A szerelem metafizikája

A szerelem metafizikája
szerző: Arthur Schopenhauer, fordító: Mikes Lajos

BEVEZETŐ MEGJEGYZÉS A szerelem metafizikája – Schopenhauernek ez a világhírű tanulmánya – 1844-ben jelent meg először, főművének, a „Die Welt als Wille und Vorstellung”-nak, kiegészítő kötetében, amelynek 44. fejezete. A tanulmánynak, amely a kötetből kiszakítva is önálló egész, német címe ez: Metaphysik der Geschlechtsliebe. Nyilvánvaló, hogy Schopenhauer azért választotta a címben a „Geschlechtsliebe” szót, mert jelezni akarta már a címben is, hogy értekezése tárgya nem a szeretet, hanem a szerelem. (A német Liebe szó ugyanis nemcsak szerelmet, hanem szeretetet is jelent.) Bizonyság erre az is, hogy magában a szövegben már váltakozva használja a Geschlechtsliebe és a Liebe szót, minthogy a címmel elejét vette a félreértésnek. A tanulmány eddigi magyar fordítóinak figyelmét ez elkerülte és a Geschlechtsliebe szót nemi szerelem-nek fordították. Én egyszerűen szerelem-nek fordítom, mert a magyar nyelvnek két külön szava van a német Liebe szó két értelmére és így félreértéstől nincs mit tartani. A tanulmányban előforduló német idézeteket csak magyarul közlöm, a többit a szövegben eredeti nyelven és jegyzetben magyarul is. A FORDÍTÓ

A SZERELEM METAFIZIKÁJA Ti bölcsek, kiknek nem titok,

Hogy minden, ami van,

Mért párosul, csókol, szeret,

Mikor, hol és hogyan: –

Azt fejtsétek meg, bölcs urak,

Hogy engemet mi ért?

S hogy rajtam ez hogy eshetett.

Mikor, hol és miért?

BÜRGER

Megszoktuk, hogy a költőket főként a szerelem festésével látjuk foglalkozni. Rendszerint ez a fő témája minden drámai műnek, a tragikusnak éppúgy, mint a komikusnak, a romantikusnak éppúgy, mint a klasszikusnak, az indiainak éppúgy, mint az európainak; nem kevésbé ez a tárgya a lírai költészet túlnyomó nagy részének, valamint az epikainak is, főképp, ha beleszámítjuk ez utóbbiba azt a nagy halom regényt is, amelyet Európa valamennyi civilizált országában minden esztendő, már évszázadok óta, oly szabályosan megterem, mint gyümölcseit a föld. Mindezek a munkák, tartalmuk velejét tekintve, nem egyebek, mint a szóban forgó szenvedélynek sokoldalú, rövid, vagy részletes leírásai. És e szenvedély legsikerültebb festései, mint pl. a Romeo és Julia, az Új Heloise, a Werther, halhatatlan dicsőségre is szert tettek. Ha Rochefoucauld mégis úgy véli, hogy a szenvedélyes szerelemmel úgy vagyunk, mint a kísértetekkel: mindenki beszél róluk, de senki sem látta őket; és ha Lichtenberg „A szerelem hatalmáról" szóló értekezésében szintén kétségbe vonja és tagadja is e szenvedély valóságát és természetességét: hát ez nagy tévedés. Mert lehetetlen, hogy a költő-zseni minden időben fáradhatatlanul ábrázolhasson olyasvalamit, ami idegen az emberi természettől és vele ellenkező, vagyis ami tisztára légből kapott koholmány, az emberiség pedig változatlan érdeklődéssel fogadhassa ezt az ábrázolást; minthogy művészi szépről szó sem lehet igazság nélkül:

Rien n’est beau que le vrai; le vrai seul est aimable.

BOILEAU.{1}

Mindenesetre megerősíti azonban a tapasztalat is, ha nem is a mindennapi, hogy az, ami rendszerint úgy lép csak fel, mint eleven, de még elnyomható hajlam, bizonyos körülmények között oly szenvedéllyé erősödhet, amely hevesebb minden más szenvedélynél, és ekkor aztán nincs tekintettel semmire, hihetetlen erővel és kitartással legyőz minden akadályt, úgy hogy kielégítéséért habozás nélkül kockáztatjuk, sőt, ha kielégítése teljességgel elmarad, ráadásul oda is adjuk életünket.

A Wertherek és Jacopo Ortis-ok nemcsak a regényben élnek; hanem Európában minden esztendő legalább egy fél tucatot felmutathat belőlük: sed ignotis perierunt mortibus illi:{2} mert szenvedéseiknek nincs más krónikása, mint a hivatalos jegyzőkönyvek írója, vagy az újságok tudósítója. De az angol és francia napilapok törvényszéki rovatának olvasói igazolni fogják állításom helyességét. Még nagyobb azonban azoknak a száma, akiket ugyanez a szenvedély az őrültek házába juttat. Végül van példa minden esztendőben egy-két szerető, de külső körülmények által akadályozott párnak a közös öngyilkosságára is; erre vonatkozólag azonban érthetetlen marad előttem, hogy azok, akik bizonyosak kölcsönös szerelmükről és e szerelem élvezésétől a legfőbb üdvösséget remélik, mért nem tépik ki magukat bármi áron minden kapcsolatból és mért nem tűrnek el inkább minden kellemetlenséget, mintsem hogy életükkel együtt lemondjanak oly boldogságról, amelynél nagyobbat el sem képzelhetnek. – Ami pedig e szenvedély alsóbb fokozatait és puszta nyomait illeti, hát ezeket minden ember ott látja naponként maga előtt, és amíg meg nem vénül, többnyire érzi a szívében is.

Ennélfogva, a mondottak alapján, világos, hogy nem kételkedhetünk a dolognak sem a valóságában, sem a fontosságában, s éppen ezért ahelyett, hogy valamennyi költőnek ezt az állandó témáját végre egyszer témául választja egy filozófus is, inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy ezt a dolgot, amelynek az emberi életben általában ennyire jelentős a szerepe, a filozófusok eddigelé úgyszólván legcsekélyebb figyelmükre sem méltatták, úgy hogy valósággal feldolgozatlan anyaggal állunk szemben. Még leginkább Platón foglalkozott vele, különösen a „Lakomá-ban és a „Phaedrus-ban; de amit előad róla, az a hitregék, mesék és tréfák határain belül mozog, s emellett jórészt csak a görög fiúszerelemre vonatkozik. Az a kevés, amit Rousseau mond témánkról a „Discours sur l’inégalité"-ben,{3} téves és elégtelen. Kant fejtegetése e tárgyról az „Über das Gefühl des

Schönen und Erhabenen"{4} című értekezés harmadik fejezetében, nagyon felületes és szakértelem nélkül való, ennélfogva részben helytelen is. Végül azt, amit Platner mond a dologról Anthropológiája 1347. és következő §-aiban, mindenki laposnak és felületesnek fogja találni. Ellenben Spinoza meghatározása szertelen naivitásánál fogva megérdemli, hogy jókedvre derítés céljából idézzük: Amor est titillatio, concomitante idea causae externae.{5} Elődeim tehát nincsenek, hogy felhasználjam, vagy megcáfoljam őket; a dolog objektív módon vonta magára érdeklődésemet és önmaga kapcsolódott bele világszemléletem összefüggésébe. – Legkevésbé számíthatok egyébként azoknak a tetszésére, akik éppen rabjai ennek a szenvedélynek, s ennélfogva a legfellengzőbb és legéteribb képekben iparkodnak túláradó érzéseiket kifejezni; az ő számukra az én felfogásom nagyon is fizikai, nagyon is anyagias színben fog feltűnni, bármennyire metafizikai, sőt transzcendens is alapjában. Ezeknek azt ajánlom, fontolják meg egyelőre, hogy szerelmük tárgyát, amely ma madrigálokra és szonettekre lelkesíti őket, ha 18 évvel korábban születik, nemigen érdemesítették volna egyetlen pillantásukra sem. Mert minden szerelmetesség, bármily légies is egyébként, csakis a nemi ösztönben gyökerezik, sőt egyáltalában nem is más, mint közelebbről meghatározott, specializált, mondhatnánk: a legridegebb értelemben individualizált nemi ösztön. Ha mármost erről meg nem feledkezve, szemügyre vesszük azt a fontos szerepet, amelyet a szerelem játszik, minden fokozatában és árnyalatában, nemcsak színdarabokban és regényekben, hanem a való életben is, ahol, az élet szeretetével együtt, a legerősebb és legtevékenyebb ösztönnek bizonyul, az emberiség ifjabb részének minden erejét és gondolatát félig szakadatlanul lefoglalja, csaknem minden emberi törekvésnek végső célja, a legfontosabb ügyeket károsan befolyásolja, a legkomolyabb elfoglaltságokat bármikor félbeszakítja, nem egyszer megzavarja egy időre a legnagyobb elméket is, nem átall zavaróan betolakodni az államférfiak tárgyalásaiba és a tudósok kutatásaiba sem a maga limlomával, módját ejti annak, hogy becsúsztassa a maga szerelmes levélkéit és hajtincseit miniszteri tárcákba és filozófiai kéziratokba is, továbbá mindennap a legkuszább és leggonoszabb civódásokat támasztja, a legértékesebb kapcsolatokat felbontja, a legszilárdabb kötelékeket széttépi, néha az életet, vagy az egészséget, máskor meg a vagyont, rangot és boldogságot szemeli ki áldozatául, majd meg azt, aki egyébként becsületes, lelkiismeretlenné, azt, aki eddigelé hűséges volt, árulóvá teszi, szóval általában úgy viselkedik, mint ellenséges indulatú démon, aki mindent felforgatni, összegabalyítani és felborítani igyekszik: – hát akkor kénytelen az ember felkiáltani: Mire való ez a lárma? Mire ez a lökdösődés, kiabálás, aggódás és vesződés? Hiszen arról van csak szó, hogy minden zsák meglelje a maga foltját:{6} mért kell hát efféle csekélységnek ily fontos szerepet játszania és szakadatlanul zavart meg háborgatást okozni a jól berendezett emberi életben? – De a komoly kutató előtt az igazság szelleme lassacskán fölfedi a választ: Nem csekélységről van itt szó; sőt inkább a dolog fontossága tökéletesen megfelel a nyüzsgölődés buzgó komolyságának. Minden szerelmi játéknak, akár vígjáték, akár tragédia, a végső célja valóban fontosabb minden más célnál az emberi életben, és éppen ezért teljesen méltó arra a mélységes komolyságra, amellyel ki-ki feléje tör. Nem kisebb dolog ugyanis az, amit ez a játék eldönt, mint a legközelebbi nemzedék összetétele. Ez a léha szerelmi játék létük és mivoltuk szerint a dráma személyeit határozza meg itt, akik akkor fognak szerepelni, mikor mi már befejeztük szereplésünket. Mint ahogy ezeknek az eljövendő személyeknek a létezése, az egzisztenciája, általában a nemi ösztöntől függ, éppúgy függ lényegük, esszenciájuk teljességgel a nemi ösztön kielégítésére szolgáló egyéni választástól, vagyis a szerelemtől, amely lényegüket minden tekintetben megmásíthatatlanul megállapítja. Ez a kulcsa a problémának: alkalmazás közben alaposabban megismerkedünk majd vele, mikor sorra vesszük a szerelmesség fokait, a legmúlékonyabb hajlamtól, a leghevesebb szenvedélyig, s eközben rájövünk, hogy e fokozatok különfélesége a választás individualizálódásának fokából következik.

A mai nemzedék minden szerelmi játéka tehát együttvéve nem egyéb, mint az egész emberi nemnek komoly elmélkedése compositionis generalionis futurae, e qua iterum pendent innumerae generationes.{7} A dolognak ez a magasztos fontossága, amennyiben itt nem egyéni boldogulásról és gyötrődésről van szó, mint minden egyéb dologban, hanem az emberi nem jövendő létéről és különleges mivoltáról, s éppen ezért itt az egyes ember akarata hatványozottabb formában jelentkezik, mint faji akarat: – ez az, amin a szerelmi játék pátosza és fensége, gyönyöreinek és fájdalmainak transzcendens volta alapszik, amit a költők nem győznek számtalan példával ábrázolni évezredek óta; mert nincs téma, amely érdekességben vetekedhetnék ezzel, amely, minthogy a faj boldogulását és gyötrődését érinti, minden más témához, amely csak az egyes emberek boldogulására vonatkozik, úgy viszonylik, mint test a felülethez. Éppen ezért nehéz dolog érdekessé tenni valamely drámát

szerelmi játék nélkül, másrészt pedig ezt a témát még a mindennapi használat sem koptatja el soha.

Ami az egyéni tudatban úgy jelentkezik, mint nemi ösztön általában, és anélkül, hogy a másik nem valamely határozott egyénére irányulna, az önmagában és a jelenségen kívül nem egyéb, mint általában az életet kívánó akarat. Ami azonban úgy jelentkezik a tudatban, mint határozott egyénre irányuló nemi ösztön, az önmagában az az akarat, amely mint pontosan meghatározott egyén kíván élni. Mármost ebben az esetben a nemi ösztön, noha önmagában véve szubjektív szükséglet, nagyon ügyesen érti a módját, hogy objektív csodálat álarcát öltse magára és ily módon elámítsa a tudatot: mert a természetnek szüksége van erre a hadicselre a maga céljaihoz. De bármennyire objektívnek és fenségesnek tűnik is fel látszólag ez a csodálat, még sincs semmiféle szerelemnek más célja, mint valamely meghatározott mivoltú egyénnek a nemzése: ezt bizonyítja mindenekelőtt az, hogy a szerelemben egyáltalán nem a szerelem viszonzása a lényeges, hanem a bírás, vagyis a fizikai élvezet. Az előbbinek bizonyossága tehát nem is vigasztalhat meg senkit az utóbbinak hiányáért: sőt ily helyzetben nem egy ember agyon is lőtte már magát. Ellenben vannak nagyon szerelmes emberek, akik, ha szerelmük viszonzását nem érhetik el, megelégszenek a bírással, vagyis a fizikai élvezettel. Bizonyság erre minden kénytelen házasság, valamint egy-egy nőnek, minden idegenkedése ellenére, nagy ajándékokkal vagy más áldozatokkal megvásárolt kegye, továbbá az erőszakos nemi közösülés esetei is. Az egész szerelmi regénynek igazi célja, bárha az érdekelt felek nem is tudnak róla, nem más, mint valamely meghatározott gyermeknek a nemzése. A mód, amellyel ezt a célt elérjük, mellékes.

