A szerelem vége
szerző: Krúdy Gyula
A budai ház, amelyben H. Galamb Irma a Krisztina-templom szomszédságában lakott, olyanformán helyezkedett el a régi, vénséges házanyókák között, mint szemérmetes, tiszta és finomkás vénkisasszony, krinolinos, vikleres, öreg asszonyságok között. Legalábbis száz esztendővel fiatalabb volt, mint szomszédai, de a tisztára söpört udvaron kerekes kút nyikorgott, és a zöld lugas poros levelein bágyadtan villant meg a napsugár. Az ablakok keskenyek voltak, és fehér, repedezett zsalugáterek takarták őket. A kapu mellett a falban fülke és kopott betűk hirdetik, hogy valamikor a kéményseprők védőszentje, Flórián állott e helyen. Bizonyára úgy történt, hogy idők folyamán a ház gazdát cserélt, és Flórián tovább vándorolt a fülkéből a kéményseprő gazdával és legényeivel. Flóriánnal a háromablakos ház mintha minden férfias díszét elveszítette volna. Ha elhaladtál a csöndes ablakok alatt, és bepillantottál a simára söpört udvarra, a kerekes, kútra és a zöld lugasra: azt kellett gondolnod, hogy odabenn a hűvös szobákban egy-egy tarka macska és egy-egy vénkisasszony üldögél, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamait levelezik. - Itt lakott Galamb Irma, a színésznő, amikor a vacsorát követő nap délutánján Szindbád nála tiszteletét tette.
- Hát hogy van, hogy van? - mondogatta Galamb Irma, amint egy merev lábú és tojásdad alakú széken Szindbádnak helyét kijelölte.
A félig lezárt zsalugátereken a júniusi napsugár csöndesen, aranyporosan szálldosott befelé, mint régi vidéki délutánokon, midőn Szindbád húga barátnőivel haragszomrádot játszott az ebédlőben. Egy tarka óra komolyan ketyegett a hímzéssel borított komóton, és a fehérre súrolt padlót otthon szőtt, színes szőnyeg borította. (Szindbád egy darabig kezében tartotta kalapját és kesztyűjét, mint a vidéki viziteknél szokás, végül is a szék alá dugta e felesleges holmikat.)
Galamb Irma fehér háziruhában üldögélt látogatójával szemben, és miután a haja kissé borzas volt, és arcát, nyakát is hanyagul borította a rizspor, sokkal öregebbnek látszott, mint az előző estvén. Egy kopott aranyozású félcipő volt a lábán, amelyben valamikor régi operettekben táncolt, de a cipő piros sarka már fehér volt, és a szalag összezsugorodott. Csak a keze volt fehér, puha, és a körme rózsaszínű, mintha minden egykori ékességei közül a kezét becsülte volna meg legjobban. Egy falegyezőt vett fel az asztalkáról, az asztalkán láthatóvá lett a kulcsos zárral ellátott emlékkönyv, és míg a legyezőt kezében megforgatta, a legyezőről ceruzával és tintával írott verssorok, névaláírások és hevenyészett rajzok tűntek Szindbád elébe.
- Én már csak az emlékeimnek élek - mondta, és kezében fürgén mozgott a legyező. - A direktor mondta is, hogy miért nem hagyom ezeket a limlomokat a téli állomáson, minek cipelem magammal. Én őszintén feleltem, hogy én már a limlomjaim nélkül nem tudok élni.
Melegen s barátságosan pillantott Szindbádra:
- Higgye el nekem, uram, hogy azok a nők a legboldogabbak, akiknek szép és változatos múltjuk volt. Akik megbecsülik a múltat, és visszaérzik az elmúlt gyönyörű órákat és napokat. Lehet, hogy ha majdan megöregszem, a templomba járok én is vezekelni, mellet verni és búslakodni könnyű és elröpült fiatalságom miatt, de most még annyira közel van minden, ami elmúlt, hogy teljes bizonyossággal emlékszem a csókokra, az ölelésekre. És vajon melyik nő nem boldog, ha megölelik?
Szindbád cigarettára gyújtott, és míg a füstöt a selyempillangókkal díszített lámpás felé fújta, fesztelenül megkérdezte:
- Mondja, Irma, mikor volt utoljára szerelmes?
A színésznő elnevette magát.
- Szeretném, ha erről nem beszélnénk... Lehet, hogy már régen, néha azt hiszem, hogy már évek múltak el azóta, hogy valakire forrón és szerelmesen gondoltam éjnek idején - máskor meg azt hiszem, hogy még mindig rövid ruhás leányka vagyok, és eltűnődöm a bókokon, amelyeket a színháznál és a színház körül az udvarias emberektől hallok. A tükörbe nézek, és azt kérdezem a tükörtől, hogy csakugyan olyan szép a szemem, mint Tyukori, a komikusunk mondta? A vállamat, a karomat nézem sokszor, és hiába, be kell vallanom, hogy még mindig szép és fiatal vagyok. Istenem, én talán sohasem fogok igazán megvénülni. Eszembe jut az anyám, aki hatvan-hatvanöt esztendős korában szép, tiszta és kívánatos asszony volt. Tőle örököltem soha meg nem őszülő hajam. Csak az ostoba asszonyok őszülnek meg.
A fejét félrefordította, és ujjaival felsimította hajbodrait. Szindbád helyeslően bólingatott.
- Valóban - mondta, magában pedig azon gondolkozott, hogy milyen színe is volt az Irma hajának akkoriban, régen?...
