Ugrás a tartalomhoz

A szerelem dalnoka

A Wikiforrásból
A szerelem dalnoka
szerző: Krúdy Gyula
Nyugat 1923. 1. szám

A múlt században még járt-kelt Magyarországon néhány férfi, aki arcban, testben olyanforma volt, mint amilyennek Petőfi Sándort a róla maradt arcképek után elképzeljük. Úgy lehetett ez, hogy a hatvanas és hetvenes évek honleányai többet merengtek a költő forgalomba került arcképei felett, mint emez nyomtalanul maradhatott volna. A holt költőbe sokkal többen voltak szerelmesek Magyarországon, mint akár Kossuth Lajosba vagy Garibaldiba.

A rajongás kor következett a múlt századbeli szabadságharc után, a nők az ünnepelt nemzeti hősökbe fizikailag is beleszerelmesedtek. Az imádságos könyvek amuletteket rejtegettek, zászlófoszlányokat, vitézségi szalagocskákat, a világos mezőkről való faleveleket, kufsteini és olmützi kézimunkákat, amelyeket a raboskodó magyarok készítettek a fogság unalmában. Árulták Garibaldi vérét, (üveglapok között), őrizgettek kötéldarabkákat, lapos ólomgolyókat az aradi vesztőhelyről, dugdostak fehér strucctollakat a szabadságharc tábornokainak kalapjai mellől, rejtegettek vérfoltos honvéd dolmányokat... természetesen Petőfinek is maradtak levelei, emlékkönyvekbe írott sorai, kéziratban maradt versei, amelyek gyöngéd, megbízható kezek oltalmában voltak. A vándorbotját, amely faragott somfából volt, Jókai Mór még egy évtized múlva is felismerni véli egy dunai komp hátán soha nem látott idegen ember kezében. Daguerre módszerével készült fényképeket magam is láttam, amelyek Petőfi Sándort vagy a hozzá hasonlót ábrázolták. Majd könyvei első oldalán, elmegy a holt költő arcképe a legtöbb magyar házhoz és a téli estéken a gyermekeinek ifjaknak, szerelmeseknek, bólongató öregeknek felolvassák a hozzáértők verseit a kerek asztalnál és könnyes, epekedő, rajongó tekintetek méláznak a költő homlokán.

Akadnak öregasszonyságok, (egy színésznőről és egy debreceni mézeskalácsosnéról biztosan tudunk), akik dicsekedni kezdenek azzal, hogy Petőfivel szerelmi összeköttetésük volt. Míg mások, a kortársak azt bizonyozzák, hogy Petőfi tulajdonképpen csak annyira volt szerelmes, amennyire szükséges egzaltáltnak lenni egy szerelmi költemény megírásához, szerelmesebb volt a betűkbe, mint a hölgybe, akihez a strófákat intézte. A gondolatbeli szerelem, amely a szikár, beteges külsejű, az ifjúkori nyomorúságokat soha sem felejtő fizikummal rendelkező költőt fűtötte: az úgynevezett költői szerelem nem sok becsülettel rendelkezett a honleányok előtt, amíg a költő a földön járt. Voltaképpen legjobban illett Petőfi érzésvilágához az a szerelem, amelyet a tüdővészes Csapó kisasszony iránt érzett, akinek holta után egész kis könyvecskét írt tele szerelmi költeményekkel.

A tűzről pattant, dallamos, ropogós menyecskék, akikkel örökös bolyongásában bizonyosan találkozott a költő is, mint más vándorlegény, a csintalan asszony személyek, a fülledt, szenvedélytől fűtött leányasszonyok, az elhanyagolt özvegyek, a kalandos hímvadász nők, a pajkos városi és falusi hölgyek, akikről azt tartja a magyar példaszó, hogy "esendő az ember, hajlandó a pendely": nem sokra taksálták a Petőfi szerelmét, holott külsejénél fogva, farkas soványságával, görbe, görcsös hátgerincével, inas nyakával, kiálló arccsontjaival, torzonborz üstökével, hatalmas ádámcsutkájával, fantasztikus, színészkedő megjelenésével éppen az ilyen fajta, érzékeikben regényeskedő nők szerelmére látszott jelölve lenni. Egy botos ispán vagy egy helytartósági hivatalnok az ifjú Petőfi külsejével bizonyosan számos szerelmi kaland élvezője lehetett volna a vérmesebb asszonyságok körében. Petőfi azonban költő volt, mint ilyen testileg szemérmes, sőt tartózkodó, bizonyára néhányszor alaposan megrettent szörnyű nőszemélyektől, (vagy ami egészen egyre megy: erényes, visszautasító női lényektől,) az ifjúság hajnalában, rongyos vándorszínész vagy lenézett közkatona korában. Így lehetett, hogy Petőfi csupán verseiben volt merész és erőszakos a szerelemben, (amit már a múlt században is szerettek a hölgyek), míg testileg kamasz-szemérmet érzett a kacsintgató pillantásokra.

Bizonyára voltak nők, (de kevesen,) akik le tudták vetkőzni a költővel a sorvasztó szemérmetességet, az önmegtagadó, büszke, visszautasításoktól rettegő tartózkodást és gladiátorrá avatták szerelmükkel a tintás ujjú poétát: - ilyen lehetett az alig ismert gödöllői cigánylány, akihez néha úgy repült a költő, mint vadmadár a párjához, ilyen lehetett a debreceni színésznő, aki bizonyára jól ismerte a szerelem és szeretkezés izgalmas rafinériáit, a szenvedély skáláit, a csábítás kacsintgató gyönyörűségét, a szoknyaránc furfangosságait, a vágyak ketrecének kinyitogatását, a tartózkodás és félelem eloszlatását. Bizonyos, hogy a debreceni színésznő jobban értette a Petőfivel való bánásmódot mindenkinél, hiszen a költő eszményi szerelmétől, akkor még holdvilágos, merengő, szűzieskedő és a korszak egyéb divatos női fegyvereivel felszerelt Júliájától, Erdődről is Debrecenbe kutyagolt és zúzmarás téli délután megkopogtatta vándorbotjával a festékes, pacsulis kisház ajtaját.



Az igazi női szerelem ismeretlen sírjában, holt állapotában kereste fel Petőfit, amikor egyszerre ő lett a legszebb fiatalember Magyarországon.

Holt állapotában szerették őt kócsagtollas grófnék, akik pórias, de igaz érzeményeket tanultak verseiből, a polgári asszonyságok, akik elmúlt leányságukat magyarázták költeményeiből, lányok, akik az ő lantján át ismerkedtek meg a mindenható szerelemmel. Bús éjjeleken, hegyes lábú íróasztalkája mellett, merengve, lágyan ír róla emlékezést Horváth Árpádné, aki egyszer Szendrey Júlia néven lett ismertté Magyarországon. Mindenki szerelmes lett a költőbe... Vajon mi lett volna vele, ha valóban visszatér egyszer az élők sorába, (Szibériából vagy bujdosásából), hogy a nők személyesen adják át hódolatukat a nemzet legszebb fiának?