Bármily hangosan tiltakoznak is ezen a ponton a fennkölt és érzékeny, de főként a szerelmes lelkek, felfogásomnak nyers realizmusa ellen: mégis ők tévednek. Mert vajon a legközelebbi nemzedék egyéneinek pontos meghatározása nem sokkal nagyobb és méltóbb cél-e, mint az ő szertelen érzelmeik és érzékfölötti szappanbuborékaik? Sőt elképzelhető-e földi célok között ennél fontosabb és nagyobb cél? Csakis ez a cél felel meg annak a mélységnek, amellyel a szenvedélyes szerelmet érezzük, annak a komolyságnak, amellyel a szenvedélyes szerelem föllép, és annak a fontosságnak, amelyet még a körébe tartozó és vele kapcsolatos apróságoknak is tulajdonít. Csak ha ezt a célt fogadjuk el az igazinak, csak akkor tűnik fel a dologhoz mérten megfelelőnek minden körülményesség, minden mérhetetlen vesződség és gyötrődés szerelmünk tárgyának megszerzéséért. Mert a jövendő nemzedék az, a maga teljes egyéni meghatározottságában, amely a szóban forgó nyüzsgés és vesződés segítségével a létbe tolakodik. Sőt ez érvényesül már abban a nemi ösztön kielégítésére irányuló annyira óvatos, határozott és makacs választásban is, amelyet szerelemnek nevezünk. Két szerelmes növekvő vonzalma voltaképp már nem egyéb, mint annak az új egyénnek az életakarata, amelyet nemzeni tudnak és szeretnének; sőt már epedő pillantásaik találkozásában lángra is gyúl ennek az új élete és úgy jelentkezik, mint jövendőbeli harmonikus, jó összetételű egyéniség. Érzik a vágyódást, hogy valósággal egyetlen lénnyé egyesüljenek és olvadjanak össze, hogy azután csak ebben éljenek tovább; és ez a vágyódásuk az általuk nemzett lényben teljesedik be, minthogy mindkettőjüknek örökletes tulajdonságai, egy lénnyé olvadtan és egyesülten, benne élnek tovább.

Viszont a kölcsönös, határozott és tartós idegenkedés valamely férfi és leány között annak a jele, hogy az, amit nemzeni tudnának, csak rosszul organizált, önmagában diszharmonikus, szerencsétlen lény lehetne. Éppen ezért mély értelme van annak, hogy Calderon a szörnyű Szemiramiszt a lég leányának mondja ugyan, de úgy mutatja be, mint lányát az erőszakos nemi közösülésnek, amelyre a férjgyilkosság következett.

Ami pedig végül oly nagy erővel von kizárólag egymáshoz két különböző nemű egyént, nem egyéb, mint az egész fajban megnyilvánuló akarat az élethez, amely itt saját lényegének a maga céljaira megfelelő tárgyiasulását érzi előre abban az egyénben, akit a szóban forgó két egyén nemzeni tud. Az új egyén ugyanis az apától fogja örökölni az akaratot vagy jellemet, az anyától az elmét,{8} testi mivoltát pedig mind a kettőtől: alakja azonban többnyire az apához, nagysága pedig inkább az anyához fog igazodni – annál a törvénynél fogva, amely az állatok korcsnemzéseiben érvényesül és főként azon alapszik, hogy a méhmagzat nagyságának az anyaméh nagyságához kell igazodnia. Amily érthetetlen minden egyes embernek egészen különleges és kizárólagosan sajátos egyénisége, épp oly érthetetlen két szerelmesnek egészen különleges és egyéni szenvedélye is – sőt legvelejében mind a kettő egy és ugyanaz: az előbbi explicite az, ami az utóbbi implicite volt. Minden új egyén keletkezése legelejének és élete igazi döntő pontjának valóban azt a pillanatot kell tekintenünk, amikor a szülők szeretni kezdik egymást – to fancy each other{9} – mondja egy igen találó angol kifejezés – és, mint fentebb mondtam, epedő pillantásaik találkozásában és egymásra szegeződésében létrejön az új lény első csírája, amely

természetesen, mint valamennyi csíra, többnyire összetipródik. Ez az új egyén úgyszólván új (platóni) idea. Mármost, mint ahogy valamennyi idea a legnagyobb hevességgel igyekszik jelenséggé válni, mohón megragadva evégből a matériát, amelyet az okság törvénye valamennyiük között szétoszt: az emberi egyéniségnek ez a különleges ideája is a legnagyobb mohósággal és hevességgel törekszik a jelenségek világában való megvalósulására. Ez a mohó és heves vágy nem egyéb, mint a jövendő szülők egymásra irányuló szenvedélye. Ennek a szenvedélynek számtalan foka van, és két végletét jelölhetjük ugyan az Αφροδιτη πανδηµος és ουρανια{10} kifejezéssel: – de lényegét tekintve ez a szenvedély mégis mindenütt ugyanaz. Ellenben fokát tekintve, annál hatalmasabb lesz, mennél inkább individualizálódott, vagyis mennél kizárólagosabban alkalmas a szeretett egyén, minden részénél és tulajdonságánál fogva, arra, hogy kielégítse szerető párjának vágyát és azt a szükségletét, amelyet saját egyénisége állapít meg. Hogy pedig voltaképp miről is van szó mindeközben, a továbbiakból fog világosan kiderülni. A szerelmi hajlam elsősorban és lényegileg egészségre, erőre és szépségre, tehát fiatalságra is irányul; mert az akarat mindenekelőtt az emberi nem faji jellegét óhajtja kidomborítani, minthogy ez az alapja minden egyéniségnek, s a köznapi szerelmeskedés (Αφροδιτη πανδηµος) nem is igen terjed ennél tovább. Ehhez aztán különlegesebb követelmények kapcsolódnak, amelyeket alább egyenként meg fogunk vizsgálni, s amelyek révén, valahányszor kielégítésre számíthatnak, a szenvedély fokozódik. E szenvedély legmagasabb fokozatai azonban a két egyéniségnek abból az egymáshoz-valóságából erednek, amelynek segítségével az apa akarata, vagyis jelleme és az anya elméje, amikor összevegyül, éppen azt az egyént teremti meg, amely után az életre irányuló akarat általában oly epedéssel vágyódik, amely megfelel az egész fajban megtestesülő nagyságának s éppen ezért meghaladja a halandó szív mértékét s motívumai is kívül esnek az egyéni elme határain. Ez tehát minden igazi nagy szenvedélynek a lelke.

Mennél tökéletesebb mármost két egyénnek kölcsönös egymáshoz-valósága, mégpedig mindama sokféle tekintetben, amelyet alább meg kell vizsgálnunk, annál erősebb lesz kölcsönös szenvedélyük is. Minthogy egészen egyforma két egyén nincsen, minden egyes meghatározott férfinak egy bizonyos nő fog legtökéletesebben megfelelni – mindenkor azt az egyént tartva szem előtt, akit létre kell hozniuk. Az igazi szenvedélyes szerelem éppoly ritka, mint két ily egyén véletlen találkozása. Minthogy azonban a szenvedélyes szerelem lehetősége megvan minden egyes emberben, azért értjük meg ábrázolásait a költők műveiben.

Éppen azért, mert a szerelmi szenvedély voltaképp akörül és annak a tulajdonságai körül forog, akinek a nemzéséről szó van, és mert itt rejlik a magva, lehetséges az is, hogy két különböző nemű fiatal és szép idomú teremtés között, érzületük, jellemük, szellemi irányuk egyezése következtében, barátság fejlődik, anélkül, hogy szerelem vegyülne belé; sőt e tekintetben némi idegenkedés is élhet bennük egymással szemben. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy annak a gyermeknek, amelyet egymással nemzenének, testileg vagy szellemileg diszharmonikus tulajdonságai volnának, más szóval: léte és mivolta nem felelne meg a fajban megtestesülő életakarat céljainak. Viszont az érzület, a jellem és a szellemi irány különbözősége mellett és az ebből eredő idegenkedés, sőt ellenséges indulat dacára is keletkezhet és meg is maradhat a szerelem, amely aztán vakká tesz mindazzal szemben, amit említettünk; és ha ilyenkor házasságra is csábít, ez a házasság nagyon boldogtalan lesz.

De vizsgáljuk meg most alaposabban a dolgot. – Az önzés oly mélyen gyökerező tulajdonsága általában minden egyéniségnek, hogy valahányszor tevékenységre akarunk indítani valamely egyéni lényt, csakis önző célokra építhetünk bizonyossággal. A fajnak ugyan régebbi, közelebbi és nagyobb joga van az egyénre, mint magának a mulandó egyéniségnek: mindazáltal, amikor arról van szó, hogy az egyén a faj állandósága és mivolta érdekében tevékenykedjék, sőt ezért áldozatokat is hozzon, elméje számára, amely csak egyéni célok szolgálatára alkalmas, nem lehet az ügy fontosságát annyira felfoghatóvá tenni, hogy az egyén ehhez képest cselekedjék is. Ennélfogva, ily esetben, a természet csak úgy érheti el célját, hogy az egyénbe bizonyos vakhiedelmet plántál bele, amelynél fogva jónak tart valamit a saját maga számára, ami valójában csak a fajnak jó, úgy hogy az egyén a fajnak szolgál, miközben saját magának vél szolgálni; és e folyamat közben az egyén előtt csupán valami csakhamar el is tűnő kiméra lebeg és ez helyettesíti számára, mint indítóok, a valóságot. Ez a vakhiedelem az ösztön. Ezt az ösztönt a legtöbb esetben úgy kell felfognunk, mint a faji érzéket, amely az akarat elé tárja azt, ami a fajnak használ. Az akaratot azonban, minthogy itt egyéni akarattá lett, el kell ámítani olyanformán, hogy azt, amit a faji érzék eléje tár, az egyéni érzék segítségével észlelje, vagyis azt vélje, hogy

egyéni célok felé tör, holott valójában csak nemi célokra törekszik – a szó legsajátosabb értelmében. Az ösztön külső megnyilvánulását legjobban az állatokon figyelhetjük meg, mert szerepe ezeknél a legjelentősebb; de a velejáró belső folyamatot, mint mindent, ami belső, csak saját magunkon ismerhetjük meg. Általában azt hiszik ugyan, hogy az embernek úgyszólván nincs is más ösztöne, csak legfeljebb az, hogy az újszülött keresi és meg is ragadja az anya emlőjét. De valójában van egy nagyon is határozott, világos, sőt bonyolult ösztönünk, az tudniillik, amely bennünket a nemi kielégülésre alkalmas másik egyén finom, komoly és akaratos kiválasztására képesít. Magához e kielégüléshez, amennyiben az egyén sürgős szükségletén alapuló érzéki élvezet, semmi köze sincs a másik egyén szépségének, vagy rútságának. Az a tény tehát, hogy mindazáltal nagyon is tekintettel vagyunk erre, valamint az ebből eredő gondos kiválasztás nyilvánvalóan nem arra vonatkozik, aki a válogatást végzi, bárha ő maga azt hiszi is, hanem az igazi céllal függ össze: a nemzendő egyénnel, akiben a faj típusát lehetőleg tisztán és helyesen kell fenntartanunk. Az emberi alaknak ugyanis, ezernyi fizikai véletlenség és erkölcsi kellemetlenség következtében, nagyon is sokféle elkorcsosodása támad; de valódi típusa, minden egyes részében, mégis mindig újra meg újra helyreáll, mégpedig a szépérzék vezetésével, amely a nemi ösztönt rendszerint irányítja s amely nélkül a nemi ösztön undorító szükségletté alacsonyodik. Ennélfogva minden ember először is a legszebb egyéneket fogja határozottan többre becsülni és hevesen kívánni, vagyis azokat, akikben a faji jelleg legtisztábban kidomborodik; másodszor azonban azokat a tökéletességeket fogja megkívánni a másik egyénből, amelyeknek ő maga híjával van, sőt szépeknek fogja találni még azokat a tökéletlenségeket is, amelyek saját tökéletlenségeinek az ellentétei; ezért keresik például kis férfiak a nagy nőket, ezért szeretik a szőkék a barnákat stb. – Az a szédítő elragadtatás, amely a férfit egy neki megfelelő szépségű nő láttára elfogja, s azzal áltatja, hogy a vele való egyesülés a legfőbb jó, nem más, mint a faji érzék, amely, felismervén a faj tisztán kidomborodó bélyegét, a fajt ezzel a bélyeggel szeretné megörökíteni. A szépséghez való e határozott hajlamon nyugszik a faj típusának fenntartása: ezért hat ez oly nagy erővel. Alább részletesen szemügyre vesszük majd mindazt, amire ez a hajlam tekintettel van. Az embert tehát ebben a dologban valóban ösztön vezérli, amely a faj javára irányul, mialatt az ember maga azt hiszi, hogy csupán a saját fokozottabb élvezetét keresi.

Voltaképp tanulságos felvilágosítás rejlik ebben minden ösztön belső mivoltára vonatkozólag, amennyiben az ösztön csaknem mindig, úgy, mint ebben az esetben, az egyént a faj érdekében indítja mozgásra. Mert az a gondosság, amellyel valamely rovar egy bizonyos virágot, vagy gyümölcsöt, vagy szemetet, vagy húst, vagy mint a fürkészdarázs (Ichneumon) valamely idegen rovarlárvát keres föl, hogy petéit csakis ebbe rakja le, s hogy ezt elérje, nem riad vissza sem fáradságtól, sem veszélytől – nyilvánvalóan nagyon hasonlít ahhoz a gondossághoz, amellyel a férfi nemi kielégülés céljából a neki egyénileg megfelelő, meghatározott mivoltú nőt választja ki s oly buzgón törekszik utána, hogy e cél eléréséért, minden józan ész ellenére, gyakran saját élete boldogságát is feláldozza, dőre házasság, szerelmi játék révén, amely vagyonába, becsületébe és életébe kerül, sőt bűntény, például házasságtörés, vagy erőszakos nemi közösülés útján is, és mindezt csak azért, hogy, a természet mindenütt szuverén akaratához képest a legcélszerűbben szolgáljon a fajnak, még ha az egyén rovására is. Az ösztön ugyanis mindenütt úgy működik, mintha valamely célfogalom irányítaná, pedig ennek teljesen híjával van. A természet ott plántálja be az ösztönt, ahol a cselekvő egyén képtelen volna a célt megérteni, vagy nem volna hajlandó a cél elérésére törni; éppen ezért rendszerint csak az állatokat ruházza fel vele, mégpedig főként a legalsóbbrendűeket, minthogy ezeknek van a legkevesebb értelmük, és úgyszólván csak az itt tárgyalt esetben ruházza fel vele az embert is, amennyiben ez megérthetné ugyan a célt, de nem törekedne feléje a kellő buzgalommal, ti. saját egyéni javának a rovására is. Az igazság tehát itt is, mint minden ösztönnél, a vakhiedelem alakját ölti fel, hogy hatást gyakoroljon az akaratra. Kéjes vakhiedelem az, amely a férfit azzal ámítja, hogy egy neki megfelelő szépségű nő karjában nagyobb élvezetet fog találni, mint bármely máséban; vagy amely esetleg, kizárólag egyetlen egyénre irányulva, azt a szilárd meggyőződést ébreszti benne, hogy ennek az egyénnek a bírása kimondhatatlan boldogságot nyújt majd neki. Ennélfogva azt véli, hogy saját élvezetéért fárad és áldoz, pedig csak a faj szabályos típusának fenntartásáról van szó, vagy esetleg csak arról, hogy létrejöjjön valamely egészen meghatározott egyéniség, amely csakis ezektől a szülőktől eredhet. Annyira megvan itt az ösztön jellege, vagyis oly cselekvés, amelyet mintha valamely célfogalom irányítana, pedig ennek teljesen híjával van, hogy az, akit ez a vakhiedelem hajt, azt a célt, amely egyedüli vezérlője: a nemzést, gyakran utálja és szeretné meghiúsítani is, ti. csaknem minden törvénytelen szerelmi viszony esetében.

