A szent térkép
| A szent térkép szerző: Kosztolányi Dezső |
Sokszor kérdeztem magamtól: mit keres itt ez a térkép? Ezen a pályaudvarfalon - a szénraktárhoz közel -, ahol naponta százezren vagy kétszázezren loholnak el, és ügyet se vetnek rá. Egyetlen rozsdás szeggel van a falra akasztva. Minthogy naponta elmegyek itt, idővel az is problémává nőtt előttem, ki biggyesztette ide. Négy hónap óta látom. Az eső elvégezte a maga nivelláló munkáját. Némiképp meg is oldotta a helyzetet. Franciaország vöröse leolvadt, mint színésznő ajkáról a festék, belecsurgott Svájcba és Belgiumba, Németország sárgája megpenészedett, Anglia lilája a tengerbe futott, az óceánok pedig fantasztikus vízözönt zúdítottak a kontinensre, nem kímélve a semleges államokat sem. Már-már el se lehet igazodni a térképen. Kiszikkasztotta a nyár, a korom, a füst, az utcai por vékony fátyollal vonta be, a zsíros ujjak maszata, a sár lekvárja bedekorálta, s végül összelocsolta a november. Most ahhoz a levélhez hasonlatos, amelynek tintáját könnyek mázolják el. Vajon ki sajnálta meg ennyire a szegény világot, a szegény-szegény emberiséget?
Nem egyedül áll ez a mappa. Amerre járok, mindenütt szembeötlik egy-egy, nemcsak a kirakatokban és a trafikok, vendéglők, kávéházak ablakain, de képtelen helyeken, ahol az emberek nem tartanak haditanácsot, egy körúti fán, egy levélszekrényen, egy földszintes magánház kapuján, egy budai utca kerítésén. Úgy rémlik, valami titokzatos emberi szolidaritás van ébredezőben. Ismeretlen emberek éjjel bejárják a várost, s - maguk se tudják, miért - térképeket szegeznek ki mindenüvé. Lássátok, miről van szó, tanuljátok meg a földrajzot, amely többé nem tantárgy, és a külpolitikát, amely nem műkedvelők mulatsága, de legalább oly fontos, mint a májad, veséd és tüdőd munkáját ellenőrző orvostudomány. Hány egészségügyi hirdetményt olvasunk állandóan a falakon. Ki kell függeszteni egy külpolitikai hirdetményt is. Okos és hasznos olvasmány, s ma kedves és intim is, mint egy családi album. Hazamenet ráveted a tekinteted egy földdarab csücskére, egy folyócska kacskaringójára, s nyomban megtalálhatod, hol az öcséd, bátyád, az apád, többé nem érzed magad oly egyedül. Csak a középkorban volt ilyen érzést, ösztönt, akaratot összehangoló varázs, amely mindenkit egyformán foglalkoztatott, amelybe mindenki beleolvashatta a maga egyéniségét, amellyel mindenki kiszínezhette élményeit, egy emberi közösséget teremtő princípium: a biblia.
Azon csodálkozom, hogy az utcai térképek nem kallódnak el. Budapest pedig híres volt arról, hogy mindent kiollózott, letépett és ellopott, a kávéházi illusztrált lapok műmellékletétől kezdve a falragaszokig. Kamaszos, hetyke tekintélygyűlölet élt benne. A reklámképek hölgyeinek okvetlenül bajuszt rajzolt. Ezeket a bitang térképeket azonban nem a rendőrség, nem a városi hatóság, nem a nemzetközi jog védi, hanem a korszellem. Még a ligeti csibész is megérti, hogy az életünk szimbóluma van rajtuk, megáll előttük, továbbmegy, nem bántja. Hónapok múlva is ott van a szélben, a rozsdás szegen az én ócska, maszatos térképem, és lobog, mert jelkép, többet jelent önmagánál, a történelem vetülete egy eszményi síkon, energiatartály. Az oltalmazza, ami a sírok elhagyott koszorúit. Még az útszéli zsiványok se tépázzák meg.
Ma a térkép szent.