A szegény kisgyermek panaszai
Megjelenés
A szegény kisgyermek panaszai
szerző: Kosztolányi Dezső
szerző: Kosztolányi Dezső
Mint aki a sínek közé esett...
[szerkesztés]- Mint aki a sínek közé esett...
- És általérzi tűnő életét,
- míg zúgva kattog a forró kerék,
- cikázva lobban sok-sok ferde kép,
- és lát, ahogy nem látott sose még:
- Mint aki a sínek közé esett...
- a végtelent, a távol életet
- búcsúztatom, mert messze mese lett,
- mint aki a sínek közé esett:
- Mint aki a sínek közé esett -
- vad panoráma, rémes élvezet -
- sínek között és kerekek között,
- a bús idő robog fejem fölött,
- és a halál távolba mennydörög,
- egy percre megfogom, ami örök,
- lepkéket, álmot, rémest, édeset:
- Mint aki a sínek közé esett.
És látom Őt, a Kisdedet
[szerkesztés]- És látom Őt, a Kisdedet,
- aki fehérlő ingbe lépdel.
- Még lopva-lopva rám tekint
- és integet szőke fejével.
- Arany gyertyácskát tart keze
- és este félve ül le mellém.
- Hallom kacagni csöndesen
- s látom alvó fejét a mellén.
- Ő a pap, az igaz, a szent,
- bámulom, mint egy ismeretlent.
- Gyónok Neki és áldozok,
- és megsiratom Őt, ki elment.
A doktor bácsi
[szerkesztés]- A doktor bácsi.
- Áldott aranyember.
- Világító, nyugodt szemei kékek.
- Komoly szigorral lép be a szobába,
- szemébe nézek és csöppet se félek.
- Borzongva érzem biztos újjait,
- ha kis, sovány bordáimon kopog.
- Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
- hideg kezén arany gyűrűsorok.
- Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,
- keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
- Az ő kezéből hull a paplanomra
- nagynéha egy halvány, szelíd virág.
- Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
- párnáimon oly egyedül sirok.
- Ő az egészség és a bizonyosság,
- titkok tudója és csupa titok.
- Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
- prémét szelíden prémezi homály.
- De elmegy innen és itthágy magamra,
- színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...
- Ilyenkor látom otthon s páholyában,
- amint valami víg tréfán nevet.
- De kék szeme egyszerre elsötétül,
- rám gondol, mit csinál a kis beteg?
- A béke ő, a part, a rév, az élet.
- Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
- míg ájuló álomba lengve árván,
- kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
- ködös habok közt ringatóztam.
Múlt este én is jártam ottan
[szerkesztés]- Múlt este én is jártam ottan.
- Hogy bíbor lázban hánykolódtam,
- az üvegajtó állt elém,
- a zajtalan, a hangtalan,
- csupa ezüst, csupa arany,
- a sarka tűz, kilincse fém.
- Az üvegajtó állt elém,
- üvegje köd és alkonyat,
- bámultam benne arcomat,
- s mint víziárny lengett felém,
- akár vak tükrök lemezén,
- hogy bíbor lázba hánykolódtam.
- Néztem közelről meghatottan,
- ez az ajtó, ismertem én,
- ezen suhant el kisöcsém
- s ezen a bűvös, tükrös ajtón
- ment el, mikor leszállt az alkony,
- kis, kékszemű húgom, szegény,
- már régesrég ismertem én.
- Csupán egy tükör az egész,
- aki belenéz, belevész,
- és aztán nincs többé remény,
- egy kép az üvegen kilobban.
- Múlt este én is jártam ottan.
Ó, a halál
[szerkesztés]- Ó, a halál.
- Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
- Utunkba áll,
- s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
- Ó, a halál.
- A játszótársunk és tréfál velünk.
- Rohanva száll -
- Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
- tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
- és kacagás közt betöri az orrunk.
- Kutakba látjuk, mély vizek felett,
- sötét szobákba kuksol reszketeg,
- lepedőben - így mondta épp a dajka -
- kasza van a kezében, nincsen ajka,
- és fondoran vigyáz,
- mikor suhan az esti láz,
- s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
- csontos markába hahotáz vigan.