A dolog kifejtett jellegéhez képest, a végül megszerzett élvezet után, minden szerelmes csodálatos kiábrándulást fog érezni és nem győz majd csodálkozni, hogy az, amit oly epedve sóvárgott, nem nyújt többet, mint minden más nemi kielégülés, úgyhogy sok hasznát nemigen látja. Szóban forgó kívánsága ugyanis úgy viszonylott minden egyéb kívánságához, mint ahogy a faj viszonylik az egyénhez, vagyis, mint ahogy a végtelen a végeshez. A kielégülés ellenben voltaképp csak a faj javát szolgálja és ennélfogva nem is jut bele az egyén tudatába, aki itt, a faj akaratától lelkesítve, minden elképzelhető áldozattal oly célt szolgált, amely nem is az ő célja volt. Éppen ezért érzi magát minden szerelmes rászedettnek, miután végrehajtotta végül a nagy munkát: mert a vakhiedelem elenyészett, amelynek segítségével a faj ez esetben megcsalta az egyént. Ehhez képest igen találóan mondja Platón: ήδονη απαντων άλαζονεστατον (voluptas omnium maxime vaniloqua).{11}

Viszont azonban mindez világot vet visszafelé az állatok ösztöneire és művészi hajlamaira. Kétségtelenül ők is bizonyosfajta vakhiedelemnek rabjai, amely saját élvezetükkel hitegeti őket, miközben oly szorgosan és annyi önmegtagadással dolgoznak a fajért, a madár fészket rak, a rovar az egyedül megfelelő helyet keresi petéi számára, vagy esetleg zsákmányra is vadászik, amelyet, noha saját számára élvezhetetlen is, a jövendő lárvák számára táplálékul a peték mellé kell elhelyeznie, a méh, a darázs, a hangya művészi építkezésével és fölöttébb bonyolult gazdaságával bajoskodik. Mindannyiukat bizonyára oly vakhiedelem vezérli, amely a faj szolgálatát önző céllal álcázza. Valószínűleg ez az egyetlen módja annak, hogy érthetővé tegyük a magunk számára azt a belső vagy szubjektív folyamatot, amely az ösztön megnyilvánulásainak alapja. Külsőleg azonban, vagyis objektíve, azt látjuk, hogy oly állatoknál, amelyek nagyon is rabjai az ösztönnek, különösen a rovaroknál, a dúcidegrendszer, vagyis a szubjektív idegrendszer túlsúlyban van az objektív vagy cerebrális rendszer fölött; és ebből arra kell következtetnünk, hogy nem annyira az objektív, helyes felfogás, mint inkább szubjektív, vágyat ébresztő képzetek, amelyeket a dúcidegrendszernek az agyra gyakorolt hatása okoz, és ennélfogva bizonyos vakhiedelem hajtja őket: és valószínűleg ez a fiziológiai folyamat minden ösztönnél.

Magyarázatul, mint egy másik, ámbár gyöngébb példáját az ösztönnek az emberben, megemlítem még a másállapotos nők szeszélyeskedő étvágyát; ez, úgy látszik, abból ered, hogy a méhmagzat táplálkozása néha a hozzáözönlő vérnek valamely különleges vagy meghatározott módosulását kívánja meg, mire az ily hatással járó étel nyomban forró vágyódás tárgyaként jelentkezik a másállapotos nő előtt, tehát ez esetben is vakhiedelemről van szó. Ehhez képest a nőnek eggyel több ösztöne van, mint a férfinak: sokkal kifejlődöttebb is a nőnél a dúcidegrendszer.

Az embernél agyvelejének nagy túlsúlyával magyarázható meg, hogy kevesebb ösztöne van, mint az állatoknak, és hogy még ez a kevés ösztöne is könnyen félrevezethető. A szépérzék ugyanis, amely ösztönszerűen irányítja a nemi kielégítésre szolgáló választást, félrevezetődik, amikor a pederasztiára való hajlammá fajul el; analógiája ez annak, mint mikor a dongólégy (Musca vomitaria) tojásait ahelyett, hogy ösztönének megfelelően rothadó húsba rakná, a sárkányfű (Arum dracunculus) virágaiba rakja, mert ennek a növénynek a dögszaga félrevezeti.

Hogy pedig minden szerelemnek oly ösztön az alapja, amely teljességgel a nemzendő lényre irányul, erről tökéletesen megbizonyosodhatunk a szóban forgó ösztön alaposabb elemzéséből. Éppen ezért ez elől nem is térhetünk ki.

Idetartozik mindenekelőtt az, hogy a férfi természettől fogva állhatatlanságra, a nő pedig állandóságra hajlik a szerelemben. A férfi szerelme észrevehetően csökken, attól a pillanattól fogva, amikor kielégült: csaknem minden más nő jobban ingerli őt, mint az, aki már az övé: változatosság után sóvárog. A nő szerelme ellenben éppen attól a pillanattól fogva fokozódik. Ez a természet céljának következménye, amely a faj fenntartására és ennélfogva mennél nagyobb szaporítására irányul. A férfi ugyanis száznál több gyermeket is nemzhet évenként, ha ugyanannyi nővel rendelkezik; a nő ellenben, mégannyi férfival is, csak egy gyermeket szülhetne évenként (nem tekintve az ikerszüléseket). A férfi ezért keres magának állandóan más nőket; a nő ellenben szilárdan ragaszkodik ahhoz az egy férfihoz, mert a természet arra sarkalja, ösztönszerűen és töprengés nélkül, hogy a jövendő ivadék táplálóját és védelmezőjét megtartsa magának. Ennélfogva a házassági hűség a férfiban mesterkélt, a nőben természetes. Így tehát a nő házasságtörése nemcsak objektíve, a következményei miatt, hanem szubjektíve is, a természetellenessége miatt, sokkal megbocsáthatatlanabb, mint a férfié.

De hogy alaposak legyünk és teljesen meggyőződjünk arról, hogy gyönyörködésünk a másik nemben,

bármennyire objektívnek tetszik is, mégsem egyéb, mint álcázott ösztön, vagyis a faji típus fenntartására törekvő faji érzék: közelebbről meg kell vizsgálnunk azokat a szempontokat is, amelyek bennünket e gyönyörködésünkben irányítanak, s rá kell térnünk arra is, ami ezekben a szempontokban különleges, akármennyire furcsa is, hogy azok a különlegességek, amelyeket itt szóvá kell tennünk, filozófiai munkában szerepeljenek. Ezek a szempontok először olyanok, amelyek közvetlenül a faji típusra, vagyis a szépségre vonatkoznak, másodszor olyanok, amelyek lelki tulajdonságokra irányulnak, és végül pusztán relatív szempontok, amelyek a két egyén egyoldalúságainak és rendellenességeinek egymás révén megkívánt javításából vagy közömbösítéséből erednek.

Lássuk őket egyenként.

A legfőbb szempont, amely választásunkat és hajlamunkat irányítja, a kor. Általában elfogadjuk azt a kort, amely a havi tisztulás beálltától annak megszűnéséig terjed, határozottan előnyben részesítjük azonban a tizennyolcadik esztendőtől a huszonnyolcadikig terjedő időszakot. Az említett éveken innen vagy túl ellenben semmiféle nő nem ingerelhet bennünket; a vénasszony, vagyis az a nő, akinek nincs többé havi tisztulása, utálatot ébreszt bennünk. Ifjúságnak szépség híján is van még mindig valami ingere; szépségnek ifjúság híján egyáltalán nincsen. – Nyilvánvaló, hogy az a szándék, amely bennünket eközben öntudatlanul irányít, a nemzés lehetősége általában: ezért csökken minden egyén ingere a másik nem számára oly mértékben, amily mértékben távolodik a nemzésre vagy fogamzásra legalkalmasabb időszaktól.

A második szempont az egészség szempontja: akut betegségek csak ideiglenesen zavarnak, krónikusok, vagy éppen kahexiák{12} visszariasztanak; – mert ezek átszállnak a gyermekre.

A harmadik szempont a csontváz: mert a faji típusnak ez az alapja. Az öregségen és betegségen kívül semmi sem taszít vissza bennünket annyira, mint a formátlan testalkat: még a legszebb arc sem kárpótolhat érte; sőt még a legcsúnyább arcnak is föltétlenül előnyt adunk, ha egyébként sudár termet a járuléka. Legjobban bánt továbbá bennünket a csontváznak minden aránytalansága, például a megrövidült, tömzsi, kurtalábú figura stb., a bicegő járás is, amikor nem külső véletlennek a következménye. Viszont a feltűnően szép termet minden fogyatkozásért kárpótolhat: elbájol bennünket. Ide tartozik az a nagy érték is, amelyet a kis lábnak tulajdonít mindenki: ennek oka az, hogy a kis láb lényeges jellege a fajnak, amennyiben a tarsus (lábtő) és a metatarsus (lábközép) együttvéve egyetlen állatnál sem oly kicsiny, mint az embernél, ami azzal függ össze, hogy emelt fővel jár, mert plantigrád (talpon járó). Ennek megfelelően mondja Jézus Sirach is (26, 23: Kraus javított fordítása szerint): „A sudár növésű és szép lábú asszony olyan, mint az arany oszlopok az ezüst székeken". Fontosak ránk nézve a fogak is, mert lényegesek a táplálkozás szempontjából és kiváltképpen átöröklődnek.

A negyedik szempont a húsnak némi teltsége, tehát a vegetatív funkciónak, a plaszticitásnak túlsúlya; mert ez bő táplálékot ígér a méhmagzatnak: ezért visszataszító szembeötlően a nagy soványság. A telt női kebel rendkívül ingerli a férfinemet: mert közvetlenül összefügg a nő szaporodásra irányuló funkcióival és bő táplálékot ígér az újszülöttnek. Ellenben túlságosan kövér nők ellenszenvet ébresztenek; oka ennek az, hogy ez az állapot a méh sorvadására, tehát meddőségre utal; és ezt nem a fej, hanem az ösztön tudja.

Csak az utolsó szempont irányul az arc szépségére. Itt is mindenekelőtt a csontrészekre vagyunk tekintettel; ezért törődünk főként a szép orral, s a tömpe, pisze orr elront mindent. Számtalan lány életének a boldogságát döntötte el az orrnak egy kis hajtása, lefelé, vagy fölfelé, mégpedig joggal: mert a faji típusról van szó. Kis száj, kis állkapcsokkal, nagyon lényeges, mert az emberi arcnak specifikus jellege, ellentétben az állati szájjal. A hátrahúzódó, úgyszólván elmetszett áll különösképpen undorító; mert a mentum prominulum (előrenyúló áll) fajunk kizárólagos jellemző vonása. Végezetül következik a szép szem és a homlok figyelembevétele: ez a lelki tulajdonságokkal, főképp az elmebeliekkel függ össze, amelyeket az anyától öröklünk.

Azokat az öntudatlan szempontokat, amelyek szerint másrészt a nők hajlama igazodik, természetesen nem állapíthatjuk meg ilyen pontosan. Általában a következőket állíthatjuk. Előnyt adnak a 30-tól 35-ig terjedő kornak, még az ifjak korával szemben is, pedig voltaképp ezek képviselik a legnagyobb emberi szépséget. Ennek oka az, hogy a nőket nem az ízlés, hanem az ösztön vezérli, amely az említett korban ismeri fel a nemzőerő tetőpontját. Általában nem sokat törődnek a szépséggel, főképp az arcéval: mintha teljesen magukra vállalnák azt, hogy a gyermeknek megadják a szépséget. A férfinak különösen az ereje és ezzel összefüggő bátorsága nyeri meg őket: mert ezek erős gyermekek nemzését, egyszersmind a gyermekek bátor védelmezőjét ígérik. A férfi minden testi hibáját, a típustól való minden eltérését a nő a gyermekre nézve a nemzéskor megszüntetheti azzal, hogy ő

maga ugyanazokban a pontokban hibátlan, vagy esetleg túl is teng az ellenkező irányban. Ez alól a férfinak csak azokat a tulajdonságait kell kivennünk, amelyek nemének sajátos tulajdonságai, s amelyeket az anya ennélfogva meg nem adhat a gyermeknek: ide tartozik a csontváz férfias alkata, széles váll, keskeny csípő, egyenes lábszár, izomerő, bátorság, szakáll stb. Innen van, hogy nők gyakran szeretnek rút férfiakat, de férfiatlan férfit sohasem: mert ennek a fogyatkozásait nem közömbösíthetik.

A második fajta szempontok, amelyeken a szerelem épül, a lelki tulajdonságokra vonatkoznak. Itt azt fogjuk tapasztalni, hogy a nőt általában a szív vagy a jellem tulajdonságai vonzzák a férfiban, minthogy ezeket az apától örököljük. Különösen az akarat szilárdsága, határozottság és bátorság, talán becsületesség és szívjóság is az, ami a nőt megnyeri. Ellenben elmebeli előnyök nem hatnak rá közvetlenül és ösztönszerűen; mert hiszen ezeket nem az apától örököljük. Értelmetlenség nem árt a nőknél: hamarabb hathat rájuk kedvezőtlenül jelentősebb szellemi erő, vagy még inkább lángelme, minthogy ez rendellenesség. Ezért látjuk gyakran, hogy rút, ostoba és durva ember kiüt a nőknél a nyeregből művelt, szellemes és szeretetreméltó férfit. Szerelmi házasságot is kötnek nem egyszer szellemileg nagyon heterogén lények: pl. a férfi durva, erős és korlátolt, a nő gyöngéd érzésű, finoman gondolkodó, művelt, esztétikus stb.; vagy a férfi zseniális és tudós, a nő ostoba liba:

Sic visum Veneri; cui placet impares

Formas atque animos sub juga aënea

Saevo mittere cum joco.{13}

Oka ennek az, hogy itt egészen más szempontok érvényesülnek, nem az elmebeliek, ti. az ösztön szempontjai. A házasság célja nem szellemes társalgás, hanem gyermekek nemzése: a szívek frigye az, nem a fejeké. Hiú és nevetséges áltatás, ha nők azt állítják, hogy valamely férfinak a szellemébe szerettek bele; vagy valamely elfajzott lénynek a szertelensége.

