A szellő meg a por
szerző: Gárdonyi Géza
Az ember kilép a meleg házból az utcára. A nyakát hideg szellö érinti meg. Hazamegy. Lefekszik. Reggelre azt álmodja, hogy elefánt. Eddig ismeretlen csontok kezdenek benne fázni és égni. A fejében körhinta indul meg. A füle mellé valami láthatatlan arabus késeket dobál. A mellére kövek gördülnek. A homlokán meg egy kövér őrült tombol. Először azt kiáltja:
- Levegőt.
Azután azt, hogy:
- Doktort!
Vége a világnak. Elszenvedhetetlen kinok elszenvedője e perctől az ember.
Miért? Mit vétett a természetnek vagy a templomok nagy szellemének, akit Miatyánk néven tisztelünk? Rabolt? Sikkasztott? Koldusnak nem adott? Gyermeket ütött? Embert ölt?
Nem. Csak éppen akkor lépte át a küszöböt, mikor arra lebben a hideg levegö. Véletlenség.
A betegség anyja a véletlenség. A betegségek pedig láthatatlan hóhérok; akik hol darabonkint gyötrik meg a testet hol átnyilazzák egyik végétől a másikig. Hol kerékbe törik. Hol parázsra fordítják, tüzes koronát nyomnak a fejére, spanyolcsizmát nyomnak a lábára, s mindezt könyörtelenül, a hóhérmüvészetnek ördögi találékonyságával.
Hát nem vagyunk-e mindnyájan mártirok? Van közöttünk csak egy is, aki nem ment át a meghülésnek a lázán, vagy egyéb betegségen?
Milyen gonddal hozza létre a természet az emberi testet, a teremtés remekét! A szívnek mennyi lángja remeg bölcsője mellett az egészségéért, életéért! Az elmének mennyi figyelme és gondolata vezeti fejlődésében. S mikor ezernyi örvény között eljutott a felnövekedés útján a magamegállás idejébe, s erejében acélosan a föld istenei között érzi már magát, akkor jön egy hideg kis fuvalom, amely nem bírná tovább emelni a lehulott falevelet, s az embert elfujja.
Hol van a következetesség, a kezdet és a vég között? Minek a kezdetben az a gondosság, s a végben az a gondatlanság? Minek épiteni égbetekintő palotát azzal a műgonddal és értelmi erőmegfeszitéssel, amely rajta nyilvánul, ha a levegőnek egy értelmetlen lehelete porba döntheti. Mivel becsül minket, a teremtés urait többre a természet, mint azokat a hernyókat, amiket egy kis zápor ezrével mos bele a sárba. Vagy az infuzóriákat, amik milliószámra teremnek s mikor a nap felsüt, visszamúlnak a porba.
Mennyivel értékesebb a hódmező-vásárhelyi háromezer éhező élete a természet előtt, mint ugyanannyi selyembogáré, amelyet véletlenül korábban költ ki a melegség, mint a szederfa rügyeit?
Világtalan anya-e a természet, aki szereti, szive vérével táplálja a gyermekét, de minduntalan kiejti a kezéből? Vagy egy nagyhatalmu megérthetetlen őrült, aki az egyik pillanatban a zsenialitás és a szeretet lázával szövi remekeit, a másik pillanatban pedig mindent a porba lökve buta érzéstelenséggel bámul maga elé. Milyen különösnek látszik előttem ebben a pillanatban a szegény paraszt ember gondolkodása, aki influenzájában azt mondja:
- Isten akarta ezt.
S mig nyoszolyáján a kinok marcangolják, lelki szemével látja, hogyan történt az eset. Az Isten lepillantott az égből és azt mondotta:
- Ez a Battanes János nem gondol már rám: csak úgy elszaporázta az imádság végét. No megállj János, majd emlegetsz engem mingyárt!
Akkor fogta elő Jánost az oldalnyilallás és azóta folyton jajgatja is a jó Istent.
De mit jajgassunk mi, akik sokkal csekélyebb valakiknek ismerjük magunkat, hogysem mindent ami velünk történik, intézett cselekedetnek tarthatnánk. Nem fordulna-e meg akkor az elménkben az a gondolat, hogy a hideg szellők és telek fölöslegesek, aminthogy a földnek némely országaiban nem is hullott még hó soha s azért a föld ott mégjobban virul és gazdagabb, mint ott, ahol a hó hull és a szegény kis kedves madarak megfagynak.
Nem gondolnánk-e a gondviselésről kiállitott hiteles létezési bizonyitvány láttakor, hogy a föld hátán rendetlenség van és hogy a köveken alvó ember nem lehet azon egy atyának fia azzal, aki selymeken nyugodva, álmodik. S nem kiáltanánk-e fel, hogy minek maga a betegség is? Mi a célja annak, hogy a tizhónapos gyermek kinlódjék a foga jöttével s a hétéveset megfojtsa a difteritisz. S egyáltalán minek a nem létezésből a létezésbe kerülni, s a létezésből a nemlétezésbe jutni vissza, ha az ember létezés előtt nem kivánta, hogy létezzék, a létezésében pedig nem kivánja, hogy ne létezzék. A tulsó világ, bármennyire biztasson is vele a lelkipásztoroknak javunkat akaró légiója, nem olyan birodalom, amit bárki is fölcserélne ezzel a hazájával, melyhez az emlékezetnek és szeretetnek millió szálával tapad.
Nekünk csak ez a földi élet mindenünk. Amazt nem ismerjük. Homályos valami előtttünk. Ismeretlen szobába bajos valakit így beugratni, hogy az örömmel ugorjék, ha tudja, hogy vissza sem jöhet többé. És Magyarországot el nem lehet cserélni az embernek még a mennyországért sem.
