van-e gyümölcsöd? Fádat lehet-e mindenfélére használni? Hm! bizony nem gondolnám, ha rád nézek.
— Ha virágaim elnyiltak, — felelt búsan a kis bokor, — utánok kis apró zöld gyümölcsök képződnek, melyek aztán a forró nap sugaraiban csakhamar nagyokká fejlődnek, s megérve olyan sötétsárgák lesznek s úgy kandikálnak elő a zöld levelek közül, mint megannyi aranyalma. Messze országokba elszállítják s nedvdús belét enyhítésül használják a meleg nyári napokban s télen hűsítőnek, midőn a bálokban a táncztól elfáradnak, kimelegszenek!
— Legalább versbe szedné ezeket a hazugságokat! — szólt gorombán az akáczfa, — akkor legalább költeménynek hínák s elszavalná egy-egy éretlen siheder, mint az a tavali, ki itt lombjaink alatt szavalgatá nyavalyás versekbe szedve képzelt szenvedéseit.
— Egykor, — beszélte tovább a kis bokor, mert úgy szeretett volna jobb véleményt kelteni maga iránt, — egykor, mint anyám, kitől származom, beszélte, azon országban, mely hazám, nagy, borzasztó csatát küzdtek a szabadságért, melyben ezeren és ezeren elveszték életöket. A csata után egy sebesült, majdnem elvérző harczos nagy nehezen elvonszolta magát a csatatérről, nehogy a gazdátlanul száguldó paripák által eltapodtassék, s egy közelfekvő erdőcskébe, lombjaink alá menekült, hol kimerülve, alig pihegve terült el a földön. „Vizet, csak egy csepp vizet!" — lihegé szomjúságtól elepedő, kékülő ajakkal. Egy kis forrás ott csörgedezett közelében, de odáig már nem birt vánszorogni s a kín s szomjúság már-már megölte volna, de ekkor a föléje hajló ágak egyikéről egy olyan nagy, sárga aranyalma hullott alá, melynek nedve uj életet csepegtetett lankadt tagjaiba, hogy aztán a legközelebbi faluba mehetett, hol bekötözték sebeit és meggyógyították. Hálából mind megvette azon fa gyümölcsét s elküldé messze hazájába, szeretett hitvesének!
— Jaj, be érzékeny történet! — mondá az akáczfa s egy cseppel sem érzett több rokonszenvet az idegen bokor iránt, sőt elmondván a hallottakat pár szomszédjának s azok ismét tovább, úgy, hogy az egész erdőcske megtudá, mindnyájan még inkább elkeseredtek ellene s nyiltan ki is mutatták iránta neheztelésöket.
— No bizony! — zúgták egyhangúlag, — neki ez a nap nem elég meleg? ez az áldott fekete homokos föld nem elég kövér? Csak hallja az ember, nekünk elég jó, mi növekedünk, virágzunk, megvastagodott fánk mindenféle haszonra alkalmassá válik benne, s neki ez nem elég jó! Be kényes! pedig csak rá kell nézni, milyen nyomorult, satnya; fának szeretné kiadni magát, pedig bokornak is milyen silány! S amit virágjáról és gyümölcséről beszél, higyje, aki hiheti, mi ugyan egy kukkot sem hiszünk belőle! Mese az egész; a legkisebb csemete sem tartaná igaz történetnek, mi pedig felnőtt, már nem egy nyarat és telet átélt tapasztalt fák vagyunk s megvetjük az ilyen hihetetlen regéket!
A kis bokor élete ezután még szomorúbbá vált. Senkitől maga körül semmi részvétet, semmi szeretetet nem tapasztalt; mindenkinek útjában volt. még a kis virágok is, melyek körülte nőttek, zúgolódtak ellene: miért fogja el előlük a napot? Pedig szegény, dehogy ő fogta el! hiszen ő maga sem részesülhetett benne, úgy elfödték a fölötte szétterjeszkedő akáczok lombjai. Ezért senyvedt, ezért nyomorgott ő is olyan keservesen. Nem láthatta a nyári égen elvonuló föllegeket, nem érezhette a nap meleg, éltető sugarait.
Egyszer néhány szegény napszámos jött ki szárazgalyakat szedegetni az erdőcskébe. Beszélgettek: ki, hol dolgozott a napokban? Egyik közülök az urasági kertész mellett dolgozott az üvegházban. Elbeszélte a többinek, milyen pompás ott minden; télen hány öl fát tüzelnek föl, hogy folyvást jó melegen tartsák az üvegházat, mert csupa meleg országokból virágok nyilnak ott, télen még több, mint nyáron. S mennyi narancs és czitrom terem ott! Neki is adott a kertész lázban fekvő gyermeke számára egy narancsot. Mikor haza vitte, volt öröm, ujjongatás!
— Bizony meg is érdemli az a pompás, aranysárga gyümölcs, hogy olyan gyönyörű nagy cserepekbe ültetik s őszszel, amint kissé hűvösödik az idő, azonnal beviszik az üvegházba s ott fűtenek neki és gondját viselik egész télen át!