A férfiakat ellenben ösztönös szerelmükben nem befolyásolják a nőnek jellembeli tulajdonságai; ezért akadt rá oly sok Szókratész a maga Xantippéjára, pl. Shakespeare, Albrecht Dürer, Byron stb. Hatással vannak azonban itt az elmebeli tulajdonságok, mert ezeket az anyától örököljük; de hatásukat könnyen elnyomja a testi szépségé, amennyiben ez, lényegesebb pontokra vonatkozva, közvetlenebbül hat. Megtörténik az is, hogy anyák, akik érzik vagy tapasztalták ezt a szóban forgó hatást, lányaikat szépművészetekre, nyelvekre stb. taníttatják, hogy vonzóbbá tegyék őket a férfiak számára; az elmét akarják ily módon mesterséges eszközökkel kipótolni, mint szükség esetén a csípőt meg a keblet.

Ne felejtsük el, hogy itt mindenütt csakis arról az egészen közvetlen, ösztönszerű vonzásról van szó, amely egyedüli forrása az igazi szerelemnek. Hogy az értelmes és művelt nő megbecsüli az értelmet és szellemet a férfiban, hogy a férfi, eszes megfontolásból, vizsgálja és figyelembe veszi menyasszonya jellemét, ez nem változtat azon a dolgon, amelyről itt szó van: az ilyesmi ésszerű választást eredményez házasság céljából, de nem lobbantja lángra azt a szenvedélyes szerelmet, amellyel foglalkozunk.

Eddigelé csak az abszolút szempontokat vettem figyelembe, vagyis azokat, amelyek mindenkire érvényesek: rátérek most a relatív szempontokra, amelyek egyéniek; mert ezeknél arról van szó, hogy a már fogyatékosan jelentkező faji típust helyesbítsük, a tőle való eltéréseket, amelyek magában a választó személyében már megvannak, kijavítsuk és ily módon a típus tiszta kidomborításához visszavezessük. Itt tehát mindenki azt szereti, aminek ő maga híjával van. Az egyéni állapotból indulva ki és az egyéni állapotra irányulva, az ily relatív szempontokon nyugvó választás sokkal határozottabb, döntőbb és kizárólagosabb, mint az, amely pusztán az abszolút szempontokból indul ki; éppen ezért az igazán szenvedélyes szerelem eredetét rendszerint ezekre a relatív szempontokra kell visszavezetnünk, s csak a mindennapi, könnyebb fajta vonzalom ered az abszolút szempontokból. Ennélfogva nem éppen a szabályos, tökéletes szépségek szokták a nagy szenvedélyeket lángra lobbantani. Hogy ilyen valóban szenvedélyes hajlam támadjon, ahhoz olyasvalamire van szükség, amit csak kémiai metaforával fejezhetünk ki: a két személynek közömbösítenie kell egymást, mint ahogy a sav és az alkáli sóvá közömbösül.

Az ehhez szükséges meghatározások, a dolog lényegét tekintve, a következők. Először is: minden nemiség egyoldalúság. Ez az egyoldalúság az egyik egyénben határozottabban fejeződik ki és nagyobb fokban megvan, mint a másikban; éppen ezért minden egyénben jobban kiegészítheti és közömbösítheti a másik nemnek egyik egyéne, mint egy másik egyéne, amennyiben a saját egyoldalúságával egyénileg ellentétes egyoldalúságra van szüksége, hogy kiegészíthesse az emberiség típusát az újonnan nemzendő egyénben, minthogy mindig ennek a

mivolta körül forog minden. A fiziológusok tudják, hogy a férfiságnak és a nőiségnek számtalan fokozata van, amelyek révén a férfiság undorító gynander-ré és hypospadäus-szá süllyed, a nőiség pedig kecses androgyné-vé emelkedik:{14} mindkét irányból elérhető a tökéletes hermafroditizmus, amely fokon oly egyének állnak, akik kellős középet tartva a két nem között, nem tartoznak egyik nemhez sem, ennélfogva alkalmatlanok a szaporodásra. Ahhoz tehát, amiről szó van, vagyis hogy két egyén közömbösíthesse egymást, ennek következtében arra van szükség, hogy a férfi férfiságának határozott foka pontosan megfeleljen a nő nőisége határozott fokának; hogy a két egyoldalúság egymást pontosan megszüntesse. Ehhez képest a legférfibb férfi a legnőibb nőt fogja keresni és viszont, és éppen így minden egyén azt az egyént fogja keresni, aki a nemiség fokát tekintve neki megfelel. Mármost, hogy kettőjük között mennyiben van meg a szükséges arány, azt ösztönszerűen megérzik, és ez az alapja, a többi relatív szemponttal együtt, a szerelmesség magasabb fokainak.

Mialatt tehát a szerelmesek patetikusan lelkük harmóniáját emlegetik, a dolog veleje többnyire az az itt kimutatott összevalóság, amely a nemzendő lényre és annak tökéletességére vonatkozik, és ez az összevalóság nyilván sokkal fontosabb is, mint lelküknek a harmóniája – amely gyakran, nem sokkal az esküvő után, rikoltó diszharmóniává oldódik fel.

Ehhez csatlakoznak aztán a további relatív szempontok, amelyek alapja az, hogy mindegyik fél megszüntetni iparkodik a másik segítségével saját gyöngéit, fogyatkozásait és a típustól való eltéréseit, hogy ezek ne állandósuljanak a nemzendő gyermekben, vagy esetleg ne fokozódjanak teljes rendellenességekké. Mennél gyöngébb valamely férfi izomerő dolgában, annál inkább fog erőteljes nőket keresni: hasonlóképp a nő is a maga részéről. Minthogy azonban a nőnek természetszerűen és rendszerint gyöngébb az izomereje, a nők rendszerint előnyt fognak adni az erőteljesebb férfiaknak.

Fontos szempont továbbá a nagyság is. Kis férfiak határozottan vonzódnak nagy nőkhöz, és viszont: éspedig annál szenvedélyesebb lesz a kis férfi előszeretete nagy nők iránt, mennél nagyobb volt az apa, aki nemzette, úgyhogy ő maga csak az anya hatása következtében maradt kicsike; mert örökölte az apától a véredényrendszert és ennek az energiáját, amely nagy testet el tud látni vérrel: ha azonban kicsike volt már az apja is, a nagyapja is, akkor a szóban forgó hajlam kevésbé érezhetővé lesz. Nagy nő idegenkedésének nagy férfiaktól az az alapja, hogy a természet kerülni óhajtja a túl nagy fajt, ha ez azokkal az erőkkel, amelyeket ez a nő adna neki, sokkal gyöngébb lenne, semhogy sokáig élhetne. Ha az ilyen nő mégis nagy férjet választ, esetleg azért, hogy a társaságban jobban érvényesüljön, akkor ennek a balgaságnak az árát rendszerint az utódok fogják megadni.

Igen határozott továbbá a szín szempontja. A szőkék kivétel nélkül feketéket vagy barnákat kívánnak; ez utóbbiak azonban csak ritkán kívánják amazokat. Ennek oka az, hogy a szőke haj és a kék szem már változat, sőt csaknem rendellenesség: hasonló a fehér egerekhez vagy legalábbis a fehér lovakhoz. Egyetlen más világrészben, még a sarkok közelében sem bennszülöttek, hanem csak Európában, és nyilvánvalóan Skandináviából indultak ki. Mellesleg hadd említsem meg itt azt a véleményemet, hogy az embernek fehér bőrszíne nem természetes, hanem természettől fogva fekete vagy barna bőre van neki, mint ősapáinknak, a hinduknak; hogy ennek következtében fehér ember sohasem támadt a természet öléből, és ennélfogva fehér faj nincsen, akármennyit beszélnek is róla, hanem minden fehér ember megfakult ember. A neki idegen északra szorítva, ahol csak úgy él, mint az egzotikus növények, és mint ezek, télen a meleg házra szorul, az ember, az évezredek során, fehérré lett. A cigányok, ez a csak körülbelül négy évszázad óta bevándorolt indiai törzs, mutatják az átmenetet a hinduk színéről a miénkre. A szerelemben ennélfogva visszatörekszik a természet a sötét hajhoz és a barna szemhez, mint az őstípushoz: a fehér bőrszín azonban második természetünkké vált, ámbár nem annyira, hogy a hinduk barna színe visszataszítana.

Végül az egyes testrészekben is ki-ki saját fogyatkozásainak és eltéréseinek a helyreigazítását keresi, mégpedig annál határozottabban, mennél fontosabb testrészről van szó. Ezért tetszik piszeorrú egyéneknek oly kimondhatatlanul a héjaorr, a papagájarc: ugyanez áll minden egyéb részre vonatkozóan is. Túlságosan karcsú, hórihorgas termetű és testalkatú emberek szépnek találhatják még a mértéktelenül tömzsi és megrövidült embert is.

Hasonlóképp érvényesülnek a vérmérsékletre vonatkozó szempontok is: mindenki többre becsüli az ellentétes vérmérsékletet; de csak annyiban, amennyiben a saját vérmérséklete határozott.

Aki maga valamely szempontból nagyon tökéletes, nem keresi és nem szereti ugyan a tökéletlenséget ugyane szempontból, de könnyebben meg is békül vele, mint mások; mert ő maga megóvja a gyermekeket e részben

nagy tökéletlenségtől. Aki például maga nagyon fehér, nem fog megütközni a sárgás arcszínen: de akinek sárgás az arcszíne, isteni szépnek fogja találni a vakító fehéret.

Az a ritka eset, hogy valamely férfi határozottan csúf nőbe szeret bele, akkor következik be, amikor a nemiség fokának imént kifejtett pontos harmóniája mellett, a nő valamennyi rendellenessége valósággal ellentéte, vagyis helyreigazítása a férfi rendellenességeinek. Ilyenkor aztán nagyfokú szokott lenni a szerelem.

Az a mély komolyság, amellyel a nő minden testrészét szemügyre vesszük, míg a nő is ugyanezt teszi; az a kritikus akadékoskodás, amellyel azt a nőt, aki nekünk tetszeni kezd, vizsgálgatjuk; választásunk makacskodása; az a feszült figyelem, amellyel a vőlegény a menyasszonyt megfigyeli; a vőlegény elővigyázatossága, hogy egyetlen részben se érje csalódás, és az a nagy érték, amelyet, a lényeges részekben, minden plusznak vagy mínusznak tulajdonít – mindez teljesen megfelel a cél fontosságának. Mert az újonnan nemzendő egyénnek, egész életén át hasonló részt kell hordania: ha pl. a nő csak egy kicsit ferde, ez a ferdeség könnyen púpot rakhat már a fiára, és így tovább minden egyébben.

Minderről persze nincs tudatunk; ellenkezőleg, mindenki úgy véli, hogy csak saját élvezete érdekében kell azt a vesződséges választást elintéznie (holott saját élvezete még csak részes sem lehet mindebben): de azért pontosan úgy intézi el a választást, ahogy, saját testi mivoltát számításba véve, a faj érdekének megfelelő, mert a titkos feladat nem más, mint a faj típusának lehetőleg tiszta fenntartása. Az egyén itt, anélkül, hogy tudná, egy magasabb rendű valaminek, a fajnak a megbízásából cselekszik: ez az oka annak a fontosságnak, amelyet oly dolgoknak tulajdonít, amik ránézve, mint egyénre, közömbösek lehetnének, sőt kellene is, hogy azok legyenek.

Valami egészen sajátságos van abban a mély, öntudatlan komolyságban, amellyel két, különböző nemű, fiatal teremtés, aki először találkozik, egymást szemléli; abban a fürkésző, átható pillantásban, amelyet egymásra vetnek; abban a gondos vizsgálódásban, amelyet mindkettőjük minden vonásának és részének el kell tűrnie. Ez a fürkészés és vizsgálódás ti. nem egyéb, mint a faj géniuszának elmélkedése arról az egyénről, aki kettőjük révén lehetséges, és ez egyén tulajdonságainak a kombinációjáról. Ennek az elmélkedésnek az eredményéhez képest alakul ki egymásban való gyönyörködésüknek és egymás kívánásának a foka. Ez azonban, miután már jelentékeny fokot ért el, hirtelen megint meg is szűnhet, ha fölfedeznek egymásban olyasvalamit, amit előbb nem vettek észre.

Ekképp elmélkedik tehát mindazokban, akik nemzőképesek, a faj géniusza a jövendő nemzedékről. Ennek a mivolta az a nagy munka, amellyel Cupido, tépelődve és fontolgatva, szakadatlanul foglalkozik. E nagy ügy fontosságához képest, minthogy ez a fajt és az összes jövendő nemzedékeket érinti, az egyének ügyei, a maguk múló összességében, igen jelentéktelenek: éppen ezért Cupido mindig kész arra, hogy ez utóbbiakat kíméletlenül feláldozza. Mert ő maga úgy viszonyul hozzájuk, mint halhatatlan a halandókhoz, érdekei pedig úgy viszonylanak ezeknek az érdekeihez, mint végtelenek a végesekhez. Minthogy tehát tudatában van annak, hogy felsőbbrendű ügyeket intéz mindazoknál az ügyeknél, amelyek csak egyéni jólétre és gyötrődésre vonatkoznak: fenséges zavartalansággal intézi a maga ügyeit a háború nyüzsgése, vagy az üzleti élet zsivajgása, vagy a pestis dühöngése közepett egyaránt, és benyomul utánuk a kolostor magányába is.

