A szent-mihályhegyi remete
| A szent-mihályhegyi remete szerző: Kisfaludy Sándor |
1.
Szigliget és Keszthely között,
Bele únván borába,
Melyet terem, a szőllőhegy
A Balaton tavába
Hosszú keskeny nyelvet tolt be;
Fél gombolyag képében,
Gömbölyűen domborodott
Hegyecske áll végében.
Tetején egy kápolnának
És remeték lakásának
Omladéka látszik még; -
Mohos, mesés régiség.
2.
Ennek neve Szent-Mihályhegy.
A Pethő-ház tagjai
Lévén korább századokban
Keszthely birtokossai,
A kápolnát Pethő Mihály
Szerzé jámbor elmével,
És a sátánt tapodónak
Jelelé szent nevével.
A világtól menedéke
Volt néki a csendes béke,
Mely a sziget-halmon ott
Ritkán háboríttatott.
3.
Sok évek lefolyta után
Mihály unokáinak
Egyike, nem örököse
Őse tulajdoninak,
Menyhárt: kemény s kevély nemes,
Másként dísze házának,
Nemzője két Pethő úrnak,
S a szép kegyes Lillának,
E magányt a szerelemnek,
Szív- és lélek-gyötrelemnek
Tevé szomor lakjává,
S végtére - sírhalmává!
4.
Erdélyből, hol a hazának
Vitézkedett harczába',
Pethő Menyhárt szerencsésen
Visszatére várába.
Megtért vele apródja is,
Bodor Imre, Pethőnek
A haláltól megmentője:
A már-már elveszőnek
Bodor termett oltalmára,
Mikor legott dárdájára
Venné őt egy török kar:
Bodor által halt a tar.
5.
«Imrének, hív apródomnak
Köszönjétek éltemet!
(Így szól Menyhárt gyermekihez,)
Ő tartott meg engemet.
Megesmerem, Imre, hogy te
Ajándékod életem;
Mondsza! e nagy adósságom
Vissza miként fizetem? -
Válaszsz számos faluimból,
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
Néked adom egyiket:
Válaszd akármelyiket!»
6.
Imre, néki bátorodván,
Vélvén, hogy a hálának
Érzésében felolvadt szív
A kevélység habjának
Dagályitól nem hajtatik,
Érdemének s becsének
Érzésében, - elkapatva
Lángjaitól szívének,
Lelkes, tüzes tekintettel,
Elszánt, bús nagy érezettel,
Melyet titkolt kebele, -
Menyhártnak így felele:
7.
«Uram! azzal, hogy éltedet
Haláltól megmentettem,
Úgy mint nemes és apródod
Adósságom fizettem.
Egy pórszolgát illet a bér,
Ki jót s hasznot bérért tesz;
A nemes szív jutalmakat
Másképen ád, máskép vesz:
Egy falúd nem elég bére,
Hogy kifolyjon éltem vére;
De ha már adsz, hát úgy adj,
Hogy adósom ne maradj.»
8.
«Királyomnak sem kívánok
Én adósa maradni;
Hát neked, kit meg nem sérthet,
Jutalmam elfogadni?
(Igy szól Menyhárt) Csak mondd ki hát,
Kedved miben tellenék?
Hogy adósod én maradjak,
Az hozzám nem illenék.
Mi lesz elég? - szabd ki magad;
Pethő semmit meg nem tagad;
Csak körödből ki ne hágj
S határodon túl ne vágj!»
9.
«Most vagy soha! (kiált Bodor,
Ki kebelben, agyban ég;)
Most váljon el: menny vagy pokol,
Kárhozat vagy üdvesség!
Nemes vagyok, ámbár szegény,
Becsületes nemzetem.
Add én nékem leányodat!
Rég imádom, szeretem.
Lilla szívem kívánsága,
Lilla éltem boldogsága;
Szívednek ez irgalma
Legyen tettem jutalma!»
10.
Lilla földre szegzi szemét;
Minden vére szívének
Fellövelvén arczájába,
Lángol hava képének;
De csakhamar visszaszalad
Oda, honnan jött, vére,
És sápadó halaványság
Terjed ijedt testére;
Mert fergeteg támadását
S legitt vészes lobbanását
Sejti atyja képében,
Ki már dúl-fúl mérgében.
11.
Menyhárt úrnak ránczba vonúl
Az apródnak szavára
Homloka, mord harag-felleg
Terjed ábrázatjára;
Lélekzete bosszút fuvall,
Vonaglanak kezei;
S hol Imrére, hol Lillára
Villámlanak szemei;
És zordon felzúdulással
S bosszús neki-mordulással
Így csattan fel - nézése
Két élű tőr metszése -:
12.