- Övé a bál,
- Ő a halál.
- Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
- de kis szobánkba fekete az ablak,
- az éjbe kint
- Ő ránk tekint.
- Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
- s játékpuskánkat fogjuk ellene.
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok
[szerkesztés]- Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
- És nagyapám, a régi katona
- hallgatja mosolyogva, boldogan,
- sebforradástól lángol homloka
- s én térde közt, hadarva szavalok,
- hogy győznek mindenütt a magyarok.
- Csak a szeme borul el néha kissé:
- Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
- hogy vannak messze, különös világok,
- s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
- jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
- ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
- a magyar szó a hét szilvafa alján
- körötte most még mint tengermoraj zúg.
- Óvjátok édesen az édes álmát,
- mint álmát a szegény beteg gyereknek,
- hogy meg ne tudja, élete nem élet,
- és meghalt már, bár alig született meg.
- Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
- ha dalol és ha a távolba lát,
- mert néma gyermek minden kismagyar,
- s a Nagyvilág nem érti a szavát.
Azon az éjjel
[szerkesztés]- Azon az éjjel
- az órák összevissza vertek.
- Azon az éjjel
- holdfényben úsztak mind a kertek.
- Azon az éjjel
- kocsik robogtak a kapunk alatt.
- Azon az éjjel
- könnyben vergődtek a fülledt szavak.
- Azon az éjjel
- égett szobánkba gyertya, lámpa.
- Azon az éjjel
- féltünk a borzasztó homályba.
- Azon az éjjel
- arcunk ijedt volt, halavány.
- Azon az éjjel
- halt meg szegény, ősz nagyapám.
- Azon a reggel
- csupa rokon jött, sirató nép.
- Azon a reggel
- sürögtek az öreg mosónék.
- Azon a reggel
- kendővel kötötték fel gyönge állát.
- Azon a reggel
- lassan vezettek a földúlt szobán át.
- Azon a reggel
- rozsdás pénzt tettek kék szemére.
- Azon a reggel
- riadtan bámultam feléje.
- Azon a reggel
- csak hallgatott makacs ajakkal.
- Azon a reggel
- olyan volt, mint egy néma angyal.
Már néha gondolok a szerelemre
[szerkesztés]- Már néha gondolok a szerelemre.
- Milyen lehet - én Istenem - milyen?
- Találkoztam tán véle messze-messze,
- valahol Andersen meséiben?
- Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
- A lelke párna, puha selyemkendő.
- És míg a többiek bután nevetnek,
- virágokat hoz majd a kis betegnek.
- Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
- Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
- Fájó fejemre hűs borogatást rak.
- És kacagása hegedű-zene.
- Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
- Különös, titkos és ritkán mosolygó
- Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
- Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.
Az iskolában hatvanan vagyunk
[szerkesztés]- Az iskolában hatvanan vagyunk.
- Szilaj legénykék. Picik és nagyok,
- s e hatvan ember furcsa zavarában
- a sok között most én is egy vagyok.
- Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
- a fekete táblácska és a kréta,
- a szivacs hideg, vizes illata,
- az udvaron a szilfa vén árnyéka,
- s a kapunál - az arcom nézi tán? -
- egy idegen és merev tulipán.
- Ez más, mint otthon. Bús komédia,
- lélekzet-visszafojtva, félve nézem,
- hatvan picike fej egyszerre int,
- s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
- Hatvan picike, fürge szív dobog,
- hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
- Amerre nézek, mint egy rengeteg,
- kezek, kezek és újra csak kezek.
- Mint kócbabácskák a török bazárba,
- egy hűs terembe csöndesen bezárva,
- az orruk, a fülük, mint az enyém,
- s a feje is olyan mindenkinek.
- Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
- sokszor csodálva kérdezem: minek?
Mostan színes tintákról álmodom
[szerkesztés]- Mostan színes tintákról álmodom.
- Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
- e tintával írnék egy kisleánynak,
- egy kisleánynak, akit szeretek.
- Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
- s egy kacskaringós, kedves madarat.