Láttuk fentebb, hogy a szerelem intenzitása együtt növekszik a szerelem individualizálódásával, amennyiben kimutattuk, hogy két egyén testi mivolta lehet olyan is, hogy, a faji típus lehető legsikerültebb helyreállítása céljából, az egyik egészen különleges és tökéletes kiegészítése a másiknak, aki ennélfogva kizárólagosan az előbbit kívánja. Ez esetben már jelentékeny szenvedélyről van szó, amely éppen azért, mert egyetlen tárgyra és csakis erre irányul, tehát úgyszólván a faj különleges megbízásából lép föl, nyomban nemesebb és fenségesebb színezetűvé lesz. Az ellenkező okból a puszta nemi ösztön közönséges, minthogy individualizálódás nélkül mindenkire irányul és a fajt csupán mennyiségileg igyekszik fenntartani, nem sokat törődve a minőséggel. Mármost azonban a szerelem individualizálódása és vele együtt az intenzitása oly nagyfokúvá lehet, hogy – ha ki nem elégül – a világ minden java, sőt maga az élet is elveszti az értékét. Ilyenkor aztán ez a vágy minden más vágynál hevesebbé fokozódhat, s ennélfogva hajlandóvá tesz minden áldozatra, és hogyha egyáltalán nem juthat hozzá kielégüléshez, hát őrületbe vagy öngyilkosságba vihet. Bizonyos, hogy az ilyen túlzó szenvedélynek nemcsak a fent kimutatott öntudatlan szempontok szolgálnak alapul, hanem más szempontok is, amelyek kevésbé szembetűnőek. Fel kell tehát tételeznünk, hogy ily esetben a két egyén testi mivoltán kívül a férfi akarata és a nő elméje is különlegesen megfelel egymásnak és ennek következtében csak ez a két egyén hozhatja létre azt a teljességgel meghatározott egyént, akinek létét a faj géniusza itt célul tűzi ki, oly okokból, amelyek,

minthogy a Ding an sich{15} lényegében rejlenek, a mi számunkra hozzáférhetetlenek. Vagy világosabban szólva: az életre irányuló akarat ez esetben oly pontosan meghatározott egyénben óhajt tárgyiasulni (objektiválódni), amelyet csak ez az apa hozhat létre ezzel az anyával. Az önmagában való akaratnak ez a metafizikai vágya egyelőre nem érvényesülhet másutt a lények sorában, mint a jövendő szülők szívében, akiket ennélfogva ez a heves vágy hatalmába kerít, úgy hogy most immár azt vélik, hogy saját magukért kívánják azt, aminek egyelőre még csak metafizikai, vagyis a valóban meglévő dolgok körén kívül eső célja van. Tehát a jövendő, ezúttal még csak lehetségessé vált egyénnek minden lény ősforrásából eredő az a heves vágya, hogy létre keljen – ez testesül meg a jelenségvilágban úgy, mint a jövendő szülőknek sajátmagán kívül mindent kevésre becsülő, nagy szenvedélye egymás iránt, amely voltaképp nem egyéb, mint példátlan vakhiedelem, amelynél fogva az ilyen szerelmes férfi odaadná a világ minden kincsét azért, hogy a szóban forgó nővel hálhasson, noha ez valójában nem nyújt többet neki más együtthálásnál. De hogy mégis csupán erről van szó, bizonyság rá az, hogy ez a nagy szenvedély is, csakúgy, mint a többi, kioltódik az élvezetben – az érdekelt felek nagy ámulatára. Kioltódik akkor is, amikor – a nő esetleges meddősége következtében (ami, Hufeland szerint, tizenkilenc véletlen alkathibából eredhet), az igazi metafizikai cél meghiúsul; mint ahogy naponta meghiúsul sok millió széttiport csírában, mert hiszen ezekben is ugyanaz a metafizikai életprincípium tör a létbe; és erre vonatkozólag nincs más vigasztalás, csak az, hogy az életre irányuló akaratnak rendelkezésére áll a tér, idő és matéria végtelensége, s ennélfogva kimeríthetetlen alkalma nyílik a visszatérésre.

Theophrastus Paracelsus-nak, aki ezzel a témával nem foglalkozott és távol áll az én egész gondolatmenetemtől, egy ízben bizonyára mégis a szeme előtt lebegett, habár csak múlóan is, az itt kifejtett belátás, amikor egészen más összefüggésben és a maga csapongó modorában leírta a következő nevezetes kijelentést: „Hi sunt, quos Deus copulavit, ul eam, quae fuit Uriae el Dávid; quamvis ex diametro (sic enim sibi humana mens persuadebat) cum justo et legitimo matrimonio pugnaret hoc. – – – sed propter Salomonem, qui aliunde nasci non potuit, nisi ex Bathsebea, conjuncto David semine, quamvis meretrice, conjunxit eos Deus."{16}

A szerelem sóvárgása, a ίµερος,{17} amelynek kifejezésére törekszenek szakadatlanul, számtalan változatban, minden idők költői anélkül, hogy a tárgyat kimeríthetnék, vagy akárcsak alaposan meg is ragadhatnák, ez a sóvárgás, amely egy bizonyos nő bírásához végtelen üdvösség képzetét fűzi és kimondhatatlan fájdalmat fűz ahhoz a gondolathoz, hogy ezt a nőt el nem érheti – a szerelemnek ez a sóvárgása és ez a fájdalma nem merítheti anyagát mulandó egyénnek a szükségleteiből; hanem ezek a faj szellemének sóhajtásai, aki látja, hogy itt céljai számára pótolhatatlan eszközt nyerhet, vagy veszthet s ezért mélyen felsóhajt. Csak a fajnak van végtelen élete s éppen ezért csak a faj képes végtelen vágyakra, végtelen kielégülésre és végtelen fájdalmakra. Ezek azonban itt egy halandó szűk keblébe vannak bebörtönözve: nem csoda hát, ha ez a kebel meg akar repedni és nem tud kifejezést találni a végtelen gyönyörnek, vagy végtelen kínnak őt betöltő sejtése számára. Ez szolgáltatja tehát az anyagot minden fenséges fajú erotikus költészethez, amely ennélfogva transzcendens, minden földiséget túlszárnyaló metaforákhoz folyamodik. Ez a témája Petrarcá-nak, ez az anyaga a St.-Preux, Werther és Jacopo Ortis-féle műveknek, amelyeket enélkül sem megérteni, sem megmagyarázni nem lehetne. Mert a szeretett nő szóban forgó végtelen nagyrabecsülése nem alapulhat a nő esetleges szellemi, általában objektív, reális kiválóságain, már csak azért sem, mert a szerelmes férfi ezeket gyakran nem is ismeri elég pontosan; ez volt például Petrarca esete is. Csak a faj szelleme képes egyetlen pillantásra meglátni, milyen értéke van a nőnek a faj szelleme számára, a faj szellemének céljaira. A nagy szenvedélyek rendszerint az első pillantásra szoktak is támadni:

Who ever lov’d, that lov’d not at first sight?{18}

Nevezetes e tekintetben Matheo Aleman 250 év óta híres regényének, a Guzman de Alfarache-nak, következő helye: „No es necessario, para que uno ame, que pase distancia de tiempo, que siga discurso, ni haga eleccicn, sino que con aquella primera y sola vista, concurran juntamente cierta correspondencia ó consonancia, ó lo que acá solemos vulgarmente decir, una confrontation de sangre, á que por particular influxo suelen mover las estrellas." (P. II. L. III. c. 5.){19}

Ehhez képest a szeretett nő elvesztése, akár vetélytárs, akár a halál révén, a szenvedélyes szerelmes számára oly fájdalom, amely nagyobb minden más fájdalomnál; éppen azért, mert transzcendens jellegű, amennyiben a szerelmest nemcsak mint egyént éri, hanem őt a maga essentia aeterna-jában,{20} faji életében támadja meg, a

fajéban, amelynek különleges akaratából és megbízásából jutott itt szerephez. Ezért oly ádáz és gyötrelmes a féltékenység, és a szeretett nőről való lemondás ezért a legnagyobb áldozat a világon. – A hős szégyenkezve visszariad minden panasztól, csak a szerelmi panasztól nem, mert ebben nem ő siránkozik, hanem a faj. Calderon „nagy Zenobiá"-jának második felvonásában van egy jelenet, Zenobia és Decius között, amelyben ez utóbbi így szól:

Cielos, luego tu me quieres?

Perdiera cien mil victorias,

Volviérame stb.{21}

Itt a becsület, amely eddig háttérbe szorított minden érdeket, vereséget szenved, mihelyt belekeveredik a dologba a szerelem, vagyis a faj érdeke, és határozott előnyt lát maga előtt: mert a faj érdeke puszta egyéneknek minden más, mégoly fontos érdekével szemben is mérhetetlenül többet nyom a latban. Csakis a faj érdeke előtt hátrál meg tehát a becsület, a kötelesség és a hűség, miután ellenállt minden más kísértésnek, még a halál fenyegetésének is. – Hasonlóképp azt tapasztaljuk a magánéletben is, hogy egy kérdésben sem oly ritka a lelkiismeretesség, mint ebben: itt olykor még egyébként becsületes és igazságos emberek is túlteszik magukat rajta és kíméletlenül elkövetik a házasságtörést, mikor a szenvedélyes szerelem, vagyis a faj érdeke, hatalmába kerítette őket. Sőt úgy látszik, mintha eközben azt hinnék, hogy magasabb rendű jogosultság tudata él bennük, mint aminőt bármikor is az egyének érdekeiből meríthetnek; éppen azért, mert a faj érdekében cselekszenek. Nevezetes e tekintetben Chamfort következő kijelentése: „Quand un homme et une femme ont l’un pour l’autre une passion violente, il me semble toujours que, quelque soient les obstacles qui les séparent, un mari, des parents, etc, les deux amants sont l’un à l’autre, de par la Nature, qu’ils s’appartiennent de droit divin, malgré les lois et les conventions humaines."{22}

Aki ezen fel akarna háborodni, azt figyelmeztetni kellene arra a feltűnő elnézésre, amelyet az Üdvözítő az evangéliumban a házasságtörő nővel szemben tanúsít, amikor egyidejűleg ugyanezt a bűnt föltételezi valamennyi jelenlévőben. – E szempontból a Dekameron legnagyobb része úgy tűnik fel, mintha a faj géniusza tisztára csúfot és gúnyt űzne az egyének jogaiból és érdekeiből, amelyeket ő maga lábbal taposott. – Rangkülönbségeket és minden efféle kapcsolatot, amikor szenvedélyes szerelmesek egyesülését akadályozzák, hasonló könnyedséggel hárít el az útból és jelent ki semmisnek a faj géniusza, aki, miközben nemzedékek végtelen sorára tartozó céljai felé tör, az ilyen emberi szabályokat és aggodalmakat elfújja, mint a polyvát. Ugyane mélyen rejlő okból, valahányszor szerelmi szenvedély céljairól van szó, készségesen vállal az érdekelt fél minden veszélyt, s ilyenkor még az egyébként félénk is bátorrá lesz. – A színdarabban és regényben is jóleső részvéttel figyeljük a fiatalokat, mikor szerelmi játékuknak, vagyis a faj érdekének védelmében diadalt aratnak az öregeken, akik csak az egyének javával törődnek. Mert a szerelmesek törekvése annyival fontosabbnak, fenségesebbnek és éppen ezért jogosabbnak tűnik fel előttünk minden esetleg vele szembenálló törekvésnél, mint amennyivel jelentősebb a faj az egyénnél. Ehhez képest csaknem valamennyi vígjáték alaptémája nem egyéb, mint a faj géniuszának föllépése a maga céljaival, amelyek az ábrázolt egyének személyes érdekével ellenkeznek s éppen ezért e személyek boldogságát romlással fenyegetik. A faj géniusza rendszerint meg is valósítja céljait és ez, minthogy a költői igazságszolgáltatásnak megfelel, a nézőt ki is elégíti, mert érzi, hogy a faj céljai jóval előbbre valók az egyének céljainál. A néző ennélfogva, végezetül, teljesen megnyugodva hagyja el a diadalkoszorúzta szerelmeseket, amennyiben velük együtt osztozik abban a vakhiedelemben, hogy saját boldogságukat alapozták meg, holott éppen ellenkezőleg, feláldozták ezt a faj javáért, az előrelátó öregek akarata ellenére. Egy-egy abnormis vígjátékban próbáltak fordítani egyet a dolgon s megpróbálták az egyének boldogságát diadalra juttatni a faj céljainak rovására: ilyenkor azonban a néző érzi azt a fájdalmat, amely a faj géniuszát éri, és azok az előnyök, amiket ez a fájdalom az egyéneknek biztosít, a nézőt nem vigasztalják meg. Példa erre néhány igen ismert rövid darab: La reine de 16 ans és a Le mariage de raison.{23} Szomorújátékokban szerelmi bonyodalommal, a szerelmesek, akik a faj eszközei voltak, a faj céljainak meghiúsulásával többnyire szintén tönkremennek: pl. a Romeo és Juliá-ban, a Tankréd-ban, a Don Carlos-ban, a Wallenstein-ban, a Messinai ará-ban stb.

Az ember szerelmes állapota gyakran jár együtt komikus, sőt néha tragikus tünetekkel is; mind a kettővel azért, mert a faj szellemének hatalmába kerülve, most ennek a rabszolgája és nem a maga ura többé: ennek folytán cselekvése nem az egyénhez illő. Az, ami a szerelem nagyobb fokain gondolatainak oly költői és

fenséges színt, sőt transzcendens és érzékfölötti irányt ad, amelynél fogva látszólag szem elől téveszti saját nagyon is érzéki célját, voltaképp az, hogy most a faj szelleme lelkesíti őt, amelynek ügyei mérhetetlenül fontosabbak mindazoknál, amelyek puszta egyénekre vonatkoznak, mégpedig lelkesíti őt azért, hogy a faj szellemének különleges megbízásából megalapítsa az utódok végtelen hosszú sorának egész létét azzal az egyéni és pontosan meghatározott mivolttal, amelyet csakis tőle nyerhet, mint apától, és szerelmesétől, mint anyától, s amely nélkülük, mint ilyen, soha nem kel létre, holott az életre irányuló akarat tárgyiasulása (objektivációja) határozottan megköveteli ezt a létet. Hogy ily transzcendens fontosságú ügyekben cselekszik, ez az érzés emeli föl a szerelmest oly magasra minden földiség, sőt saját maga fölé, s ez öltözteti saját nagyon is érzéki vágyait oly érzékfölötti mezbe, hogy a szerelem költői epizóddá válik még a legprózaibb ember életében is; és ez az utóbbi eset az, amikor néha komikus színezetűvé lesz a dolog.