Evvel az emberek tovább mentek.
A kis bokrot, mely az akáczfákkal együtt minden szót jól hallott, kimondhatlan vágy szállta meg, hallván, hogy ott az üvegházban mily becsben tartogatják a fajabeli növényeket s hogy testvéreire, rokonaira akadhatna. De az akáczfáktól ezentúl még többet kelle szenvednie. Gúnyolják: hogy, ugy-e bizony ö is oda szeretne jutni, ö is arra vágyik, hogy cserépbe ültessék s bevigyék az üvegházba s télen fütsenek neki? Még pedig talán akáczfával? S ezért haragudtak rá leginkább; pedig szegény mit tehetett róla, hogy az akáczfát soha sem szokták cserépbe ültetni, sem az üvegházba vinni, sőt ahol ily nagy mennyiségben vannak, még fűtenek is vele. S ettől kezdve épen gyűlölettel tekintettek reá. Még a levegőt is irigyelték tőle és felhányták, mintha nekik nem jutott volna elég. Szemére hányták örökös boldogtalanságát.
— Lám, mi boldogok vagyunk, mert mink megelégszünk helyzetünkkel, mi nem ábrándozunk lehetetlenségek után. Nekünk elég meleg ez a nap, elég jó ez a föld, azért virágzunk és hasznot hajtunk. Mi megfelelünk rendelkezésünknek, teljesítjük kötelességünket. Mindenkitől magától függ, hogy boldog legyen és elégedett legyen. Többre és jobbra vágyni, mint a miben részesülünk vétek s aki vétkezik, méltán lakol. Mi jók vagyunk és nem vétkezünk, ezért boldogok is vagyunk! — s oly haragosan zúgtak ellene, mintha förgeteg vonult volna a kis erdőcskén át. A kis bokor szerette volna mentegetni magát, de szóhoz nem juthatván magában gondolta:
— Hiszen ő is elégedett volna, ha saját hazájában, övéi földjén lehetne, ha természetének megfelelő éghajlat alatt élne; vagy legalább az üvegházba juthatna, hogy télen át ne kellene a hidegtől annyit szenvednie s folyvást attól tartania, hogy megfagy s soha többé tavaszt nem érhet meg. S nyáron kapna elég világosságot; mit tehet ő róla, hogy neki a meleg és világosság életszükség, hogy ezek nélkül sem virágozni, sem gyümölcsözni nem tud; mit tehet ő róla, hogy ide vetődött közzéjők, saját boldogtalanságára s mindnyájok botránkozására. Oh, bár volna ő is akáczfa, akkor ő is boldog, ő is elégedett lenne! — sóhajtott fel hangosan.
— Nem mindenkinek adatik az, akáczfa lehetni! — viszonzák gőgösen; — s épen azért, ha valaki csekélyebb, húzza meg magát és érje be avval, amit mások jutatnak neki.
Bizony pedig már alig jutott neki valami, még a levegőt is igyekeztek elfogni előle; s egy kis bojtorján, mely ott a tövében nőtt, mindenképen igyekezett őt ragadós, szúrós ágaival boszantani.
Egyszer egy szép nyári délután könnyű kisfogat állt meg az erdőcske szélén s egy halvány ifjú nő szállt ki belőle, kis leánykájával. Az erdőcskébe jöttek sétálni. A leghüvösebb, a legárnyasabb helyen leültek; a kis leányka vidáman játszadozott, de anyja, bár mosolygni igyekezett reá, igen nagyon búsnak látszott és szótlanul merengett a rezgő lombokon. Távol levő férjére gondolt. Egyszerre felkiáltott, meglepetve, örömmel; a kis bokrot pillantá meg.
— Nézd, nézd gyermekem! — szólt leánykájához, — nézz ide, megismered-e, micsoda bokor ez?
S a kis leány megismerte, hogy az kis narancsfa s úgy örült rajta, mert alig volt nagyobb nálánál. De a nő még inkább örült; hálás, könnybe lábbadt szemekkel nézte hosszasan; hiszen arra emlékezett, hogy e fának gyümölcse egykor, messze távol országban csatázó férjét megmenté a haláltól. S e csemete ugyanazon narancsokból származik, melyeket az hazaküldött családjának, hogy ők is részesüljenek azon fának gyümölcséből, mely megtartá életét kedvesei számára. Igen, igen . . . ő szokott akkor ide kijőni s jól emlékszik, hogy ama narancsokból egyszer ide is hozott magával egyet, megette s e bokrocska itt bizonyosan a szétszórt magvak egyikéből származik, mely itt kicsirázott s gyönge hajtása éveken át tengődött. Csak Isten csodája, hogy ki nem veszett, el nem fagyott.
— Szegény, szegény kis fácska, itt ugyan rossz dolgod lehetett árnyékban és hidegben; hogy tudtad kiállani? De ne busulj, ezentúl jobb dolgod lesz; én viselem gondodat, hálás szeretettel foglak ápolni, emlékül, hogy legdrágább kincsemet a világon, férjem életét, neked köszönhetem!