- És akarok még sok másszínű tintát,
- bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
- és kellene még sok száz és ezer,
- és kellene még aztán millió:
- tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
- szemérmetes, szerelmes, rikitó,
- és kellene szomorú-viola
- és téglabarna és kék is, de halvány,
- akár a színes kapuablak árnya
- augusztusi délkor a kapualján.
- És akarok még égő-pirosat,
- vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
- és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
- Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
- arany-imát írnék az én anyámnak,
- arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
- És el nem unnám, egyre-egyre írnék
- egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
- Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
- Kiszínezném vele az életem.
Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek
[szerkesztés]- Ti, akik zárt ajtók előtt szepegtek,
- kis társaim, az éji hidegen,
- játékaim nem adom oda nektek,
- mert véretek makrancos-idegen.
- Garaboncások, vásott ördögök,
- a hajatok lóg, zöld a körmötök,
- ordíttok, és ha ajtónkat kitárnám,
- az üveges-szekrénynek rontanátok,
- zengetnétek tütülő harsonátok,
- és szánkáznátok szőnyegünk virágján.
- De azt akarom, tisztán és fehéren,
- legyetek vígak és bársonyba-járók,
- a kezetekben egy nagy arany-érem,
- s hódítsátok meg az egész világot.
- Tinéktek is legyen, ami enyém,
- arany-rétes, habos krémeslepény.
- És menjetek tovább, kis szöszke hajjal,
- kék nyakkendővel menjetek tova,
- legyen tiétek az alkony, a hajnal,
- a kincs, a gyémánt, a vizit-szoba.
- Legyen minden cukrászda a tiétek,
- a méz, a bonbon és a karamell,
- és szoptasson ez a kegyetlen élet,
- mint egy szelíd és lanyha anya-mell.
Ó, hányszor látlak mégis bennetek
[szerkesztés]- Ó, hányszor látlak mégis bennetek,
- kis testvérkéim, rongyos gyermekek.
- Deres kertekben, ablakom alatt,
- ott lázadoztok ti ijesztve, némán,
- kékzubbonyos, halálra-szánt csapat,
- a hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán.
- A pici kőműves mily csatakos,
- milyen fakó a pöttön lakatos,
- az ács fia, mint Jézus, oly csodás,
- pörölyt emel a kicsike kovács,
- sír a bognár, az asztalos fia,
- egész, egész gyermek-ármádia.
- Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,
- a messzeség zenél a messze éjen.
- És nézem őket és siratom őket
- az éjjeli, makrancos zendülőket.
- Harcolva árnnyal és meleg szobával,
- nyitott szemmel velük szövetkezem,
- és ablakon és véren-sorson által
- őnékik nyújtom úri, kis kezem.
Este, este...
[szerkesztés]- Este, este...
- Árnyak ingnak,
- és bezárjuk ajtainkat,
- figyelünk a kósza neszre,
- egy vonatfütty messze-messze.
- És a csend jő.
- Alszik a homályos éjbe
- künn a csengő.
- A díván elbújik félve.
- Szundít a karosszék.
- Álmos a poros kép.
- Alszanak a csengetyűk.
- Alszanak már mindenütt.
- A játékok, a karikahajtók,
- a szegény tükör is hallgatag lóg.
- Ó, néma csengetyűk.
- Az óránk is félve üt.
- Alszik a cicánk s a vén szelindek,
- föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
- Alszanak a régi réz-kilincsek
- s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Mikor az este hirtelen leszáll
[szerkesztés]- Mikor az este hirtelen leszáll,
- olyan a kertünk, mint a temető.
- Szomorkodik a vén jegenye-szál,
- s a hold ezüst lepelbe leng elő.
- Sápadva bolygom át a régi kertet,
- a vén akácok látnak s megijednek.
- A kisgyerek lehúnyja a fejét,
- és fél az éj. És reszket a setét.
A kis mécs
[szerkesztés]- A kis mécs.
- Az este bús cselédje.
- Álmosan virraszt az asztalon.
- S az olajfoltos tálcára nézve
- sercegését némán hallgatom.
- A szobánk csöpp napja. Álom.
- Az arany olaj az árnyon,
- és a fény folyó arany,
- szerteömlő, szótalan.
- És a fülke csodapalota.
- Éji rémek lengenek tova.