Az a megbízás, amelyet a fajban tárgyiasuló (objektiválódó) akarat ad az egyénnek, a szerelmes férfi tudatában végtelen üdvösség előérzetének álarcában jelentkezik, amelyet hite szerint csakis a szóban forgó női egyénnel való egyesülés nyújthat neki. A szerelem legmagasabb fokain ez az ábrándkép oly ragyogóvá válik, hogy ha el nem érhető, az élet maga is elveszti minden ingerét s oly örömtelennek, ízetlennek és élvezhetetlennek tűnik fel, hogy a tőle való undorodás legyőzi még a haláltól való félelmet is; ezért van az, hogy ilyenkor néha önként meg is rövidítik. Az ily ember akarata belejutott a faj akaratának örvényébe, illetve, a faj akarata annyira elhatalmasodott az egyéni akaraton, hogy ez, ha nem érvényesülhet úgy, mint faji akarat, megveti azt, hogy mint egyéni akarat érvényesüljön. Az egyén ilyen esetben sokkal gyöngébb edény, semhogy kibírhatná a faj akaratának egy meghatározott objektumra összpontosított, végtelen vágyódását. Ilyenkor tehát öngyilkossággal, néha a szerelmesek kettős öngyilkosságával végződik a dolog; hacsak a természet, az élet megmentésére, nem dönti az egyént megőrülésbe, amely aztán fátyolt borít annak a reménytelen állapotnak a tudatára. – Nem múlik el esztendő anélkül, hogy több effajta esettel ne bizonyítaná az előadottak valóságát.

De nemcsak a ki nem elégített szerelmi szenvedély végződik olykor tragikusan, hanem a kielégített is gyakrabban von maga után boldogtalanságot, mint boldogságot. Mert követelései nem egyszer annyira ellenkeznek az érdekelt fél személyes jólétével, hogy ezt meg is rontják, amennyiben nem egyeztethetők össze az illetőnek többi körülményeivel s az ezekre épített élettervet tönkreteszik. Sőt mi több, gyakran nemcsak a külső körülményekkel van a szerelem ellenmondásban, hanem az illető saját egyéniségével is, amennyiben oly személyekre irányul, akik – ha nem volna a nemi kapcsolat – gyűlöletesek, megvetésre méltóak, sőt utálatosak volnának a szerelmes férfi számára. De a faj akarata annyival hatalmasabb az egyén akaratánál, hogy a szerelmes férfi szemet huny az összes említett visszatetsző tulajdonságok előtt, nem vesz észre semmit, félreismer mindent és örökre egyesül szenvedélye tárgyával: ennyire elvakítja őt az a vakhiedelem, amely, mihelyt a faj akarata teljesült, szertefoszlik s nem hagy hátra mást, csak egy gyűlölt élettársat. Csak ebből magyarázható, hogy gyakran látunk igen eszes, sőt kiváló férfiakat is sárkányokkal és házi sátánokkal házasságban élni, és nem értjük, miképp választhattak így. Ezért ábrázolták a régiek Ámort vaknak. Mi több, a szerelmes férfi világosan felismerheti és keservesen érezheti is arájának vérmérsékleti és jellembeli hibáit, amelyek elgyötört élettel ijesztgetik, és mégsem riasztható vissza:

I ask not, I care not,

If guilt’s in thy heart;

I know that I love thee,

Whatever thou art.{24}

Mert voltaképp nem a saját dolgát hajszolja, hanem egy harmadikét, akinek még csak ezután kell létrejönnie; noha az a vakhiedelem tartja fogva, mintha az, amit hajszol, a saját dolga volna. De éppen ez a nem-saját-dolgának-a-hajszolása, amely a nagyság bélyege mindenütt, adja meg a szenvedélyes szerelemnek is a fenség színezetét és teszi őt a költészet méltó tárgyává.

Végül összefér a szerelem a legtúlzóbb gyűlölettel is saját tárgya iránt; ezért hasonlította a szerelmet már Platón is a farkasok szerelméhez a juhok iránt. Ez az eset ugyanis akkor következik be, amikor a szenvedélyesen szerelmes férfi minden fáradozása és esdeklése ellenére sem találhat meghallgatásra:

I love and hate her.{25}

A szeretett nő gyűlölete, amely ilyenkor lángra lobban, néha annyira fokozódik, hogy a férfi megöli először a nőt, azután saját magát. Egypár efféle példával minden esztendő szolgál: az újságokban rájuk akadhatunk.

Egészen helyes tehát Goethe-nek ez a verse:

A fitymált szerelemre! A tűzre a pokolban!

Bár tudnék szörnyebbet, hogy elkáromkodhassam!

Faust, I. (DÓCZI LAJOS fordítása.)

Valóban nem túlzás, ha a szerelmes férfi a szeretett nő hidegségét és a férfi szenvedéseiben gyönyörködő hiúságának örömét kegyetlenségnek mondja. Mert a férfi oly ösztönnek a hatása alatt áll, amely a rovarok ösztönéhez hasonlatosan, arra kényszeríti őt, hogy minden józan ok ellenére, föltétlenül célja felé törjön és minden egyebet elhanyagoljon; nem tágíthat tőle. Nemcsak egy, hanem több Petrarca volt már, aki kénytelen volt a kielégítetlen szerelmi indulatot élete fogytáig mint bilincset cipelni, mint vaskoloncot a lábán, és aki elhagyott erdőkben nyögte el sóhajtásait; de csak az egyik Petrarcában volt meg egyidejűleg a költői tehetség is; úgy hogy őrá illik Goethe-nek ez a szép verse:

S míg mást a kín elnémít: isten-adta

Szavakba öntöm szenvedésem én.

GOETHE: Torquato Tasso (V. 5.)

Valóban, a faj géniusza általában háborút visel az egyének védő géniuszaival, üldözi őket és ellenségük nekik, készen áll mindig arra, hogy az egyéni boldogságot kíméletlenül tönkretegye, csakhogy saját céljait megvalósítsa; sőt néha egész nemzetek jóléte is áldozata lett szeszélyeinek: efféle példát találunk Shakespeare: IV. Henrik-jében, a III. rész, III. felvonás 2. és 3. jelenetében. Mindennek alapja az, hogy a fajnak, amelyben lényünk gyökerezik, közelebbi és korábbi joga van ránk, mint az egyénnek; a faj ügyei éppen ezért előbbre valók. A régiek, érezve ezt, a faj géniuszát Cupidóban személyesítették meg, ebben a gyermeki megjelenése mellett is ellenséges indulatú, kegyetlen és ezért rosszhírű istenben, ebben a szeszélyes, zsarnoki démonban, aki azonban mégis ura isteneknek és embereknek egyaránt.

συ δ’ω θεων τνραννε κ’ανθρωπων, Ερωζ!

(Tu, deorum hominumque tyranne, Amor!){26}

Öldöklő fegyver, vakság és szárny a tartozéka. Az utóbbi az állhatatlanságra utal: ez rendszerint csak a kiábrándulással együtt jelentkezik, amely a kielégülés következménye.

Minthogy ugyanis a szenvedélynek vakhiedelem volt az alapja, amely azt, ami csak a faj számára értékes, úgy tükrözte elénk, mintha az egyén számára volna értékes, ennélfogva, mihelyt a faj célja el van érve, az ámításnak meg kell szűnnie. A faj szelleme újra szabadon bocsátja az egyént, amelyet hatalmába kerített volt. Az egyén, mikor a faj szelleme elhagyja, visszasüllyed eredeti korlátozottságába és szegénységébe, és csodálkozva látja, hogy oly magasztos, hősi és végtelen törekvés után, élvezete számára nem jutott semmi egyéb, csak az, amit minden nemi kielégülés megad: várakozása ellenére úgy érzi, hogy egy csöppet sem boldogabb, mint azelőtt volt. Észreveszi, hogy a faj akarata becsapta őt. Éppen ezért rendszerint minden boldogított Tézeusz faképnél fogja hagyni a maga Ariadnéját. Ha Petrarca szenvedélye kielégült volna: ettől fogva elnémult volna az éneke, mint ahogy elnémul a madár dala, mihelyt ott vannak a fészekben a tojások.

Megjegyzem itt mellesleg, hogy bármennyire nem fog is tetszeni a szerelemnek ez a metafizikája éppen azoknak, akik ennek a szenvedélynek a hálójában vergődnek, mégis, ha egyáltalán érne valamit ez ellen a szenvedély ellen az ész okoskodása, hát akkor az az alapigazság, amelyet én fedeztem föl, elsősorban képessé tehetne bennünket a szóban forgó szenvedély legyőzésére. De bizonyára továbbra is igazat kell adnunk a régi komédiaírónak, aki így szólt: Quae res in se neque consilium, neque modum habet ullum, eam consilio regere non potes.{27}

Szerelmi házasságokat a faj érdekében kötnek az emberek, nem az egyének érdekében. Az érdekelt felek ugyan azt hiszik, hogy saját boldogságukat mozdítják elő: de igazi céljuk saját maguk előtt is ismeretlen, amennyiben nem más, mint oly egyénnek a létrehozatala, amely csak az ő révükön lehetséges. Miután ez a cél összeboronálta őket, ettől fogva már az ő dolguk arra törekedni, hogy tőlük telhetően összeférjenek egymással. Ámde az a pár, amelyet az az ösztönös vakhiedelem boronált össze, amely a szenvedélyes szerelem lényege, egyébként igen gyakran a legheterogénebb mivoltú pár lehet. Ez kiderül, mikor a szóban forgó vakhiedelem szükségszerűen megszűnik. Ehhez képest a szerelmi házasságok rendszerint boldogtalanok: mert arra valók, hogy velük a jövő nemzedékről gondoskodjunk a mai nemzedék rovására. Quien se casa por amores, ha de vivir con dolores,{28} – mondja a spanyol közmondás. – Éppen ellenkezőleg vagyunk a társadalmi szokásoknak

megfelelő, többnyire a szülők választása szerint kötött házasságokkal. Az itt érvényesülő szempontok, akármifélék legyenek is, legalább reálisak, amelyek maguktól meg nem szűnhetnek. Ezek a házasságok arra valók, hogy velük a ma élők boldogságáról gondoskodjunk az utódok rovására; és ráadásul a ma élők boldogsága is kérdéses marad. Az a férfi, aki, mikor házasságot köt, pénzre gondol, nem pedig hajlama kielégítésére, inkább az egyénben él, mint a fajban; ez pedig homlokegyenest ellenkezik az igazsággal, ennélfogva természetellenes és többé-kevésbé megvetést ébreszt. Az a lány, aki szülei tanácsa ellenére kikosaraz egy gazdag és nem öreg férfit, hogy sutba dobva minden társadalmi szempontot, tisztára saját ösztönös hajlama szerint válasszon: egyéni javát feláldozza a faj javáért. De éppen ezért nem is tagadhatjuk meg tőle kisebb-nagyobb tetszésünket: mert többre becsülte a fontosabbat, és a természet (jobban mondva: a faj) szellemében cselekedett, míg a szülők az egyéni önzés szellemében adtak tanácsot neki. – A mondottakhoz képest úgy tetszik, mintha házasság esetén vagy az egyénnek vagy a faj érdekének kárt kellene szenvednie. Többnyire így is van: merthogy a társadalmi illendőség és a szenvedélyes szerelem együtt járjon, ez a legritkább szerencse. A legtöbb ember fizikai, erkölcsi vagy szellemi nyomorúságának részben az lehet az oka, hogy a házasságokat rendszerint nem tiszta választás és hajlam alapján kötik, hanem mindenféle külső szempont és esetleges körülmény szerint. Ha azonban a társadalmi illendőség mellett figyelembe veszik többé-kevésbé a hajlamot is, akkor ez úgyszólván megalkuvás a faj géniuszával. A boldog házasság tudvalevően ritka, éppen azért, mert a házasság lényege az, hogy főcélja nem a mai, hanem a jövendő nemzedék. Gyöngéd és szerető lelkek vigasztalására meg kell azonban említenem azt is, hogy a szenvedélyes szerelemmel társul néha egy egészen más eredetű érzés is, ti. az érzület megegyezésén alapuló igazi barátság, amely azonban többnyire csak akkor jelentkezik, mikor a valódi szerelem a kielégülésben megszűnt már. A barátság ilyenkor többnyire abból fog eredni, hogy a két egyén egymást kiegészítő és egymásnak megfelelő fizikai, erkölcsi és szellemi tulajdonságai, amelyekből, tekintettel a nemzendő gyermekre, a szerelem támadt, magukra az egyénekre vonatkoztatva is ki fogják egymást egészíteni, mint ellentétes vérmérsékleti tulajdonságok és szellemi kiválóságok, s ily módon meg fogják alapozni a lelkek harmóniáját.

A szerelemnek ehelyütt letárgyalt egész metafizikája szorosan összefügg metafizikámmal általában, s a fény, amelyet rá visszavet, a következőkben foglalható össze.

Kitűnt, hogy a nemi ösztön kielégítésére irányuló gondos kiválasztás, amely számtalan fokozaton át a szenvedélyes szerelemig fokozódik, azon a fölötte komoly érdeklődésen alapszik, amellyel az ember a jövő nemzedék különleges, személyi mivolta iránt viseltetik. Ez a rendkívül nevezetes érdeklődés megerősít két olyan igazságot, amelyet az előbbi fejezetekben fejtegettem. Ez a két igazság a következő:

1. Az ember lényege meg nem semmisíthető, minthogy tovább él a jövendő nemzedékben. Mert az az eleven és buzgó, nem elmélkedésből és szándékból, hanem lényünk legbelső vonásából és ösztönéből eredő érdeklődés nem jelentkezhetne annyira kiirthatatlanul és nem gyakorolhatna oly nagy hatalmat az emberen, ha ez teljességgel mulandó volna, és egy újabb nemzedék, amely tőle valóban és teljességgel különbözik, csak az időben következnék utána.

2. Az ember lényege inkább a fajban van, mint az egyénben. Mert az az érdeklődés a faj különleges mivolta iránt, amely minden szerelmi játéknak gyökere, a legfutóbb hajlamtól a legkomolyabb szenvedélyig, voltaképp minden egyes embernek a legfőbb ügye, ti. az, amelynek sikere vagy kudarca legérzékenyebben érinti őt; ezért nevezzük is kiváltképp minden ember szívügyének: továbbá ennek az érdeklődésnek a kedvéért, ha erősen és határozottan nyilvánult, mellőzünk és szükség esetén fel is áldozunk minden más érdeket, amely csak saját személyünkre vonatkozik. Ezzel tehát azt bizonyítja az ember, hogy a faj közelebb áll hozzá, mint az egyén, és hogy közvetlenebbül él abban, mint ebben.

Mért függ tehát a szerelmes férfi teljes odaadással szíve választottjának a tekintetén és mért kész érte mindent feláldozni?

Mert halhatatlan része az, amely a nő után sóvárog; minden egyéb után pedig mindig csak halandó része kívánkozik.

