A szent korona

István (V. vezér 997-1000) szerző: Garay János A szent korona

Rómában a keresztény világnak főura,
Sok századnak előtte nagy álmát lát vala;
Az álmat isten küldte, mint jós sugallatot, –
Szavára áhitattal a pápa hallgatott.

Előtte angyal állott, istennek hírnöke,
S ajkáról így hallatszék az intő szent ige:
„Igaz hitnek szolgája, Istentől fölkenett,
A földön millióktól tisztelve rettegett!

Adj mindeniknek áldást, ki kér áldásodért;
De meg ne vond érdemtől azt érdemetlenért –
Mellyel diszítni szántad a lengyelek urát,
Boleslawnak ne add meg a szentelt koronát.

De holnap virradattal követség jő eléd,
Egy ismeretlen népnek hozván üdvözletét;
A népnek fejedelme kéréssel van hozzád –
Fején legillendőbben fog állni koronád.”

Szólott az égi hírnök; a pápa megvirad,
S istennek intéséért buzgó hálákat ad.
Ajtóját ismeretlen követség nyitja meg,
Párduccal és kócsaggal ékes magyar sereg.

Egy főpap a vezérök, tisztes ruházatú,
Astrikus érsek, ékes és dús szónoklatú.
„A Kárpátok hónából köszönt egy hősi nép!”
Kezdé szavát – s a pápa előtt féltérdre lép.

„Fejdelme Kárpátoktól parancsol tengerig,
Övé a föld Dunától Erdélynek széleig;
István fejdelmet értem, ha hallottad hirét,
Dicső Árpád utódját és Géjza gyermekét.”

„„Hírét a hős magyar nép vérrel jegyezte fel
– Viszonz a pápa – küzdvén Európa népivel.
Nincs nagy határon ország, hol romboló kara
Nem volt a nemzeteknek csapása, ostora.

A dajka ő nevökkel ijeszté gyermekét,
Még szentegyházainknak sem hagyták meg kövét...
Vajh, ismerjük bíz őket, a dúló hősi vért.
S rettentő a magyar név előttünk mindezért.””

Mond borzadás jelével az egyház főnöke,
De tiszta méltósággal kel István hírnöke.
„Ha ilyen volt valóban Árpádnak nemzete,
Annál nagyobb ezentúl e népnek érdeme.”

S lefesti szónokajkkal mult mellé a jelent,
Ujabban a magyar nép mi szépre, nagyra ment.
Lefesti lelkesedve Istvánt, az új vezért,
Ki új pályán indult el aratni új babért.

S most merre a Dunának, Tiszának habja mén,
Áll millió magyarral az egyház küszöbén,
Melynek keblébe vévén magasb sugallatát,
A békés haladásnak tűzé ki zászlaját.

„De még a munka kezdve van csak, végezve nem!
– Folytatja a magyar pap – küldőm kérdést teszen:
Hogy amit a vallásért honában mívele,
Az egyház fejedelme megszentelendi-e?

Megszentesítni kész-e Jézusban szándokát,
S melyet viselni kíván, fején a koronát?
Hogy lenne, mint más ország, Árpádnak hős hona,
S fejdelmét díszesítse királyi korona!”

Szólott a szónokérsek; a pápa ősz szemén
Öröm könyűje látszik, arcát övedzi fény –
A szónokot szivéhez szorítja két keze,
Kimondhatatlan a kéj, mit lelke éreze.

„Engem címeznek – úgymond – apostol címivcl;
De küldőd ilyen címet még méltóbban visel.
Eredjetek s mondjátok, mondásom az vala:
Hogy István nemzetének fölkent apostola.

Eredjetek s mondjátok, áldásom van fején,
S mely nyomdokába lépett, dicső, hős nemzetén;
Az egyház fejedelme királynak ismeri,
Mert már előbb az isten királyul tűzte ki.

Eredjetek, – s elővé a drága koronát,
S átadta azt, követvén istennek jós szavát –
Legyen királyi dísze – monda – e korona,
S alatta nagy s hatalmas Árpádnak hős hona!”

S átadta a követnek királyi ékszerét,
Mely ékesítse mától István fölkent fejét,
Mellé kettős keresztet hódolva nyújta át,
Mellyel megtiszteltesse mint Úr apostolát.

Ekkép nyeré meg István az ősi koronát,
Mely nyolc századnak óta díszíti homlokát
Magyar királyainknak. Megemlékezzetek,
Hogy azt az ősi monda s a kor szentelte meg.