A szerelem költője
szerző: Mikszáth Kálmán
(TÓTH KÁLMÁN)
Budapest, péntek délután
Komor, borongós téli nap. Ma temetik Tóth Kálmánt. Nem is temetés ez már, hanem mint ő maga éneklé - csak átköltözés.
Meg volt már ő régen halva.
»Milyen agyvelő bomla össze itt!«... Milyen szív lett érzéketlen, hideg.
Tóth Kálmán Arany és Jókai után kétségkívül a legnépszerűbb költője a nemzetnek; halála országszerte nagyobb levertséget fog szülni, mint itt az irodalmi körökben, hol már hosszú idő óta el vannak arra készülve. Megszokták már azt a gondolatot, mikor még élt, hogy Tóth Kálmán nincs többé, de bizony tapasztalni fogják most, mikor már nem él is, hogy ő még mindig megvan.
Művei nem századokra kiható remekek, a kornak, a napoknak írattak, de azért mégis halhatatlanok maradnak. Az igaz érzés, mely általlengi költeményeit, s a nemes humor, melytől prózája csillog, megmentik azokat az enyészettől.
Mézes szavú dalnok, kinek koporsóját most viszi döcögve a halottas szekér, ki már nem fogod megpillantani többé a fakadó tavaszt, és nem fogod meghallani a pacsirta-dalt, tudsz-e te még arról valamit, hogy itt hagytad a gondolataidat?
Míg a leányka szeretni tud, míg az ifjú szíve eszményképek után vágy, azok mind tehozzád mennek, - kölcsönvenni szavakat, édes bánatot és fájó vigasztalást. És te örökké hitelezni fogsz nekik abból a nagy vagyonból, ami utánad maradt.
Sírodat zöld gyöp veri föl, vagy bedűl, mert ki tudja, miféle nemzet lova patkói tapossák itt a földet valamikor, de a szívek megmaradnak érző szíveknek, s költői búbánatod visszhangozni fog örökkön örökké.
Kérdeni fogják mélán, kétségbeesve, a te szavaddal:
Minek is van a szív s a szívben szerelem?
S emésztő töprengések után felelni fognak a te szavaddal:
A szerelem mindent pótol s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
...Pihenj hát édesdeden sírodban. Lágyan boruljon reád a rög, virágok sejtsék, fű érezze, hogy a szerelem költője álmodik odalenn.
Schirasz rózsaberkei volnának őhozzá méltó temetkezési hely... De nem, nem... hisz ott van ő helyén, annak a keblén, »aki mindnyájunknak édesanyja«.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A »szegény elhagyott özvegy«, kinek tövisekkel van kirakva koronája, ővele is özvegyebb lett.
Az ötvenes évek íróinak a legtehetségesebbje szállott vele sírba.
Nagy sikereket produkált s a közszeretetet nagy mértékben bírta. Boldog ember lehetett volna, ha tud az lenni, de a költő szíve úgy van teremtve, hogy csak boldogtalan lehessen.
Az a szép koszorú, mely ma csüggött alá a sok között koporsójáról, s melynek szalagján ez volt odaírva:
»Kálmánnak - Majthényi Flóra«,
ez a szép koszorú a pont azon szomorú regény után, mely egész életén végighúzódott.
Tóth Kálmán szíve szeretetre volt alkotva, családja tagjait imádta, barátaiért mindent föláldozott, igazi költői szív volt, minden benyomás iránt fogékony.
Társaságban víg, a társadalmi életben a szó szoros értelmében gentleman.
Mint politikus szülővárosának, Bajának volt képviselője három ízben, s mint ilyen, míg az »öregúr« élt, Deák-párti.
Egy ízben, midőn Ghyczy Kálmánék nagyon nyugtalankodtak, a baloldalra csábítá féltréfásan Tisza Kálmán.
- Nem való vagy te mameluknak, Kálmán. Gyere át a baloldalra.
- Hiába beszélsz nekem, barátom - mondja Tóth Kálmán búskomoran -, mert én nagyot hallok a balfülemre.
Talpraesett ötletei különben is úgyszólván korszakot képeznek. A hatvanas években a »Bolond Miská«-ban azokkal kacagtatta meg s illetőleg ébresztgette az országot. Ez a homéri kacaj volt akkor a leghatalmasabb fegyver.
A mai nap virágzó élclap-irodalmát ő teremtette, mert a »Borsszem Jankó«, mellyel sok polémiája volt eleinte, sokkal későbben keletkezett, s a »Bolond Miska« nagy sikerei szülték.
A »Borsszem Jankó«, melyről akkoriban azt tartották, hogy a kormány által szubvencionálva van, »Árva Miská«-nak titulálta következetesen a Tóth Kálmán lapját.
Egyszer Tóth Kálmán megállítja az antagonista szerkesztőt, s így szól kedélyesen:
- De miért nevezi ön az én lapomat »Árva Miská«-nak, mikor az ön lapjának vannak gyámjai.
A szerkesztő esküdözött, nem húz szubvenciót, s követelte, hogy vonja vissza e sokak által hallott élcet.
- No, jól van no - mondá Tóth Kálmán -, beismerem, hogy gyámoltalan.
A fiatalabb generációhoz tartozván, csak igen ritkán, s igen fölületes érintkezésem volt a rokonszenves külsejű költővel. Róla közvetlen tapasztalat után alig írhatok valamit.
Mindössze négyszer-ötször vacsoráltam vele az utóbbi években, mikor már szikrázó szelleme bágyadt volt, de azért a humor sohasem hagyta el végképpen. Ez a hatalmas jó barát nem pártol el olyan könnyen, mint a másforma jó barátok.
Fülbaja miatt, mely mind jobban nehezíté hallását, nemigen vehetett élénk részt a társaságban, mert nem hallotta, amit beszélnek, de ha ő szólott valamit, az mindig érdekes volt. Fölségesen tudta pointirozni a legcsekélyebb dolgokat is.
Legutoljára a Szikszayban láttam, ahol nekem azt tanácsolta a gyomorfájás ellen, hogy egy szervétába meleg lepényt takarva, tegyek rá.
- Ez a legpraktikusabb medicina - mondá -, éjszakán át kihűl, s akkor beveszi az ember az orvosságot még egyszer - fölöstökömnek.
Ugyanakkor nagyon panaszkodott, hogy kiadójának igen olcsón kellett átengednie az utolsó verskötetét.
- Rossz mesterség ez! - szólt keserűen.
Majd hozzátette, de minden komolyabb jelentőség nélkül, csak azon a hangon, amint már azt az ember szokta, ha bosszankodik:
- Nem írok több verset ez életben.
Az asztalnál köztünk ott ült egy bajai kapacitás is, ki ezekre a szavakra élénk örömmel kiáltott föl:
- Kezet rá, Kálmán pajtás. Szívemből beszéltél. Megvallom neked őszintén, hogy már magam is meg akartam mondani, de restelltem. Mert hát bizony már idestova vén ember vagy, ideje megkomolyodnod, márpedig a poetizálás még megy, de csak bizonyos korban.
A költő ajkán keserű mosoly jelent meg e szavakra. Volt abban a mosolyban gúny is, de keserűség is tengernyi.