Az az élénk, sőt buzgó vágyódás tehát, amely egy meghatározott nőre irányul, közvetlen záloga annak, hogy lényegünk magva meg nem semmisíthető és fennmarad a fajban. Már most ezt a fennmaradást jelentéktelen és ki nem elégítő dolognak tartani tévedés, amely abból ered, hogy a faj fennmaradása alatt semmi egyébre nem gondolunk, csak hozzánk hasonló, de velünk semmiféle tekintetben nem azonos lények jövendő létére, és erre

viszont azért gondolunk, mert a kifelé irányuló ismeretből indulva ki, a fajnak csak a külső alakját vesszük tekintetbe, amint a fajt szemlélhetően felfogjuk, nem pedig a faj belső lényegét. Pedig éppen e belső lényeg az, amely saját tudatunknak magva és alapja, s ennélfogva közvetlenebb is a tudatnál, s mint Ding an sich,{29} amelyre nem vonatkozik a principium individuationis,{30} voltaképp ugyanaz és azonos valamennyi egyénben, akár egymás mellett élnek is, akár egymás után. És ez nem más, mint az életre irányuló akarat, tehát éppen az, ami oly sürgősen kívánja az életet és a fennmaradást. Éppen ezt kíméli meg, ezt nem háborítja a halál. De viszont: éppen ez jobb állapotba sem juthat mostani állapotánál: ennélfogva, az élettel együtt, bizonyos ránézve az egyének örökös szenvedése és meghalása. Ettől megszabadítani őt, az életre irányuló akarat tagadásának a hivatása, amennyiben ennek a segítségével az egyéni akarat leválik a faj törzséről és a fajban való létéről lemond. Arról, hogy mivé lesz ez esetben, nincs fogalmunk, sőt nincs semmiféle adatunk sem a fogalomképzéshez. Annyit mondhatunk csak róla, hogy olyasvalami, aminek szabadsága van rá, hogy életre irányuló akarat legyen, vagy ne legyen. Ez utóbbi esetben a buddhizmus a Nirvána szóval jelöli meg. Ez az a pont, amely mindörökre hozzáférhetetlen marad minden emberi ismeretre, éppen mint ismeretre nézve.

Ha mármost, ez utolsó elmélkedés álláspontjáról beletekintünk az élet nyüzsgésébe, azt látjuk, hogy minden ember az élet gondjával és kínjával vesződik, megfeszítve minden erejét, hogy kifogyhatatlan szükségleteit kielégítse és a sokfajta szenvedést elhárítsa, anélkül azonban, hogy ennek fejében bármi mást remélhetne, mint éppen e zaklatott egyéni létnek arasznyi ideig való fenntartását. Közben azonban, a nyüzsgés közepette, látjuk, amint két szerelmes tekintete sóváran találkozik – de mért oly lopva, félénken és titkon? – Mert ezek a szerelmesek az árulók, akik titokban arra törekszenek, hogy az egész nyomort és gyötrődést örökössé tegyék, ami egyébként hamarosan véget érne. Ezt a hamar véget akarják ők meghiúsítani, úgy, mint ahogy előttük már a hozzájuk hasonlók is meghiúsították.

FÜGGELÉK Οϋτωζ άναιδώζ έξεκίνησαζ τόδε

το ρήµα; καί πού τούτο φεύξεσθαι δοκεϊζ;

Πέφευγα τ’ άληθέζ γάρ ίσχϋρον τρέφω.

SOPH.{31}

A 36. oldalon mellékesen említettem a pederasztiát és félrevezetett ösztönnek jelöltem meg. Ezt, amikor a második kiadáson dolgoztam, elegendőnek tartottam.{32} Azóta tovább tűnődtem ezen az eltévelyedésen s ráakadtam benne egy nevezetes problémára, de egyszersmind a probléma megoldására is. Ez a megoldás föltételezi az előbbi fejezetet, viszont azonban fényt is derít rá, s ennélfogva hozzátartozik az ott kifejtett alapnézet kiegészítéséhez, valamint bizonyításához is.

A pederasztia ugyanis, ha önmagában vizsgáljuk, úgy tűnik fel, mintha nemcsak természetellenes, hanem utálatos és undort is keltő szörnyűség volna, oly cselekedet, amelyre csupán teljességgel perverz, torz és elfajult emberi természet vetemedhetett valaha, s amely mintha legföljebb egészen szórványosan ismétlődött volna. De viszont ha a tapasztalathoz fordulunk, akkor ennek éppen az ellenkezőjét találjuk: azt látjuk ugyanis, hogy ez a bűn, utálatossága ellenére is, mindenkor és mindenütt teljességgel divatos és gyakori volt. Ismeretes, hogy a görögök és a rómaiak, akik között általánosan elterjedt szokás volt, minden tartózkodás és szégyen nélkül nyíltan bevallották és gyakorolták. Minden régi író tanúskodik erről, a kelleténél bőségesebben. Főképp a költők azok, akik egytől egyig tele vannak vele: még a szemérmes Vergilius sem kivétel (Második Ecloga, 1–2). Ráfogják még az őskor költőire, Orpheusra (akit ezért téptek szét a Maenadok) és Thamyrisra, sőt magukra az istenekre is. A filozófusok is sokkal többet beszélnek erről, mint a női szerelemről: főképp Platón az, aki mintha más szerelmet nem ismerne, és éppen így a sztoikusok is, akik úgy említik, mint bölcshöz méltó szerelmet. (Stobaeus, Eclog. eth. L. II. 7. fejezet.) Még Szókratészt is dicséri Platón a Lakomában azért a példátlan hőstettéért, hogy visszautasította Alkibiadészt, aki e célra ajánlkozott neki. Xenophon Megemlékezéseiben Szókratész úgy beszél a pederasztiáról, mint kifogástalan, sőt dicséretre méltó dologról. (Stobaeus, Flor. I. kötet, 57. oldal.) Ugyancsak a Megemlékezésekben (I. könyv, 3. fejezet, 8. §.) Szókratész, ahol a szerelem veszélyeire figyelmeztet, annyira csak a fiúszerelemről beszél, hogy szinte hajlandó azt hinni az ember: nők nincsenek is a világon. Arisztotelész is (Politica, II. 9.) úgy beszél a pederasztiáról, mint holmi mindennapi dologról, anélkül, hogy helytelenítené; idézi, hogy a keltáknál köztiszteletben állt, és hogy a krétaiaknál a törvények kedveztek neki, mert eszköznek tekintették a túlnépesedés ellen, elbeszéli (10. fejezet) Philolaosz törvényhozó férfiakkal való szeretkezését stb. Cicero pedig egyenesen ezt mondja: Apud Graecos opprobrio fuit ad olescentibus, si amatores non haberent.{33} Művelt olvasók számára egyáltalán fölösleges itt minden további bizonyító adat, hiszen efféle százszámra jut az eszükbe, mert a régieknél minden tele van vele. De még a nyersebb népeknél is, főként a galloknál, nagyon divatos volt ez a bűn. Ha Ázsia felé fordulunk, akkor azt látjuk, hogy e világrész valamennyi országa, mégpedig a legrégibb időktől mindmáig, tele van ezzel a bűnnel, éspedig szintén anélkül, hogy különösebben titkolnák: hinduk és kínaiak nem kevésbé, mint az iszlám népei, amelyeknek költői ugyancsak sokkal többet foglalkoznak a fiúszerelemmel, mint a nőivel; így például Szádi Gulisztán-jában a „szerelemről" szóló könyv kizárólag csak az előbbiről szól. A héberek előtt sem volt ismeretlen ez a bűn, amennyiben úgy az ó-, mint az újszövetség úgy említi, mint büntetendő cselekményt. Végül a keresztény Európában kénytelen volt úgy a vallás, mint a törvényhozás és a közvélemény teljes hatalmával küzdeni ellene: a középkorban mindenütt halállal büntették, Franciaországban még a XVI. században is máglyahalál volt a büntetése, és Angliában még e század (a XIX. század) első harmadában is könyörtelenül végrehajtották érte a halálbüntetést; most pedig életfogytig való deportálás a büntetése. Ily hatalmas rendszabályokra volt tehát szükség, hogy ennek a bűnnek gátat vessenek; jelentékeny mértékben sikerült is ez, de arról szó sincs, hogy sikerült volna kiirtani is; a legmélyebb titok leple alatt ott bujkál mindig és mindenütt, minden országban és minden rendű és rangú emberek között, s gyakorta ott bukkan fel hirtelen, ahol legkevésbé vártuk. Így volt ez, mindenfajta halálbüntetés ellenére, a régebbi századokban is: bizonyság erre a bűn említése és a rá való célzások mindezekből a régi időkből való írásokban.

Ha mármost mindezt figyelembe vesszük és jól megfontoljuk, akkor azt látjuk, hogy a pederasztia minden időben és minden országban nagyon is másképp jelentkezik, mint ahogy eleinte feltételeztük, amikor csak önmagában véve, vagyis a priori vizsgáltuk. A dolog teljes általánossága és szívós kiirthatatlansága ugyanis azt

bizonyítja, hogy valamiképpen magából az emberi természetből ered, minthogy csak ez okból léphet fel mindenkor és mindenütt elmaradhatatlanul, bizonyságául a régi mondásnak:

Naturam expelles furca, tamen usque recurret.{34}

E következtetés elől tehát semmiképp sem térhetünk ki, ha becsületesen akarunk eljárni. Viszont átsiklani ezen a tényálláson s beérni a bűn szidásával és gyalázásával, persze könnyű volna, csakhogy én nem így szoktam végezni a problémákkal, hanem velem született hivatásomhoz híven, amely azt követeli tőlem, hogy mindenütt az igazságot nyomozzam és a dolgoknak a végére járjak, ezúttal is elismerem mindenekelőtt az elém táruló és magyarázatra szoruló tüneményt, mindazzal együtt, ami elkerülhetetlenül következik belőle. Hogy azonban valami, ami ennyire természetellenes, sőt a természettel éppen legfontosabb és legsürgősebb céljában szembeszáll, magából a természetből eredne: ez oly példátlan paradoxon, hogy magyarázata igen nehéz probléma, én azonban ezt a problémát most mégis meg fogom oldani, oly módon, hogy feltárom az alapjául szolgáló természeti titkot.

Arisztotelész Politikájának egyik helyéből (Polit. VII, 16) indulok ki. – Azt fejtegeti ott, először is: hogy túlságosan fiatal emberek hitvány, gyönge, fogyatékos és kicsinek maradó gyermekeket nemzenek; azután pedig, hogy ugyanez áll a túlságosan öregek ivadékairól is: τα γαρ των πρεσβυτερων εκγονα, καθαπερ τα των νεωτερων, ατελη γιγνεται, και τοις σωµασι, και ταις διανοιαις, τα δε των γεγηρακοτων ασθενη (nam, ut juniorum, ita et grandiorum natu foetus inchoatis atque imperfectis corporibus mentibusque nascuntur: eorum vero, qui senio confecti sunt, suboles infirma et imbecilla est).{35} Es amit Arisztotelész éppen ezért szabályul állít fel az egyénre nézve, ugyanazt Stobaeus törvénynek mondja ki a közösség számára, a peripatetikus filozófiáról szóló fejtegetéseinek a végén (Ecl. eth. L. II. 7. fejezet végén): προς την ρωµην των σωµαιων και τελειοτητα δειν µητε νεωτερων αγαν, µητε πρεσβυτερων τους γαµους ποιεισθαι, ατελη γαρ γιγνεσαι, κατ’ αµφοτερας τας ήλικιας, και τελειως ασθενη τα εκγονα (oportet, corporum roboris et perfectionis causa, nec juniores justo, nec seniores matrimonio jungi, quia circa utramque aetatem proles fieret imbecillis et imperfecta.){36} Arisztotelész ennélfogva azt az utasítást adja, hogy aki 54 esztendős, az ne hozzon létre többé gyermekeket, bár nővel még együtt hálhat, akár egészsége kedvéért, akár más okból. Miképp tegye ezt, azt Arisztotelész nem mondja meg; de nyilván úgy gondolja, hogy az ily korban nemzett gyermekeket abortusz útján meg kell semmisíteni; minthogy néhány sorral előbb ezt ajánlotta.

A természet a maga részéről azt a tényt, amely Arisztotelész utasításának az alapja, nem tagadhatja, de meg sem szüntetheti. Mert azon alapelvénél fogva, hogy a természetben nincs ugrás (natura non facit saltus), a férfi magképződését nem szüntethette meg egyszerre, hanem itt is, mint minden elhalásnál, fokozatos satnyulásnak kellett a megszűnést megelőznie. A nemzés azonban e fokozatos satnyulás tartama alatt gyönge, tompa, kórságos, nyavalyás és rövidéletű embereket segítene a világra. Aminthogy ezt nagyon gyakran meg is teszi: az aggkorban nemzett gyermekek többnyire korán elhalnak, legalábbis soha nagy kort nem érnek, többé-kevésbé satnyák, gyöngék, betegesek és éppen ilyenek ezeknek az ivadékai is. És amit itt a hanyatló korban történő nemzésről mondtunk, ugyanaz áll az éretlen korban történőről is. Csakhogy a természetnek az a legfőbb gondja, hogy a fajt és a faj igazi típusát megóvja; ennek pedig jól fejlett, derék, erőteljes egyének az eszközei; a természet csak ilyeneket akar. Voltaképp nem is tekinti másnak az egyéneket, mint eszközöknek s így is bánik velük; célnak csak a fajt tekinti. Eszerint azt látjuk hát, hogy itt a természet, saját törvényei és céljai következtében, csávába jutott és valóban szorongatott helyzetben van. Erőszakos és idegen önkénytől függő kisegítő eszközre, amilyenre Arisztotelész céloz, saját mivoltánál fogva, semmiképp sem számíthatott, de nem számíthatott arra sem, hogy az emberek, okulva a tapasztaláson, a túlságosan korai és túlságosan késői nemzés hátrányait belátják és ennélfogva, okos, hideg megfontolás következtében, fékezni fogják majd vágyaikat. Szóval a természet e két megoldás közül egyikben sem bízhatott meg, ily fontos dologban. Így aztán egyebet nem tehetett, mint hogy a két baj közül a kisebbet válassza. Evégből pedig kénytelen volt ezúttal is érdektársává avatni kedvelt eszközét, az ösztönt, amely, mint föntebb kimutattuk, a nemzés annyira fontos ügyét mindenütt irányítja s eközben a legkülönösebb illúziókat termeli. Ezt azonban itt csak úgy érhette el, hogy az ösztönt félrevezette (lui donna le change). A természet ugyanis csak azt ismeri, ami fizikai, azt pedig, ami erkölcsi, nem

ismeri; sőt a természet és az erkölcs határozottan ellenlábasai egymásnak. A természetnek egyedüli célja az, hogy az egyént, különösen pedig a fajt fenntartsa, a lehető legtökéletesebben. Mármost igaz ugyan, hogy a pederasztia fizikailag is ártalmára van az erre csábított ifjaknak, de nem annyira, hogy két baj közül nem ez lenne a kisebb; éppen ezért ezt választja a természet, hogy a sokkal nagyobb bajt, a faj elsatnyulását, már jó előre elhárítsa és ekként a maradandó és egyre növekvő szerencsétlenséget megelőzze.