«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,
A mi kötelességed,
Az házamat meggyalázni
Bátoríthat most téged?
Elveszett, merész bolond te!
Nyelvem majd elharapom.
Takarodj'! - vagy, ha csúfság ez?
Hát fejedre rácsapom.
Kérj s végy sorsod mértékével!
Vagy elégedj' meg fényével
Általam nyert hírednek
S jelessé lett nevednek!»
13.
Leányához fordúl Pethő,
S káromolja tüzesen,
Gyanítván, hogy Bodornak ő
Kezét adná szívesen.
«Gyalázatos! (úgymond) látom,
Olvashatom szemedben,
Mivé lennél, ha nem élnék
S gát nem volnék kedvedben.
Tudd meg: Dersfy vágy kezedre,
Ő méltó a te véredre;
Én reménynyel bíztattam
S vőmnek őt elfogadtam.»
14.
«Esküszöm én égre, földre!
Hogy pártámból vagy senki,
(Igy szól Lilla tökéllettel)
Vagy csak Bodor veszen ki!
Portékaként nem hagyom én
Eladatni szívemet.
Ha terhedre vagyok, apám,
Vess klastromba engemet!»
Dúl-fúl Menyhárt szégyenében;
Mérget forral kebelében:
S bosszúját csak az tartja,
Hogy kezénél nincs kardja.
15.
Imre, mintegy elégelvén
Boldogságát éltének,
Melyet szerez tökéllete
Lilla erős lelkének,
(Mert nagy enyhét leli benne
A szerelmes érzelem,
Ha bizonyos, hogy kedvese,
Ha övé nem, másé sem)
Haragja megszelídűlve,
És fájdalma megenyhűlve,
Imezt mondja Pethőnek,
A bosszút lehelőnek:
16.
«Szűnjön, uram, büszke mérged!
Én tartám meg éltedet;
S tán megérdemeltem volna,
Hogy bal ítéletedet
Rám tekintve félre tegyed,
Mely máskép is hiú füst,
Mert az érdem jó mértéke
Nem az arany és ezüst:
Nézd! ha veszni engedélek,
Kegyelmedért nem kérnélek;
Hanem Lilla kebelén
Most mennyemet élném én.
17.
De csak tartsd meg faluidat!
Miattam ne csorbúljon
Birtokod; se nemzetséged
Homályba ne borúljon.
Bocsásd meg, hogy szívem után
Itélvén meg szívedet,
Érzelmimmel egyezőnek
Tarthatám negédedet!
Élj sokáig és boldogúl!
S ha életem búmban megfúl:
Gazdagé a kedv és kény,
Örülj, hogy nem vagy szegény!
18.
Téged, Lilla, kegyes jó szív!
Áldjon meg én Istenem!
Oh te! kinek szívét-lelkét
Megfognom és értenem,
Kit szeretnem és imádnom
Sorsomnak volt vonása!
Atyádnak ércz-keménysége
Szerelmemnek sírt ása;
Haljon meg hát! Élj boldogúl!
Felejts engem! Sírunkon túl
Lelkünk egymást felleli
S egymást bátran öleli.»
19.
S oda borúl lábaihoz
A lankadó leánynak,
És egy néma csókot nyomván
Kezére a halványnak,
Kétségb'esve ki- s elrohan,
Felűl paripájára.
És elszágúld, épen mikor
A nap leszáll nyugtára.
Lilla kínos érzelminek
Ostromában testvérinek,
Kik ott állnak fúldokva,
Ájúlva dűl karjokba.
20.
Éjfél után a paripa,
Mely Imrét elragadta
Kelet felé, de hová? azt
Senki meg nem mondhatta, -
Menyhárt úrnak udvarába
Meg' visszatér nyerítve!
A ló mintegy habos vízbe
Látszik lenni merítve;
Forr és gőzölg, mert vére ég;
Nyereg s minden szerszám rajt még,
Csak lovagja nem űl rajt'!
Hajh! s ez okoz legtöbb bajt.
21.
«Hová vitte a jó ifjat
Szívének nagy fájdalma?
Talán csak a Balatonban
Van már örök nyugalma!»
Így tünődött a vár népe,
A ki Bodort szerette;
Így még maga Menyhárt úr is,
Ki most mélyen érzette,
Hogy éltének megmentője
S leányának szeretője,
Ki bár szegény, de nemes,
Jobb sorsra volt érdemes.
22.
Az embernek szerencséje
Egy percztől függ gyakorta.
Egy percz amazt égbe kapta,
Emezt porba tiporta:
S az örökkévalóságnak
Hatalmában néha nincs
Több pillanat már, mely által
Megtérhet a veszett kincs.
A sors, mivel Bodor siet,
S Pethő késik, mely hiányt vet!