Ez a kis rövid földi élet, ez minden. A gyémántok mázsányi körtéi is csak hitvány pelyhek a mérlegen, amelyre az életünket helyezzük. Annak ára nincs, csak értéke. Ezt tudja a tudatlan is, az állat is. Csak a természet nem tudja. Hogy dolgozunk, taposunk, lobogunk, ügyeskedünk, vergődünk minden napon, hogy amit a természet hibázott azt igazitsuk: hogy azt az életünket ami majd ekkor meg ekkor következik puhává és meleggé tehessük, szomjas vágyainkat megelégitsük s gyermekeinket, unokáinkat is a jólét, a boldogság tornyába emelhessünk. Az élet nyüzsgése nem e torony körül s annak fokain látható?
Mert nem igaz az, hogy égbe tervezett bábeli torony körül szétoszlott az emberiség. Ott van most is. Emeli, hordja a köveket. A nyelvek összezavarodhatnak, hiszen egymás nyelvét a testvérek sem értik néha, de a törekvések nem zavarodnak össze. Folyik a munka. Csodás vak hittel hiszi mindenki, hogy egy év mulva megnyugtató sikere lesz, és igy egy év mulva boldogabb lesz, mint a mai napon.
Pedig nézze meg magát egy év mulva. megint azt mondja:
- Egy év mulva!
Kevesebb-e a gondunk egy év elmultával?
Nem.
Kevesebb-e az életünk?
Kevesebb.
De erre nem gondolunk. Maga a püspök úr őnagyméltósága is mosolyogva irja a templomban a homlokunkra hamuval a keresztet mikor a sekrestyében leveti a violaszinü kazulát, derült arccal mondja a titkárának:
- Ma jó étvágyam lesz.
És a hivek ezrei, amint letörlik a zsebkendővel a hamut a homlokukról, letörlik az elmulás gondolatát is.
Általános, okos könnyelmüség.
Csak akkor rettenünk meg, mikor halljuk, hogy a szomszéd szobában azt mondja halkan az orvos:
- Most már csak az Isten segithet. Tehát a határhoz jutottunk.
Mi van azontul?
A hivönek hideg világosság.
A nemhivőnek hideg sötétség.
Egyik sem óhajtkozik által. Kapaszkodik. Mindenkihez kapaszkodik. A testet amihez a semmiből jutott, nem akarja elhagyni. Maradni akar. Érzi, hogy az ő távozása erőszakos. Durva kidobás egy meleg helyről, amelyhez neki joga van, mert ő épitette, ő tette kényelmessé; itt őt szeretik; itt még ő szükséges; nem akar innen elmenni semmiképpen sem. Hát nem siralom ház-e ez és nem kivégzés-e?
E kegyetlen muszájban mindenesetre enyhületet kap az edzetlen értelem, mikor a pap vigasztaló szavait utipénzül fogadja.
De milyen érzelmek között tekinthet az a magasság felé, aki gyümölcsöt szedett a tudás fájáról és igy megbizonyosodott arról, hogy nemcsak mi mulunk vissza a földbe, hanem; azok a lények is, akik az évezredek folyamán a lelkeken uralkodnak.
Hol vannak az ősidők világkormányzói? Hol van a négyszemü Baál aki szintén
pusztitotta a gyermekeket.
Hol van az ökörfejü Asztarte?
Hol van Militta? és hol van Bél-Merodák?
Hol van a szárnyas Ahura-Mazda? A halfarku Viznu?
Hol vannak az örökké keresztbevetett lábakkal ülő kinai istenek?
Hol van a germánok emberevő Ezusza és Ymere?
Hol van a szláv Csernebog és a görög istencsalád?
Elmultak.
Saturnust megölte Jupiter, és Jupitert eltapodta Jézus.
Csernebogot ledöntötte a magyarok Istene, és a magyarok Istenét porba verte a római kereszténység Istene.
A létezésben és elmulásban az istenek is követik egymást, csakhogy az ő trónfoglaló kiáltványuk mindig az örökkévalóság kijelentésével kezdődik.
Mikor ez már nem titok többé előttünk, úgy érezzük magunkat, mint a sivatagra jutott vándor, aki visszamenni nem tud többé, de előre menni sincsen kedve. Azonban ez az ellankadás nem tart sokáig, mert az ember megtisztult látással és megfinomodott érzéssel kezdi becsülni az oázisok újabb és újabb szépségét és kedvességeit. Nyilnak ott rózsák a szegény vándornak is. Rózsák amik csak az övéi:
mikor még minden játék, amihez a kezünk ér, s mindenki mosolyog ránk;
mikor a legény meg a leány találkozik; mikor a leánytól azt hallja: - Szeretlek; mikor a leánynak azt mondja: - Enyém vagy!
mikor ezt mondogathatja: - Fiam!
mikor azt hallogatja: - Apám!
mikor a lánya vagy fia az oltárnál azt mondja valakinek: - Holtomiglan, holtodiglan.
mikor valakin önzetlenül segíthet;
mikor az ember megbocsát;
mikor azt érzi, hogy a lelke tiszta és a becsülete fehér;
mikor a szeretet ölébe hajtja nyugodni a fejét.
Mert a szeretet gondolkodásunk szopóskorában többet-érő nekünk, mint a magasságban való bizodalom. Mert a szeretet melegít a természet hidegében és világosságot nyujt az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban. S alig vesszük észre, hogy a mi szeretetünk fölött áll még egy magasabb szeretet is, melyből a mi szeretetünk sarjadozott.