- Csöndesen vetik az ágyat,
- és a párna
- barna árnya
- a fehér ajtóra bágyad.
- Félszeg árnyék-figurák,
- mind kevélyek és furák.
- Egyik a felhőkbe nyargal,
- másik hadonáz a karddal
- és a párnát egyre rakjuk,
- ferdül-fordul az alakjuk,
- melyet szorgos fény kimintáz.
- Panoráma, esti színház.
- Hordjuk a fehér petrencét,
- s nő a vánkos furcsa tornya,
- a kis ajtón - messze emlék
- hullámozva, ringatózva.
- Égig ér már
- a kevély vár:
- száz alak omol le s újra felkel.
- És mi szívdobogva nézzük,
- félve sandítunk feléjük,
- az éjben rubinpiros fülekkel.
Mi ez, mi ez?
[szerkesztés]- Mi ez, mi ez?
- Szűz Mária.
- Mi ez, mi ez?
- Isten fia.
- Védd meg szegény kisgyermeked.
- Alázatos szívem remeg.
- Fehérlő orgonák közt jártam,
- és egy leány a mély homályban
- haragoszöld lombok között
- vetkőzködött, öltözködött.
- Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
- Fehér hátára hullt sötét haja.
- Cikáztak az aranyoszöld legyek
- a fekete földön, s ő nevetett.
- Hogy nevetett.
- Mondd, mit akarhat tőlem Ő,
- miért fél így a remegő,
- bús kisgyerek?
- Azóta folyton erre gondolok csak,
- a tárgyak álmosan forognak.
- Jaj, jaj, nincs erre szó,
- lélekzetállitó
- gyönyör
- gyötör.
- Kiszárad tikkadt ajakam,
- és sírok, szégyelem magam,
- és lángvörös lesz a világ,
- az arcom ég, pirulva, forrón,
- és délután vérzik az orrom,
- látok ezer tűzpántlikát
- és látom Őt - oly szenvedő és halvány -
- a padlásunk derengő rejtekén,
- zöldszinű homályon, sárga szalmán,
- és minden este korán fekszem én,
- s akárhová megyek, mindig felém jön,
- a zongoraszobában, az ebédlőn,
- és lihegek és ég szemem,
- s álmatlanul dadogok Néki, Néki
- és a szemem a szoknyáját letépi,
- és látom Őt, Őt meztelen.
- Én Istenem.
- Nézd, kis karom milyen sovány.
- Milyen zavaros a szobám.
- Mi lesz velem?
Én félek
[szerkesztés]- Én félek.
- Az élettől és sötéttől,
- mely mindenütt kegyetlenül elér.
- Ha száll a nap,
- az ablakom alatt
- hullámozik az ismeretlen éj,
- a végtelen és ismeretlen éj,
- egy tenger - vészesen és feketén -
- csöndes sirásom benne elmerül,
- mint holt madár a tenger fenekén,
- a kisgyerek magába sír szegény.
- Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
- és senki meg nem értett még soha.
- Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
- s olyan borzasztó a sötét szoba.
- Lábujjhegyen kell járni a világban,
- az éjszakában annyi a vonat,
- mely összerág és széttöri gerincem,
- s vígan megőrli fájó csontomat.
- Az éjszakában annyi rém, kisértés,
- golyó, kötél, bitófa, kard remeg,
- s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
- leskelnek rám a gonoszemberek,
- kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
- bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
- ecetet adnak, hogyha inni kérek,
- s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
- Minden bokorban leskelődik egy-egy,
- nincs menekülni egy picinyke rés.
- Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,
- s olyan sok a halál, a temetés.
- Zörgő szekéren az Idegenember
- tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,
- s szegény anyám az ablakunkra rogyva
- néz majd utánam könnyes, kék szemével.
Ódon, ónémet, cifra óra
[szerkesztés]- Ódon, ónémet, cifra óra
- áll a szekrényünk tetején,
- szálló korok bölcs bámulója
- közönyösen tekint felém.
- Aranycirádás, pici tükrén
- még mosolyog a rég letűnt fény,
- de már nem úgy, mint hajdanán,
- mert ő ütötte el az éjfélt,
- mikor meghalt a szépanyám,
- fehér, mosolygó szépanyám.