Mely búbánat-örvényt nyit!
S mily szerencse vész el itt!
23.
Száz embert is lóra ültet
Pethő, hogy kinyomozzák,
S akárhogyan, éve-halva
Bodort néki meghozzák.
Ha él, tehát Isten neki! -
Lilla légyen jutalma,
Kit másképen úgyis megöl
Szíve makacs fájdalma,
Ha nem, a mit inkább kíván,
S a mire ő mindent rá szán:
Temetése pompája
Legyen kevély hálája.
24.
De csak kevés nyomát lelék
A kétségbe-esettnek;
Tűrhetetlen fájdalmában
Balatonba veszettnek
Gyanította egész világ;
S nem ok nélkül: mert lova
Nyoma szerint, Bodor előbb
Csavarogván tétova,
A Balaton híg partjában
Vész folytatás a nyomában;
S a vizből ki s vissza ott
Könnyebb lónyom láttatott.
25.
Egyik cseléd Szent-Mihályt is
Szorgosan kinyomozá;
De onnan is Pethő úrnak
Ez is csak e hírt hozá:
«Épen akkor temeté el
Egy barát a remetét,
Ki ott ötven évig látta
A nap nyugtát s keletét.
A hol előbb beavatott
Egy tanítványt, s ez lesz most ott
Remete a szent helyen.
Négy halász volt még jelen.»
26.
Minden újabb hír üresb lőn
S nagyobb bizonytalanság;
S Menyhárt úrnak komorsága
Már a legfőbb pontra hág.
Szégyenlé önmaga előtt
Éltének ily váltságát;
Félt, a világ megátkozza
Undok hálátlanságát;
Mert bár nagy volt büszkesége,
Szint oly nagy volt nemessége;
S e kettőnek sérelme
Keblének mord gyötrelme.
27.
Mint a tavasz szép virága
Fogy ékében, éltében,
Féreg ülvén, rágván, hízván
Titkon tömött keblében:
Úgy Menyhártnak szép leánya
Néma búban hervadoz;
Boldog, mikor nagy fájdalma
Néha könyre olvadoz.
Oda minden reménysége!
Szívének nagy vesztesége
Életét kiapasztja,
S őtet öszvefonnyasztja.
28.
Komor szemmel nézi Menyhárt,
Büszkeségének súlya
Miként nyomja szép leányát,
S a bú szegényt mint dúlja;
S néha úgy felkiált vádja
Lelkiesméretének,
Hogy csak alig titkolhatja
Lágyulását szívének.
A büszkeség tartóztatja:
Bodort titkon nyomoztatja
Mindenütt, mindúntalan,
De mindenkor hasztalan.
29.
«Szűnj meg, apám, őt keresni!
(Sohajt Lilla) hasztalan!
A nemes szív énnekem már
Mindörökre oda van!
A mit egyszer oly sértőleg
Tagadhatál meg tőle,
Ha elvenné, - sokat én sem
Tarthatnék már felőle.
Van a szívnek oly érzelme,
Melynek kedvesb a gyötrelme,
Mintsem hogy ő koldúljon
Azért, hogy boldogúljon.»
30.
Igy folyának napok, hetek,
Hónapok és végtére
Két tél, két nyár; de Bodornak
Nem kaphattak hírére.
Lassanként már felejteni
Kezdték az elveszettet;
Csak Lilla nem a szív minden
Ütésével érzettet.
Csüggő feje és szemei,
Fogyó, tünő kellemei
És keserű könnyei
Mély emléknek jelei.
31.
Megjelentek Dersfy s mások.
Mind nőszők, kik Lillának
Kezére, vagy tulajdonkép
Jószágára vágyának;
De a nagy szív híve maradt
Bodornak s önmagának,
S mindenkor csak azt felelte
Szívét kémlő atyjának:
«Esküszöm én Istenemre
És kínlódó kebelemre!
Hogy pártámból már senki,
Csak a halál veszen ki.»
32.
Eljött az ősz; akkor Dorka,
Szolgáló az udvarban,
Rokka mellett ezt beszélé
Szó- és dologzavarban:
«Apám régi halász immár
A Balaton vizében;
Ő is gyakran visz egy süllőt,
De csak Isten nevében,
Szent Mihálynak bús hegyére,
A remete tűzhelyére.
Az elhunyt vén remete
Megköszöné s nevete.
33.
A mostani jó szót sem ád,
Pedig, mondják, fiatal;
Mintha nem is ennék, innék,
Sovány s halvány, mint a fal.
Csak bujdosik; s minden fának
Jelt metélget kérgébe;
Minden jelre más imádság
Juthat, mondják, eszébe.
Mikor kérdi, mint van az úr?
