A szent király keze

A Wikiforrásból
A szent király keze
szerző: Móra László

Tavasz van nálunk, — hátborzongató,
Virágos fákra ráfagyott a hó.
Vihar dühöng az ég-bura alatt,
Országok nőnek s porba hullanak.
Tavasz van nálunk... — nyugtalan tavasz.
Csírázik benne öröm és panasz.
Emitt is ott is zűrzavar arat.
S megtorpan tőle sok szép akarat.
Sikongva száll a sorsüzött sirály,
A perc, az óra bánatot kínál.
Verekszik most a tegnap, meg a ma,
Más úton megy a gyermek és apa...
Holnapot, jövőt kovácsolnak itt
S az lesz a győztes, akié a hit.

Hitemmel együtt, mint riadt madárt
Elrejtőzöm egy eldugott tanyán
S szurágta szívem megcirógatom,
Hogy hallgasson és ne fájjon oly nagyon.
Menekszem messze a felhők fölé,
Elporladt évek s századok mögé
S a magyar múlttal elbeszélgetek,
Hogy hegedjenek a nyitott sebek.
Hogy édes álom fakadjon helyén
És játszótársam legyen a remény.

Évszázadoknak hamuja alatt
Kipattan halkan az idő-lakat
S vezet a múlt az évek nyomdokán.
Látom, hoyy dőlt az utolsó pogány
A borzadt rögre bíborhajnalon, —
S a hit magjával hintette tele.

Csodáknak láttán szivem feldobog:
Az első iskolák és templomok
Győztes keresztje integet felém...
Korona csillog egy király fején...
Zsolozsmás ének, ujhódás, öröm,
Imádság, munka, áldás a rögön, —
Mert nyúlt egy kéz, egy Isten-adta jobb,
Melynél e honban nem volt még nagyobb!

Kinyúlt a kéz, a szent király keze
S a hit magjával hintette tele
Az ősi lelkek szomjas ugarát.
Sok évezrednek fundamentumát
Sziklára rakta győzedelmesen
S nem győzte ördög jégverése sem!
Nem győzött rajta dél, nyugat, kelet,
A Szent Kéz védte ezt a nemzetet!

Világra szóló volt a magvetés!
De jött a jaj és jött a temetés.
Kilencszáz éve... így susog a Múlt:
A néma test a néma földbe hullt.
Virág, madár, — a szív is sírt nagyon...
Első királyát temette a hon.
István királyt, a vezért és papot,
Aki jobbjával bölcsöt ringatott,
Harcolt, épített,, keresztet vetett,
Fölébresztett egy alvó nemzetet.
Isten kezébe tette a kezünk.
Azóta élünk! — s el nem veszhetünk!
Kilencszáz éves áldott jobb keze
Nem porladt el, még most is int vele.
Sebünkhöz nyúl és enyhül a sebünk,
Áldón ölel, ha rá emlékezünk.

Áldón ölel, ha rá emlékezünk...
Megfogja most is mind a két kezünk —
— Elűzve fölünk bánatot, borút —
Egymásba fonja, mint a koszorút
S mint villanyáram száll az üzenet:
„Csak úgy arattok győztes ünnepet,
Ha testvérkéz a testvérkézbe téve,
Mint bonthatatlan, istenáldott kéve
Együtt építi azt a templomot,
Amelyben testvér minden szem homok,
Minden verejték, minden szívverés,
Az agyban, vérben minden lüktetés,
Egy út, egy cél és egy az akarás:
Kereszttel kézben új feltámadás!”
Tavasz van nálunk... Elolvadt a hó.
A napsugár is jóra bíztató...
A lelkünk, szívünk mért is vérzene?
Kezünket fogja Szent István keze!