A természet ez óvatosságának következtében, körülbelül abban az életkorban, amelyet Arisztotelész említ, rendszerint pederasztiás hajlam jelentkezik, gyöngén és fokozatosan, majd egyre világosabban és határozottabban, oly mértékben, amint az erős és egészséges gyermekek nemzésének képessége csökken. Így rendezi ezt be a természet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az út, amely ettől a jelentkező hajlamtól magáig a bűnig vezet, még igen hosszú. Ámbár, ha mint a régi Görögországban és Rómában, vagy mindenkor Ázsiában, nem emelnek gátat ez elé a hajlam elé, akkor, a példán felbátorodva, könnyen vezethet a bűnhöz, amely azután ennek következtében nagyon elterjed. Európában viszont a vallás, az erkölcs, a törvények és a becsület oly rendkívül hatalmas motívumai szállnak szembe ezzel a bűnnel, hogy úgyszólván mindenki visszaretten már a puszta gondolatától is, és ennélfogva föltételezhetjük, hogy, mondjuk, háromszáz közül, aki a szóban forgó hajlamot érzi, legföljebb egy lesz annyira gyönge és esztelen, hogy enged neki; annál is bizonyosabban, amennyiben ez a hajlam csak abban a korban jelentkezik, amikor a vér már lehűlt s a nemi ösztön általában gyöngült, és a szóban forgó hajlam másrészt az érett észben, a tapasztalás révén szerzett óvatosságban és a sokszorosan kipróbált szilárdságban oly erős ellenfelekre akad, hogy csak olyan ember esik áldozatául, aki már eredettől fogva romlott volt.

A célt pedig, amelyet a természet ezenközben maga elé tűz, úgy éri el, hogy a szóban forgó hajlam a nők iránt való közömbösséggel jár, amely egyre jobban erősödik, idegenkedéssé válik és végül valósággal undorrá fokozódik. És a természet voltaképpeni célját ekként annál biztosabban eléri, mert mennél inkább gyöngül a férfiban a nemzőerő, annál határozottabb lesz a nemzőerő természetellenes iránya.

Ennek megfelelően azt tapasztaljuk, hogy a pederasztia általában öregembereknek a bűne. Csak öregemberek azok, akiket hébe-korba, közmegbotránkozásra, ezen a bűnön rajtaérnek. Az igazi férfikor ezt a bűnt nem ismeri, sőt érthetetlennek találja. Ha ez alól a szabály alól vagy egyszer mégis van kivétel, akkor azt hiszem, hogy ez csak a nemzőerő véletlen és időelőtti elsatnyulásának a következménye, amikor a nemzőerő már csak satnya ivadékokat hozhatna létre, s a természet, éppen ezeknek a megelőzése végett, a nemzőerőt más irányba tereli. Ez az oka annak is, hogy a nagy városokban, sajnos, nem ritka kinaidoszok (passzív pederaszták) csábító ajánlkozásukkal mindig öregebb urakhoz fordulnak, és sohasem javaerejükbeli férfiakhoz, vagy éppen ifjakhoz. A görögöknél is, ahol példa és szokás hébe-korba felidézhetett egy-egy kivételt ez alól a szabály alól, azt látjuk, hogy az írók, főképp a filozófusok, különösen Platón és Arisztotelész, rendszerint kifejezetten idősebb korúnak írják le a szeretőt. E tekintetben különösen Plutarkhosznak egyik helye érdemel figyelmet a Liber amatorius-ban (5. fejezet): ‘Ο παιδικος ερως, οφε γεγονως, και παρ’ ώραν τφ βιφ, νοθος και σκοτιος, εξελαυνει τον γνησιον ερωτα και πρεσβυτερον (Puerorum amor, qui, quum tarde in vita et intempestive, quasi spurius et occultus, exstitisset, germanum et natu majorem amorem expellit.){37} Sőt még az istenek közül is csak az idősebbeknek, Zeusznak és Héraklésznek, vannak férfiszeretői, Marsnak, Apollónak, Bacchusnak, Merkúrnak nincsenek. Keleten azonban a többnejűség következtében támadó nőhiány hébe-korba okozhat kényszerkivételeket ez alól a szabály alól; hasonlóképp még új és ennélfogva nőnélküli gyarmatokban is, amilyen például Kalifornia stb. – Annak következtében továbbá, hogy az éretlen ondó, éppúgy, mint a korosság folytán elsatnyult, csak gyönge, rossz és szerencsétlen nemzéseket okozhat, úgy mint az öregkorban, gyakran jelentkezik az ifjúkorban is efféle erotikus hajlam ifjak között, de csak rendkívül ritkán vezet igazi bűnre, mivelhogy a föntebb említett motívumokon kívül az ifjúkor ártatlansága, tisztasága, lelkiismeretessége és szemérmessége is szembeszáll vele.

E fejtegetésből kiderül, hogy míg a szóban forgó bűn látszólag valósággal a természet céljai ellen tör, mégpedig éppen abban, ami a természet számára a legfontosabb és a legsürgősebb, valójában éppen e célokat kell, habár csak közvetve, szolgálnia, nagyobb bajok elhárítására alkalmas eszköz gyanánt. Ez a bűn ugyanis egyrészt a halódó, másrészt pedig az éretlen nemzőerőnek a jelensége, amely kétféle nemzőerő a fajt fenyegeti veszedelemmel; és bárha erkölcsi okokból mind a kettőnek szünetelnie kellene, erre mégsem lehetett számítani,

minthogy a természet működése közben egyáltalán nem veszi számításba azt, ami valójában erkölcsös. Ennélfogva, a saját törvényei következtében sarokba szorított természet, az ösztön eltérítése révén, kisegítőeszközhöz, hadicselhez folyamodott, mondhatnánk, szamárhidat épített magának, hogy – mint föntebb kifejtettük – két baj közül a nagyobbiktól megmeneküljön. Az a fontos cél lebeg ugyanis a szeme előtt, hogy megelőzze a szerencsétlen nemzéseket, amelyek lassan-lassan az egész fajt megronthatnák, és ilyenkor, mint láttuk, egyáltalán nem válogatós az eszközeiben. Ugyanolyan szellemben jár el itt, mint mikor a darazsat arra indítja, hogy kicsinyeit agyonszurkálja: mert mind a két esetben a rosszhoz folyamodik, hogy a még rosszabbtól meneküljön: félrevezeti a nemi ösztönt, hogy legkártékonyabb következményeit meghiúsítsa.

E fejtegetésemben elsősorban az volt a szándékom, hogy megoldjam a fentebb kifejlett szembeszökő problémát; másodszor pedig, hogy megerősítsem a főfejezetben előadott ama tanomat, hogy minden szerelemben az ösztön fogja a gyeplőt és illúziókat teremt, mert a természet számára a faj érdeke minden más érdeknél fontosabb, és ez a tétel érvényes a nemi ösztönnek még itt szóban forgó, undorító eltévelyedésében és elfajulásában is; amennyiben azt látjuk, hogy a végső ok itt sem egyéb, mint a faj céljai, bárha ez esetben ezek a célok csak negatívok, mert a természet itt csak a bajok megelőzésére törekszik. Ez a vizsgálódás fényt derít tehát a szerelemről kifejtett egész metafizikámra. Általában pedig ez a fejtegetés feltárt egy eddigelé rejtett igazságot, amely, minden különössége mellett is, új világot vet a természet belső mivoltára, szellemére és működésére. Nem is erkölcsi intelmekről volt tehát itt szó ehhez képest a bűn ellen, hanem a dolog lényegének a megértéséről. Egyébként a pederasztia kárhoztatandó voltának igazi, utolsó, mély metafizikai oka az, hogy míg az életre irányuló akarat benne saját magát megigenli, addig e megigenlés következménye, amely a megváltás útját nyitva tartja, vagyis az élet megújulása, itt teljesen lehetetlenné van téve.

Végül pedig, e paradox gondolatok kifejtésével, meg akartam örvendeztetni egy kissé a filozófia professzorait, akiket általuk oly gondosan titkolt filozófiámnak egyre ismertebbé válása mostanában nagy zavarba hozott, és alkalmat nyújtottam nekik arra a rágalomra, hogy a pederasztiát oltalmamba vettem és ajánlottam.

{1} Nincs más szép, csak az igaz: ez méltó csak szeretetre.

{2} De ismeretlen halállal vesztek el ők. Horatius

{3} „Értekezés az egyenlőtlenségről." (Ed. Bip., 96. o.)

{4} „A szép és fenséges érzelméről" (a Rosenkranz-féle kiadás 435. és köv. lapjain).

{5} A szerelem oly inger, amelyet valamely külső ok képzete kísér. (Ethika, IV. rész, a 44. tétel bizonyítása.)

{6} Itt voltaképp nem fejezhettem ki magamat kellő módon: a nyájas olvasó fordítsa le tehát ezt a frázist Arisztophanész nyelvére. Schopenhauer jegyzete.

{7} A jövő nemzedék összetételéről, amelytől viszont számtalan nemzedék függ.

{8} Schopenhauer az elme (Intellekt, intellectus) szóval foglalja össze az értelmet (Verstand) és az észt (Vernunft).

{9} A fantázia segítségével kezdenek egymásnak tetszeni.

{10} Az Aphrodite Pandemos (latinul: Venus vulgivaga) az érzéki szerelem és a prostitúció istenasszonya; az Aphrodite Urania az égi, tiszta, szűzies szerelem istennője.

{11} Nincs, ami annyira kérkedő volna, mint a kéj. (Platón: Philebos, XLI. fejezet.)

{12} Senyvedések, általános elerőtlenedések.

{13} Mert összekötni egy igába

Vénus olyanokat szeret,

Akik lélekre s arcvonásra

Egymáshoz épp nem illenek.

IFJ. SZÁSZ BÉLA fordítása.

Horatius: Ódák, I. könyv. XXXIII. 3.

{14} Gynander és hypospadäus az asszonyos férfinak, androgyne pedig a férfias nőnek patológiai megjelölése.

{15} Ez a kifejezés Kant legjellegzetesebb alkotása, amely a filozófiai nyelvben nemzetközi kifejezéssé vált. Voltaképp a lényeg szónak felel meg szemben a jelenség szóval, vagy a nem-érzékelhető-nek szemben az érzékelhető-vel.

{16} „Ezek azok, akiket az Isten összeadott, valamint azt is, aki Uriasé és Dávidé volt; ámbár ez (legalábbis az emberi ész meggyőződése szerint) homlokegyenest ellenkezett azzal, amit igazságos és törvényes házasságnak tartunk. – – – De mégis összekapcsolta őket az Isten, bárha házasságtörésben is, Salamon kedvéért, aki mástól nem születhetett meg, csak Bathsebától és Dávid magvából."

THEOPHRASTUS PARACELSUS: De vita longa (a hosszú életről): I. 5. (Genf, 1658).

{17} Szerelmi epekedés.

{18} Volt-e valaha szerelmes, aki nem az első látásra gyulladt szerelemre? Shakespeare: Ahogy tetszik. (III. 5.)

{19} „Hogy valaki szeressen, ahhoz nincs szűkség sok időre, fontolgatásra és választásra, hanem csak arra, hogy annál az első és egyetlen pillantásnál kölcsönösen találkozzék bizonyos egymáshoz-valóság és egybe-hangzás, vagyis az, amit itt közönségesen a vér szimpátiájának szoktunk nevezni, s amire a csillagok különös befolyása szokott ösztönözni."

{20} Örök lényegében.

{21} Nagy ég, tehát szeretsz? Lemondanék százezer győzelemről, visszatérnék stb.

{22} „Valahányszor egy férfi és egy nő szenvedélyesen szereti egymást, én mindig úgy vélem, hogy bármilyen akadályok választják is el őket egymástól, férj, rokonok stb., a két szerelmes egymásé, a természet erejénél fogva, egymáshoz tartozik isteni jognál fogva, a törvények és az emberi konvenciók ellenére is." Chamfort: Maximes (VI. fejezet)

{23} A 16 éves királyné és Az érdekházasság.

{24} Bűnös vagy? Nem bánom,

Nem kérdezem;

Tudom, hogy szeretlek.

Légy bármilyen.

MOORE: Ír melódiák.

{25} Szeretem őt és gyűlölöm. Shakespeare: Cymbeline (III. 5.)

{26} Te, istenek és emberek zsarnoka, Ámor! (Euripidész: Andromeda.)

{27} Amely dologban nincsen bölcsesség,

Terveddel azt nem kormányozhatod.

Terentius: Az eunuch. (I. 1.)

DR. KIS SÁNDOR fordítása.

{28} Aki házasságra szerelemből lépett,

Búbánattal kötött hosszú szövetséget.

{29} L. az 15. jegyzetet.

{30} Principium individuationis: az egyénítés e1ve. Schopenhauernél a tér és idő, amennyiben ezek teszik lehetővé a jelenségvilágban a sokaságot, vagyis az egyéneket.

{31} …ily szót mersz arcomba dobni, szemtelen?

S azt véled, elkerülöd büntetésedet?

Már elkerültem; mert igazság van velem.

SZOPHOKLÉSZ: Oidipusz király. 354–356. sor.

CSIKY GERGELY fordítása.

{32} Ez a függelék Schopenhauer főművének csak a 111. kiadásában jelent meg, 1859-ben. A ford.

{33} A görögöknél szégyen volt az ifjakra nézve, ha nem voltak férfiszeretőik. (Cicero, de rep. IV, 3.)

{34} Hiába űzöd ki vasvillával a természetet, mindig újra visszatér. Horatius, 1. epistola.

{35} Mert túlságosan öreg emberek gyermekei, éppúgy, mint túlságosan fiatalokéi, úgy testileg, mint szellemileg tökéletleneknek születnek, az aggok gyermekei pedig satnyák.

{36} Hogy pedig az ivadékok teste erőteljes és tökéletes legyen, nem volna szabad sem túlságosan fiatal, sem túlságosan öreg embereknek házasságra lépniük, mert e két korban a sarjadék tökéletlen, és végül már csak satnya ivadékok születnének.

{37} A fiúszerelem későn jelentkezik, és amikor az élet már elvirult, mint nem valódi és titkos szerelem, és elűzi a valódi és régibb szerelmet.