A lap feldolgozottságának foka

A szenvedők

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A szenvedők
szerző: Gárdonyi Géza

       Már ketten ültünk a kupéban. Az útitársam sovány, szőke úr, akinek a haj a meg szakála gondosan széjjel van fésülve. Valami gazdálkodó ember lehet, mert mikor beült, a közgazdasági rovatot olvasta először az ujságban. A vonat megindulása előtt még egy utas lép be hozzánk. Ez egy testes barna ember. Ha névosztó hivatal volna a világon, neki bizonyára a Medve nevet adnák. Mert a mozgása, járása, meg a szeme olyan, mint a medvéé.
- Nini, Pali! Szervusz! - mondja örvendezve a szőke ember.
- Szervusz, - feleli a medve fanyaran.
És nagy kövér kezét odanyujtja a szőkének.
- Hát hova?
- Budapestre, - felel a medve, - a Császárfürdőbe az asszonyért.
Nem kérdezte vissza, hogy emez hova megyen. Leült és duzzadt barna arcára borította megint a tenyerét.
- Beteg vagy? - kérdezte a szőke.
- Barátom, - felelt amaz keserven, soha életemben nem volt semmi bajom és most már egy hét óta gyötrelem az életem.
Hát az látszott is rajta, hogy nem szokott betegeskedni. Minden tagján duzzadt az egészség és a kezefeje, lába, mindene nagy, meg gömbölyű volt az embernek.
- Húzasd ki, - szólt a szőke jószívűen.
- Könnyű ezt mondani. Én is éppen ilyen hangon mondogattam ezt másoknak.
- Igaztalan vagy irántam, öreg. Én már kétszer húzattam, hát ha én azt mondom, hogy húzasd ki, az talán mégis más, mint mikor te mondod másnak.
- De az lehetetlen, hogy én húzassak! - felelte a medve eltorzultan az operáció gondolatától. - Hogy nekem csontomat törjék a csontomból! Inkább haljak meg hétszer!
- Én is azt mondtam, pajtás, de elvégre is mikor már egy hónapig folyton kínzó kamarában éreztem magamat, nem volt mit tennem egyebet. Igazad van abban, hogy akinek sohase fájt a foga, az könnyen adhatja azt a tanácsot, hogy a harapófogó a legjobb orvosság, de látod, én képzeletben érzem most, amit te érzel és sajnállak is szívemből.
- Dehogy érzed, - felelte szinte boszúsan a medve. - Nem sajnálhat engem még az édesanyám se. Mikor az ember szenved, akkor egyedül van, mint az állat. Ki érti az én szenvedésemet. Ma nem úgy fáj, mint tegnap és tegnap nem úgy fájt, mint tegnapelőtt. Minden órában más. Hol olyan, mintha malomkő forogna az agyaramon, hol olyan, mintha varrógép verné a tűt bele. Néha mintha eleven szenet tenne rá valaki, néha meg mintha folyékony tüzet fecskendeznének az arcomba. Több variációja van egy ilyen nyomorult fogfájásnak, mint az élet összes gyönyöreinek!
- Én azt mind átéltem, pajtás és hogy az utóbbi megjegyzésed az én figyelmemet se kerülte el, megmutathatom neked egy papiroson. Háromszázhuszonegyféle fájást jegyeztem föl és abba kellett hagynom a jegyzéseket, mert a legcikázóbb fájások leírására már se szavam, se erőm nem volt. Nappal még csak meg voltam valahogy, de éjjel, ha revolverem lett volna, agyonlőttem volna magamat. Pesten laktam akkor és éjjelenkint mindig egy kirakatra gondoltam. A Rökk Szilárd útcában volt ez a kirakat. Én csak egyszer néztem meg, mert azt gondoltam, hogy valami fűszerkereskedő rakta ki ott cukorból, meg kávéból a nevét.
- Fogból volt!
- Abból. Attól fogva mindig átmentein az útca tulsó felére. Hanem éjjelenkint eszembe jutott ez a kirakat és egy reggel (hej, tudod, láthatatlan vaskapcsok szaggatták az államat!), egyenesen odarohantam.
- Nem féltél?
- Dehogy nem. Úgy féltem, mint a bárány az oroszlánketrecben. Mikor az uccára értem, úgy elszorult a lélekzetem, hogy meg kellett lassítanom a menésemet. Gondolhatod, hogy az ilyen ideges ember, mint én vagyok, micsoda hőstettet visz véghez, mikor oda mer menni addig a vasszékig. A kokainnak már hallottam hírét, de nem bíztam benne. Lehetetlennek tartottam, hogy az ember ne érezze, mikor csontját kitépik. Hanem azért kértem a fogászt, hogy adjon előbb kokaint. Hát be is dörzsölte valamivel. De olyan egykedvű volt az az ember, mint a borbély, mikor habot dörzsöl az ember állára. A szívem ezalatt úgy dobogott, mint a kallosmalom. És következett a szörnyű pillanat. Az ember beletette a szerszámot a számba. No, most gondoltam, most! És a most bekövetkezett egy olyan irtózatos rocscsanással, mintha a Gellérthegy szikláit szakították volna szét a fejemben.