- Már nem vakít ragyogva többet
- a sápadt alt-Wien-porcelán,
- parókás, farsangos időknek
- parfümjét leheli reám.
- Nehéz, tömjénes, cukros illat,
- a lelkemig fáj, szívemig hat,
- s a múltat visszaálmodom,
- hogy ez aranyló óra mellett
- az apám játszott egykoron,
- apám nevetgélt egykoron.
- Ha künn az alkony álmokat hív,
- cseng-bong a titkos, méla hang,
- és babonásan átmorajlik
- a dallamos üvegharang.
- A zúgó ércgyűrűn fölébred
- valami szunnyadó kisértet,
- s szellem-szaván dalol, dalol,
- mint hogyha egy halk, bánatos hang
- beszélne a sírok alól,
- felelne a sírok alól.
- A régi óra egyre jár csak,
- mint egy tipegő nénike,
- köröttem árnyak, éji árnyak,
- szemem könny és köd lepi be,
- mert félve sejtem, érzem-érzem,
- hogy elsápadnak majd egy éjen
- az apró arany-angyalok,
- s ez óra veri el az éjfélt,
- ha majd egy éjjel meghalok,
- ha egyszer én is meghalok.
Lánc, lánc, eszterlánc
[szerkesztés]- Lánc, lánc, eszterlánc,
- eszterlánci cérna,
- kisleányok bús körében
- kergetőzöm én ma.
- Nincs semmi aranyom,
- jobbra-balra löknek,
- körbe-körbe, egyre körbe,
- láncán kis kezöknek.
- Merre menjek, szóljatok,
- hátra vagy előre?
- Az erdőbe megbotoltam,
- egy nagy, csúnya kőbe.
- Voltam én is jófiú,
- Istenem, de régen,
- csigabigát én is hívtam
- künn a régi réten.
- Verset mondtam én is ám
- gilicemadárra,
- magyar gyerek gyógyította,
- török gyerek vágta.
- Jártam az erdőben is
- csillagot keresve,
- aranykapun én is bújtam,
- és aludtam este.
- Nézzetek rám, húgaim,
- éjjel most nem alszom,
- bámulom a holdvilágot,
- véres már az arcom.
- Nézzetek rám, lelkeim,
- a cipőm levásott,
- körmeimmel, kárörömmel
- csúnya gödröt ások.
- Szánjatok meg, szíveim,
- rongyos a kabátom,
- szédül a lánc, szédül a tánc,
- már utam se látom.
- Szeretem a láncot én,
- de úgy fáj e sok lánc,
- szeretem a táncot is én,
- csakhogy ez pokoltánc.
- Engedjetek innen el,
- hagyjatok magamra,
- este szépen süt a lámpám,
- este jó a kamra.
- Hagyjatok szaladni még,
- tündérekbe hinni,
- fehér csészéből szelíden
- fehér tejet inni.
Akárcsak egy kormos szénégető
[szerkesztés]- Akárcsak egy kormos szénégető,
- fekete az apám és szigorú,
- nem csókol meg, sohase nevet ő,
- a homlokán titokzatos ború.
- Mért nem beszél? Mi szótlanul eszünk,
- s ő fölkel és a csillagokba turkál
- egy hosszú csővel, a temetőútnál,
- de sose mutat csillagot nekünk.
- Csak nézem őt. Körötte száz csoda,
- korongok, mérgek, kémszerek pora.
- Olyan tudós, erős, akár az Isten.
- Ha nála aluszom és a homályon
- lidérceket idézek, szinte várom,
- mikor zörget rablókéz a kilincsen,
- hogy összetörje és vadul lelője...
- Úgy szeretem s félek vacogva tőle,
- és félek, hogy egyszer a fegyverével
- ennen koponyáját loccsantja széjjel,
- vagy elmegy innen, nem jő sose vissza,
- s vérben, halálban omlik el a titka.
- Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.
- Ilyenkor kimegyek.
- Az udvar alján
- kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -
- olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag,
- akár apám kemény és sárga arca
- egy fekete keménykalap alatt.