Szeme szinte keresztül szúr.
Ha leányát kérdezi,
Szemét földre szegezi.
34.
Hanem mikor énekének
Keserves bús hangjai
Csendes éjjel zengedeznek,
Haja minden szálai
Felborzadnak (úgymond apám)
Annak, a ki hallgatja:
Hogy az esze majd megbomlik,
Belsejét úgy szaggatja.
A nagypéntek keservei
Lehetnek bús énekei.
De most, már majd egy hete,
Elnémult a remete.»
35.
«Ő az! ő az!» kiált Lilla,
Köny forrván fel szemébe,
Hogy Dorkának e beszéde
Eljut vala fülébe.
S mikor épen gondolkodnék,
Mit tegyen, mit ne tegyen?
S szeme kínos érezettel
Csüggne Szent-Mihályhegyen:
Íme! belép ősz hajával
Az apát és bús arczával
Imezt mondja Lillának,
Kedves tanítványának:
36.
«Béke néked, boldogtalan!
A bút te rég esmervén,
S én is téged s erős lelked,
Hozzád bizton szólok én:
Szent-Mihályon voltam tegnap,
A kápolnát s remetét
Látogatni s megtartani
A betegnek életét:
(Egy a sorstól eltapodott
Szív volt az új remete ott!)
De már halva leltem őt,
A búban rég sínlődőt!
37.
Egy vén tölgy mohos tövében,
Arczczal erre fordúlva
Űlve halt meg, feje kínos
Mellére lekonyúlva.
Több napokig kelle néki
Immár halva ülni ott,
Mert felette néhány holló
Igen bátran károgott.
Kedves helyén ásattam sírt,
Szemem annyit régen nem sírt,
Mint mikor eltemettem:
Szántam őt, mert szerettem.»
38.
«Ne tartózkodj' (mond a bús szűz)
A holtat megnevezni!
Imre az, a kiről beszélsz!»
És elkezdvén könnyezni,
Megerednek síralminak
Elrekedett árjai.
Az ősz némán inti, hogy az,
S tovább ezek szavai:
«Bele vésvén fakérgekbe,
S kisohajtván énekekbe
Szíve kínos érzetét,
Kilehelte életét!»
39.
«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,
(Úgymond Lilla) ne féljen
Tovább már, hogy Bodor Imre
Velem gyűrűt cseréljen!»
«Vigasztaljon (mond a bús ősz)
Ama boldogító hit,
Hogy több öröm lesz jutalmad,
Mint a mennyit veszthetsz itt,
Szívének - mintegy fedele, -
Feküdt keblén e levele.»
S néki adván Lillának,
Sírva indul útjának.
40.
«Te! szerelmem lángjainak
Boldogtalan kedvese!
Keblem fanyar kínjainak
Tovább ne légy részese.
A mi bennem élet vala,
Neked, veled, benned élt;
De mind ez most oda hala;
Nézz éltednek vígabb czélt
Áldjon Isten szerelmedért!
Egy kínja száz életet ért.
A föld nyelvén hívedet,
Nyugtasd meg már lelkedet!»
41.
Imrének e levél fekvék
Már kiégett kebelén,
Mint egy forgács, mely holt szén már
Az elaludt tűz helyén.
«A te szíved elhamvadott!
Az enyém még most is ég!
(Sohajt Lilla) de megszán majd
A földnél jobb s kegyesb ég.
Jobb az előbb az utóbbnál
Annak, ki már fogytában áll
Szívének láng-árjában,
Élte húnyó hamvában.»
42.
Menyhárt úr megtartá szavát:
A holtat felásatá,
És hat lovon Szent-Mihályról
Őt Keszthelyre hozatá.
S Bodor Imre most számtalan
Szövétnek gyászlángjában
Téteték le nagy pompával
A keszthelyi kriptában.
Az életét megmentőnek,
A leányát szeretőnek
Temetési pompája
Pethő kevély hálája.
43.
Az ablakról nézte Lilla
A temetés pompáját;
Szemét odameresztette,
El sem vonván arczáját.
Eltünvén az szeme elől,
Miben mintegy kedve telt,
A bús legott ágynak esett,
Melyből soha fel nem kelt.
Azt üzente ő atyjának:
Tartsa nyiltan a kriptának
Ajtaját még számára,
Bele száll nem sokára.
44.
S úgy lőn: el sem felejté még
A nép a történetet,
Hogy megújúlt az, s Lilla is
Imre mellé tétetett. -
Komor bánat ülé holtig
Menyhárt büszke arczáját:
Mosolygásra öröm soha
Nem vonítá el száját. -
S kik még élve lángolának,
S elszakasztva kínlódának,
Egymás mellett fekszenek,
Mikor már nem érzenek.