A medve nevetett.
- No, akkor megfogadtam, - folytatta az elbeszélő, - hogy soha, míg a világ áll, fogat nem húzatok.
- No ugye?
- Várd meg csak a végét. Valami három hónap mulva egyszer úgy estefelé elkezd megint az egyik fogam bizseregni: aztán meg mintha egy csizmadia-árat szúrt volna valaki az állam deszkájába s benne is hagyta volna. Eleinte csak hordoztam néma megadással, mint az oroszlán a talpába ment tövist, hanem már éjjel ugyancsak kellett vele foglalkoznom. Raktam én rá rumot, sósborszeszt, kámfort, paprikát, hideg vizet, tömjént, ecetet, meg mindent, ami a kezembe akadt, de csak reggel felé gyalúdott el úgy ahogy a fájás, hogy valami keveset aludhattam. Másnap aztán már nem csizmadiaár, hanem egy tüzes nyárs állott az állam csontjában és én a patikákat jártam fogcseppekért.
- Találtál valami jó szert?
- Csak annyit mondok, hogy minden patikust áldottam bent a patikájában és minden patikust a hóhér kezére kívántam odahaza. Ha valamelyik szer egy percre el is oltotta a tüzet, még nagyobb dühvel lobogott utána. Az arcom mintha akkorára nőtt volna, mint a háztető, úgy éreztem, a halántékomat meg egész éjjel láthatatlan csáklyák szaggatták.
- Mint nekem.
- A klubban egy orvosismerősömmel találkoztam. Kérdezi, hogy mi a bajom? Elmondom neki.
- Menjen, azt mondja, egyenesen a fogorvoshoz és húzassa ki.
- Uram, mondom neki, az lehetetlen.
Azzal beszélem neki az irtózatos roppanás történetét.
- Hja, - mondja az orvos nevetve, - ön nem kapott kokaint.
- Dehogy nem, - felelem, - hiszen rádörzsölte.
- Azt nem rádörzsölni szokták, hanem befecskendezni. Az a fogász nem is adhatott önnek kokaint, mert nem szabad neki, csak a fogorvosnak.
- Esszerint bolonddá tett?
- Bolonddá.
Az orvos adott egy címet. Eltettem, de eszem ágában se volt, hogy elmenjek. Rettegtem egy újabb roppanástól. Azonban nem volt se nappalom, se éjszakám. A fájdalom éjjelenkint tüzes fúró gyanánt forgott bele az arcomba és új meg új kínok sugárzottak széjjel a halántékomon, meg a nyakszirtem felé. Egy napon aztán olyan gyülemlések következtek, mintha az istennyila csapkodott volna az arcomba. Mennem kellett, mint akit szögeskorbácscsal kergetnek. Az előszobában egy kékruhás, tallérgombos inasgyerek fogadott.
- Itthon van az orvos úr? - kérdezem a kabátomat levetve.
- Itthon, - feleli, - csak tessen leülni.
Bemegyek a várószobába és leülök. Amint ülök, érzem ám, hogy nem érzek semmit. Tyhüh, kutyateremtette, ezt az órát otthon is megvárhattam volna! Az orvos késik. Kapom a kalapomat, a télikabátomat csak úgy a hónom alá: - Megszököm. Azonban még a harmadik útcába se értem, már éreztem, hogyan buzog bele megint a fájdalom az arcomba. Ki fog állani, gondoltam, - ha az előbb volt szünete, lesz azután is. És hasonlatokat kerestem a viharban, hogy lám, az is néha elszűnöttnek tetszik, mikor még egyszer összeszedi az erejét és elődühöng. A hasonlat tetszett nekem, de erre a nyavalyára nem illett. A rákövetkező éjszakán nem aludtam egy negyedórát sem. Úgy nyöszörögtem, mint a beteg kutya. De meg is fogadtam szentül, hogy nem futok el többé, ha már egyszer ott vagyok az orvosnál. Mikor megvirradott, már szinte féltem, hogy megszűnik a fájás. Nem szűnt meg. Olyan tüzes volt az ínem, hogy a nyelvemet se lehetett hozzá értetni. No megyek már, megyek a fogorvoshoz! Ilyen érzésekkel rohanhatott ki Zrinyi a vár kapuján, mint én az enyémen. Mikor az orvos útcájába érek, érzem, hogy a fájás halkul. Nem megyek be mingyárt, gondoltam, mert hátha most igazán megszűnik. Egy darabig föl és alá járkálok. Hát csakugyan ellágyult a fájás, úgy, hogy én egy kis sajgáson kívül nem éreztem semmit se. Beülök a Szikszaiba. Tízórait rendelek, sört iszom. Az a kis sajgás is megszűnik. Ki volt boldogabb, mint én! Már szinte el is felejtkeztem, hogy miért jöttem erre a tájra, mikor a Népszínház mellett hazafelé mentemben egyszercsak mintha ágyúgolyót lőttek volna az arcomba. Meg kellett támaszkodnom. A hirdetőoszlophoz támaszkodtam, míg a rohamok tartottak. No, de most már nincs irgalom, gondoltam és fölkapaszkodtam egy lóvonatra. (Még akkor azok jártak) . Siettem, hogy addig érjek oda, amíg a fájdalom bátorságra dühít. Hát oda is érkeztem a kellő fájdalommal. Hanem mikor beülök a várószobába, megint érzem ám, hogy nincs semmi, de semmi. Nyomom a nyelvemmel, az ujjammal: érzéketlen, mint a fa! Hallgatódzom, hogy jön-e már az orvos? Érzem, hogy ha egy percig késik, megint megszököm. De az orvos jön, hallom a lépéseit.