Apámmal utazunk a vonaton
[szerkesztés]- Apámmal utazunk a vonaton.
- Hideg, sugáros, éji nyugalom.
- A szunnyadó csöndesség lomha, mély,
- de ébredez, hallucinál az éj.
- Fázik az erdő, csontkemény a föld,
- a dermedő ég alja sárgazöld.
- Itt-ott egy oszlop, éjsötét palánk,
- benn a kunyhókba késő lámpaláng.
- Egy folt az éjbe, szürkülő, fehér.
- Egy ember. Egy hóban rekedt szekér.
- Valami zaj, valami halk sirás.
- Egy csillag árnya? Vagy valami más?
- Fekete, nagy ijesztő szélmalom.
- Kék hold cikázik a fehér tavon.
Egy téli délben
[szerkesztés]- Egy téli délben.
- Jött a kanyaró.
- Piskótát adtak enni s fanyar, ó-
- bort inni, és mikor kezem
- törültem,
- vörös kesztyű volt rajta és
- örültem.
- A piskótának és a régi bornak
- s a kesztyűnek, melyet lassan, vigyázva
- viseltem én e túlvilági lázba,
- csókokra nyújtva, mint egy kis bibornok.
Anyuska régi képe
[szerkesztés]- Anyuska régi képe.
- Jaj, de édes.
- Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.
- Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.
- De dús, komoly haján, bársonyruháján
- titkos jövendők szenvedése rezg.
- Keze ölében álmodozva nyugszik
- karperecek, gyűrűk súlya alatt,
- és könnyen az asztalra könyökölve,
- feje előrebillen hallgatag.
- Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
- Tündéri ábrándok menyasszonya.
- Csak a szeme nevet rám ismerősen,
- két mélabús, merengő viola.
- Csak kék szemében ismerek magamra,
- mely eljövendő álmoktól homályos
- s rettegve a bús végtelenbe réved.
- A lelkem már körötte szálldos.
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik
[szerkesztés]- Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
- Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
- és megbicsaklik elefántcsont ujja
- a fekete-fehér elefántcsonton.
- És elfelejti, próbálgatja egyre,
- és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
- mert szállni tudna, szállni és röpülni,
- de visszahúzza újra ezer emlék.
- Ezt zongorázta kisleány-korában,
- s mikor apuskával egymást szerették.
- Ezt próbálgatta, amikor születtem,
- és megtanulta, elfeledte csendben.
- Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.
- Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
- Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
- hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
- E dalban az ő ifjusága halt el,
- s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
- Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
- és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.
Én öngyilkos leszek...
[szerkesztés]- Én öngyilkos leszek...
- mondom kesergőn.
- Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
- úgy felkötöm magam a városerdőn,
- vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
- Akkor aztán sírhatnak miattam,
- leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
- rózsák között, kék fátyolokban arcom,
- s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
- Az ostorom, csigám örökli öcskös,
- a bélyegkönyvet valami közömbös,
- a kisszínházam a kicsi hugom,
- vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
- Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
- Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
- Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
- amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
- "Szegény fiú" mondják majd hangtalan,
- "egy pici angyal felrepült az égbe",
- s egyszerre roppant sajnálom magam,
- s én is szepegve suttogom: "Szegényke"...
A rokonok
[szerkesztés]- A rokonok
- Szelídek és nyugodtak.
- Ez székely, az meg lágy és bús magyar.
- Dülledt szemekkel hajnalig boroznak,
- az egyik régi verseket szaval,
- hogy mikor Pesten iskolába járt,
- mint tépte a rózsákat és a lányt.
- A többi sóhajt, ejh-hajh, megvirrad még,
- és megvirrad, a nap fejükre süt,
- légypöttyös a tapéta és a falkép,
- az abroszon boros, kopasz fejük.
- Pontos öregurak, kik messze estek
- s most andalognak régi romokon.
- Pipáznak, néznek és mozdulni restek.
- Én már tudom: ez a szelíd rokon,
- az néha jön sötétlő délutánon
- a tornácunkra, ozsonna-időn.
- Ő a szegény rokon és sírva szánom,
- mert idegen portánkra enni jön.