Egy percig hallgattak, mialatt Szindbád tekintete szórakozottan révedezett a képeken, régi koszorúkon és hervadt szalagokon.
- Ugye csodálkozik - szólalt meg csiklandozó, nevető hangon a színésznő -, hogy mennyi idegen férfinak az arcképe van a falakon? Bizony a legtöbbet már nem is ösmerem, de szeretem magam körül a szép férfiarcképeket.
Könnyedén, mint egy nagy, fehér macska, talpra ugrott, és az aranyos papucsokban a falhoz lebbent. A bal kezével a szoknyáját összefogta, míg a jobb kezével a képekre mutatott, mint a tanító a táblára.
- Ez volt Hegyesi, férjem - mondta egy ovális rámájú, rossz olajfestményre mutatva. - A legszebb férfi volt Magyarországon, csak kérdezősködjön utána.
(Hegyesi összezsugorodva és savanyúan nézett alá a képről, mintha unná ezt a beszédet.)
A kép körül szalagok fityegtek, amelyeknek aranybetűi már elkoptak. Az asszony megsimogatta a szalagokat:
- Mind az övé. Rajongtak érte a nők... De most jöjjön közelebb. Ezt a képet közelről kell megnézni. A fotográfia bizony már kissé megkopott, de ugyebár, felismer engem itt, a csoport közepén. Ez volt a Fitykai társulata. Emitt a direktor, ott férjem és a társulat többi tagjai.
(A régi fotográfiáról borotvált arcú, hosszú hajú és összefont karú színészek némi elkeseredéssel pillantottak Szindbádra. Az előtérben füvön ült tunikás szoknyában Irma, és kalapja mint egy virágkosár.)
- És itt következnek ők, a régi ismerőseim... látja ezt a harminc-harmincöt férfit? Ez mind halálosan szerelmes volt belém. Némelyik bizony a pisztolyt is szívének szegezte miattam. No de menjünk tovább.
(A férfiak csoportja némán elvonult a falon. Egyik-másik mereven szegezte megkopott tekintetét Szindbádra. Lavallière-nyakkendők, boglyas hajfürtök és hatalmas inggallérok sodródtak el Szindbád előtt. A vége felé pepita ruhában és szürke cilinderkalapban állott egy színész, és egy fehér kiskutyát tartott nyakszíjánál fogva.) "A híres Ürmösi - mormogta kissé meghatottan Irma. - No de menjünk tovább."
Most a koszorúk következtek, a hervadt babérok bánatosan zörögtek, amidőn Irma kezével megérintette őket. A szalagok meglebbentek sárgultan, elfonnyadtan, mint őszi délután a temetőben. Egy széles, megkopott, nemzetiszínű szalagról Szindbádnak a gimnáziumbeli márciusi ünnep jutott eszébe, valahol élesen süvít egy vékony gyermekhang: "Rabok legyünk, vagy..." Sárga szalagon a vidéki város neve, ahol a fából tákolt színkör körül sör- és törkölyszag vegyült a hársfák illatával... S ezután Szindbád már kissé elandalodva nézegette a kitömött gerlét, amely ezüstkarikán hintázott, az arcképekkel megrakott japán legyezőt és a többi holmikat, régi szép vidéki sikerek, tapsok, szerelmek eredményeit.
Egy tulipános ládikára elmerengve helyezte kezét a színésznő:
- Ebben tartom a leveleimet... Ha egyszer meghaltam, meghagyom, hogy elégessék a ládát.
A szemét Szindbádra szegezte, és csöndesen, elmélázva, halkan mesélte:
- Az éjjel is, amikor hazajöttem, legkedvesebb barátomhoz, a ládikához fordultam... Olvasgattam a régi, szép leveleket, a gyönyörűséges hazugságokat és csodaszép mondókákat, amelyet a férfiak szíve hozzám diktált... Az óra már éjfélre járt, amikor végre egy levélke jutott a kezembe, amely könnybe borította a szemem. A párnám alá tettem, és úgy aludtam. Furcsákat, nagyon furcsákat álmodtam a levélkével a fejem alatt. Egy nagy, rózsaszínű ablakot láttam valahol, és az ablakban egyszerre csak megjelent egy ifjú alakja... Nagyon sok idő tellett el, amíg az ifjút a rózsaszínű ablakban felismertem. Ön volt az, Szindbád. A régi Szindbád. Akarja a levelét látni?
Gyorsan felpattantotta a ládikó fedelét. Legfelül egy sárga, gyűrődött papírlap hevert, rajta hegyes, szarkalábbetűkkel ez volt írva: "Fogadja ifjú szívemet, kérem, kegyelmesen. Szindbád." - Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében e papírlapot.
- Egy virágcsokor járt vele - mondta a színésznő, és komolyan, fontoskodva elzárta a régi levelet a ládába.
- Most pedig uzsonnázni fogunk. Szereti a kávét, Szindbád úr?
Szindbád ekkor elbúcsúzott, és rosszkedvűen, lehajtott fővel bandukolt ki a régi házból, amely szomszédai között egy tiszta és finomkodó vénkisasszonyhoz volt hasonlatos. Keserű érzésekkel, elkedvetlenedve mendegélt jó darabig, és még azért is okolta magát, hogy egyszer sem nyújtotta ki kezét a színésznő keze után. Hátha ez a fehér, puha kéz felmelegítette volna?...
Jó messzire járt már, midőn egyszerre megállott, és hangosan, teli tüdőből felkacagott.