- Hát minek féltél, ha a kokain olyan jó szer?
- Nem bíztam benne. Az orvos jóképű beretváltállú úri ember. Olyan nyájasan mosolyog, mintha nem is foghúzó, hanem anyakönyvvezető volna, aki csupa rózsakötéssel foglalkozik.
- Orvos úr, - mondom, - csak valami medicináért jöttem önhöz.
- Jó, jó, - feleli a tudomány rókája, - csak tessék leülni.
Megint egy olyan bársonyos karosszék. Leülök. Biztosítom az orvost, hogy nem a fogain fáj, csak az ínem.
- No te igazán gyáva vagy!
- Talán inkább óvatos. A gyávaság meg az óvatosság, ikertestvérek, barátom. Lélekben, arcban egyformák.
- A fogtól fáj az ín, - feleli az orvos. És hozáteszi: Kihúzzuk.
Összeszedtem minden bátorságomat és rebegve kérdeztem
- Kokainnal?
- Azzal, - felelte az orvos, - nem fog érezni semmit.
Megadtam magamat.
Az orvos valami hegyes kis szerszámot vett elő, föltátatta a számat és olyan mozdulattal, amilyennel a spanyol torreador a kegyelemdöfést adja a bikának, beledöfte a fájós fogamnak a gerendájába.
No, - gondoltam, - az érzéstelenítés pogányul kezdődik! De már ha ez a módja, Isten neki, túl vagyunk rajta. Nem láttam, mit csinál, mert az az átkozott szék olyan, hogy az ember csak a mennyezetet láthatja. Egyszer csak érzem, hogy az orvos megint egy ugyanolyan döfést intéz az arcom falába, mint az előbb.
Hát kétszer kell, - gondoltam könnyezve, - jobbról is, balról is. Legalább tudom, hogy kétszer kell. Azonban egy harmadik döfés is következett bele a szájam padlásába, a gonosz fog irányában, de olyan erővel, hogy az eleven hús roszogott belé.
- Orvos úr, - mondom akkor felszakadó lélekzettel, - én ezt az érzéstelenítést ki nem állom.
- Reménylem sikerült, - mondja az orvos vidáman. Vidám volt, mint a pudlikutya.
Jézus Mária, - gondoltam, - ha ez csak remél, akkor énnekem nincsen mit remélnem. Következik a fogó. Égszakadás, földindulás, az egész rendszer összeborulása.
- Kint van? - kérdezem tikkadozva.
- Még nincs, - feleli, - csak tessék türelemmel lenni: a fog eltörött.
Megint nekem feszül a fogóval és tolja, szorítja föl a gyilkos szerszámot az eleven csontba fölfelé, hogy azt hittam, a budai alagútat másolja a koponyámon. Aztán hirtelen megint égszakadás.
- No fene egye meg, - mondom a könynyeimet csurgatva, - ez nem mulatság doktor úr!
- Még nem vagyunk készen, - feleli nyugodtan.
A medve az elbeszélése alatt folyton nevet, de úgy nevet, hogy az egész teste reng a jóízű nevetéstől.
A szőke abbahagyja a szót és ránéz:
- Látod, - mondja szemrehányó hangon, - te azt kívánod, hogy sajnáljalak, te meg az én nagyobb szenvedésemen mulatsz.
A medve letörölte a zsebkendőjével a nevető könnyeit, azután egynéhány perc mulva megint elkomorodott. Az arcára tette a kezét és kiment a folyosóra. Ott járkált, ődöngött föl és alá. Egyszer aztán eltűnt. Valószínűleg üres fülkét talált, mert nem láttuk többé Kőbányáig.
Ott feldúlt arccal és vérbe vörösödött szemekkel jelent meg az ajtóban.
- Te Jankó, - mordult be a barátjához, - hol is lakik az a sintér?
- Melyik?
- Melyik? - ismételte a kérdést a medve, - hogy melyik? Az a roppantós!