- Ez tréfás úr és macskabajsza szúrdos
- és tarka, mint egy rút törökbazár.
- Csupa illatszer, csat és gyűrü, szurtos,
- fülén virzsínia és szalmaszál.
- Vadászkalapján tollak, össze-vissza,
- az élceit ki sem veszi zokon.
- Vén nőcsábító, kártyás és borissza.
- Én is nevetem: a bolond rokon.
- De élt egy édes-édes rokonom,
- mint a mesében, és az arca arcom,
- s én róla, róla, róla álmodom,
- mivel megölte a láz és az asszony.
- S a rege szól: Sokat járt szoknyalesre,
- egy színésznőt várt télen minden este,
- egy csipkezsebkendő lett a halála,
- s elment regényes szívvel és mosolygón,
- szelíd fejét csak pár barátja látta
- egy téli éjen, az üvegkoporsón,
- nyitott szemekkel, hittel, bízva, bátran,
- egy seb a száján, vérköd és szivárvány,
- egy hős, modern szalonkabátban,
- ki elbukott a szerelem csatáján.
- Úgy érzem őt. Ő a regék regéje.
- Arcképe a hideg szalonban állt.
- Hányszor futottam hozzá fázva-félve,
- s szívtam magamba a hideg halált.
- Imádom arcát. Olyan régimódi.
- A nyakkendő, mint vékony tintacsorgás.
- Fáradt szemek. Nők bátor bámulói.
- Biedermeier-fej. Ah, én sem vagyok más.
- És szenvedő száj. És nemes kezek.
- Ilyen leszek, igen, ha nagy leszek.
- És álmodom - rózsája hova hullt?
- És hol van most? - gondolkozom felőle.
- És int nekem az arckép és a múlt
- és egy szinésznő régi keszkenője.
Öreganyó
[szerkesztés]- Öreganyó
- Karszékben trónolsz,
- s nagy barna, bámuló szemed
- nehézkesen és furcsa fénnyel
- reánk mered.
- Redő-gyűrűs, fekete arcod
- mindíg nyugodt, mindíg komor,
- mint a halottak tiszta képe,
- mint egy szobor.
- Tipegve járkálunk körötted,
- tűnik év évre, percre perc,
- s te egyiptomi gráciával
- csak integetsz.
- Száraz bőrödből, kék eredből
- a boldog ősz nyugalma száll.
- Nem győz terajtad már az élet,
- sem a halál.
- Elébed állok, s néha mintha
- az idő szárnya csapna rám.
- Bámullak tágranyílt szemekkel,
- öreganyám.
Halottak napján
[szerkesztés]- Halottak napján
- Este, hogyha hallom,
- hogy áhitatra kondít a harang,
- elálmodozom a búgó harangon.
- Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
- hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
- mely a szívemben porladoz, alant.
- Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor,
- vékony kezem megfogta jó anyám,
- szemembe nézett mélyen s átölelt jól.
- Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
- A lámpatenger kék, beteg derűjét,
- az őszi fényt tükrözte vissza tán.
- Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
- a lelkem ott járt a sírok között,
- s a víziók egymást riogva űzték.
- Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
- két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
- tágas szobánk homályba öltözött.
- Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
- én megbotoltam réveteg imámban,
- anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
- Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.
Miért zokogsz fel oly fájón, busan
[szerkesztés]- Miért zokogsz fel oly fájón, busan
- csöndes szonáta, álmodó szonáta?
- A kert mögül mostan felém suhan
- az évek árnya, tűnt idők halála.
- Egyszerre látok. Látom az anyám.
- Némán ül a szűz, hófehér szobába.
- A gyertya ég és vár a párna rám,
- és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.
- Kis ujjaim alatt zokog a dal.
- Sok régi ábránd újra visszaszáll ma.
- Anyám nevet és újra fiatal,
- s csak zeng az édes, illatos szonáta.
- Az éjszakába suttogón beszél,
- és sírdogál fáradtan meg-megállva.
- Ma álmom elviszi az enyhe szél,
- az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.
- Olyan, akár egy kisgyerekkacaj,
- akár a holdas jegenyéknek árnya,
- akár haló ajkon a tompa jaj,
- hogy egyre halkul, meghal a szonáta.