Könnyek hullottak szemeiből a kis fácskára, megcsókolá leveleit s az végre szeretve érezvén magát, oly boldog volt, mint még soha, soha!
A nő kocsijához sietett, haza küldé, hogy azonnal hozzák ide az üvegházból a legszebb, a legpompásabb cserepet. Aztán vigyázva kivették a kis bokrot a földből s a drága cserépbe ültették. A nő saját kezeivel egyengeté el rajta a földet. De nem vitte magával haza, nehogy a kocsi zárása megártson neki. Két kertészlegényt fog azonnal érte küldeni, hogy a legnagyobb gonddal, kézen vigyék haza. A kis narancsfa örömében minden bántalmat megbocsájtott, elfeledett, sőt sajnálkozva nézett a bojtorján-bokorra, melyet vele együtt kiástak a földből s most ott hevert letapodva, elfonyadva.
— Isten veletek! — szólt az akáczfákhoz ; — Isten veletek! Most már én is boldog leszek s nem fogok busulni és haszontalanul tengődni többet. Azt hiszem, jól akartatok velem, csakhogy én nem tudtam, nem birtam követni jó tanácstokat. Éljetek boldogul! végre én is boldog leszek!
A nap leszállt, a madarak elültek, a fű és lomb mozdulatlanul szendergett. Csak a kis narancsfa volt ébren. Szabaditóit várta. De az éj is beállt, a csillagok ragyogva néztek le a földre s a hold homályos fénynyel vonult el a kis erdőcske fölött. Már reggeledett, a nap feljött, az egész természet felfrissülve örvendezett az uj életnek. Akis narancsfa csak várt . . . várt ... A reggeli harmat kissé felüdité lankadni kezdő leveleit s a nap sugarai uj reményre gerjeszték. Egész nap jövendő boldogságárol álmodozott. De az a nap is elmúlt és senki, senki sem jött érte.
Nem is fognak soha! Mert az egyetlen, aki őt szerette, ki saját kezeivel ültette a szép porczellándézsába, ki neki olyan boldog jövőt igért, az a halovány, búsongó nő nagy-nagy beteg! halálosan, gyógyithatlanul! Midőn akkor haza ment kis leánykájával, fekete pecsétes levél várt reá; midőn elolvasta, a földre rogyott, mint egy letört liliom. Férje halálát adta tudtára a levél. Némán, szótlanul feküdt ágyába, nem látott, nem hallott semmit, még kis leánykáját sem ismerte meg, ki pedig szüntelen ott sírt ágya mellett. Végre megszűnt szenvedni, lehunyta megtört szemeit s lelke elköltözött oda, hol a szerető szivek örökre egyesülnek.
A kis narancsfa nem sokáig élte túl. A kastélyban a bekövetkezett gyászos események miatt senkinek sem jutott többé eszébe. Ott maradt a cseréppel együtt! Ellenségei csakhamar ismét feltámadtak ellene, gúnytárgyul szolgált a legutolsó tövisbokornak. Szemére hányták a bojtorján elpusztulását, melyet pedig különben észre sem vettek volna; azzal vádolák: az ő nagyravágyódásának esett áldozatul s kijelentették, hogy egy ilyen gyilkos gonosztevőt nem akarnak megtűrni a föld szinén. Pedig láthatták, hogy a kis fácska már nem viszi sokáig, napról-napra jobban pusztult, de csak annál inkább bántalmazták. Végre ő maga is elkezdé hinni, hogy nagy bűnös lehet, hogy a sors ennyire üldözi, mig körülötte minden oly boldog. Ez még jobban elcsüggeszté és emészté életerejét. Gyökere nem birt táplálkozni a kiszáradt földből s ágai nem kapván elég nedvet, kiszáradtak, levelei lekonyultak, lehullottak s a kis fácska végre kiszenvedett.
- Megjegyzés
- ↑ Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. – ?, ?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete:
„Ez az utolsó négy dolgozat [A szerencsétlen narancsfa, A pásztorleány és a királyfi, A kis aranyvirág, A fenyő és a vadrózsa – szerk. megj.] rege-féle. Utolsó két évében írta ezeket. Akkor, mikor testben már csak árnyképe volt önmagának, lélekben meghasonlott legközvetlenebb környezetével, férjével is. El is költözködött családjától. Nem akart tudni senkiről és semmiről. Itt e magányos szobában beletemetkezett a múltba, mely annyi örömet és boldogságot ígért és úgy tűnik fel előttem, hogy itt újra átélte annak a múltnak minden üdvét s a vigasztalan jelennek minden keservét. Egzaltált lelke elvesztette a múlt és a való megítélésére a helyes mértéket. Mindent bearanyozott a múlt emléke előtte, és minden kietlen s hideg volt, mi a jelent alkotta. A regékben ezt a múltat példázza. A jelen szomorú sorsát zokogja el. Az a szerencsétlen narancsfa, ki idegen talajba elsorvad; a napfénytől, erdőtől, szabadlégtől kalitkába zárt madár; a sziklatetőn egyedül álló fenyőóriást körülkúszó vadrózsa: mind, mind Szendrey Júlia allegorizálója.”