A játék
[szerkesztés]- A játék
- Az különös.
- Gömbölyű és gyönyörű,
- csodaszép és csodajó,
- nyitható és csukható,
- gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
- Bűvös kulcs és gyertya lángja,
- színes árnyék, ördöglámpa.
- Játszom ennen-életemmel,
- búvócskázom minden árnnyal,
- a padlással, a szobákkal,
- a fénnyel, mely tovaszárnyal,
- a tükörrel fényt hajítok,
- a homoknak, a bokornak,
- s a nap - óriás aranypénz -
- hirtelen ölembe roskad.
- Játszom két színes szememmel,
- a két kedves, pici kézzel,
- játszom játszó önmagammal,
- a kisgyermek is játékszer.
- Játszom én és táncolok,
- látszom én, mint sok dolog.
- Látszom fénybe és tükörbe,
- játszom egyre, körbe-körbe.
- Játszom én és néha este
- fölkelek,
- s játszom, hogy akik alusznak,
- gyerekek.
A kis kutya
[szerkesztés]- A kis kutya
- Mégis a legszebb állat.
- Magasba trónol fönn a vánkoson,
- csodálva nézem sokszor órahosszat
- és fürge szívverését számolom.
- Ha álmodik csontokról és ebédről,
- gondolkozom, milyen a kutya-álom?
- Milyen lehet az élete, az álma
- ezen a vad és végtelen világon?
- Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,
- s virgonc szemem kerüli futva-félve.
- Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
- enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
- És firtatom: nem szeret úgy-e senki,
- s buksi fejét búsan térdemre ejti.
- És szólítom: menjünk a kertbe ki,
- s lengő fülét lassan leengedi.
- Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
- és mélabúsan önmagába mélyed.
- Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet?
- s reám borul, akár egy drága testvér.
- És nógatom: szólj a kutyavilágról,
- hol testvérkéd, apuskád messze él,
- és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
- Száját feszítem és mégsem beszél.
- Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
- úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?
- Nem tud beszélni, a kedveske néma.
- És sír és sír... Szegény kis kutya sír.
A rút varangyot véresen megöltük
[szerkesztés]- A rút varangyot véresen megöltük.
- Ó iszonyú volt.
- Vad háború volt.
- A délután pokoli-sárga.
- Nyakig a vérbe és a sárba
- dolgoztunk, mint a hentesek,
- s a kövér béka elesett.
- Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
- gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
- A lába türkisz, a hasa zafir,
- a bőre selymek fonadéka,
- s regés kincsével elterült
- a gazdag, undok anya-béka.
- Botokkal nyomtuk le a földre,
- az egyik vágta, másik ölte,
- kivontuk a temető-partra,
- ezer porontya megsiratta,
- s az alkonyon, a pállott alkonyon
- véres szemével visszanézett.
- Kegyetlenül, meredten álltunk,
- akár a győztes hadvezérek.
- Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
- Szép harc után. A szájunk mosolyog.
- Maró fogunk az undort elharapja,
- s gőggel emeljük a fejünk magasra,
- mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.
A kis baba
[szerkesztés]- A kis baba
- Az álmodó baba
- öltözködik narancsszín bársonyokba,
- a délutánba méláz mosolyogva,
- s libeg-lebeg kenderszinű haja.
- A szeme alvó francia babáké,
- a parfümöktől forró feje fáj.
- Ah, mért ez a búcsúzkodó finálé?
- Nem kell az élet, pompázó parádé,
- aranyfindzsákba hűlő csokoládé,
- nem kell neki a szende, lenge báj.
- Valami fáj, s nem tudja, mije fáj.
- És csupa gyász a fényes, enyhe táj,
- és szája vérzik (ez a gyenge száj),
- mint vérpiros narancs, és fáj az élet,
- és fájnak a falon a régi képek,
- és alvó lelke önmagába réved.
- Fáj, fáj az élet.
- És fáj a füstölő, mely szerteszéled
- az ó szobán s fülledten ellebeg,
- és fáj a zongora (ah, fáj az élet)
- ez az utolsó délutáni ének,
- a billentyűk oly feketék, fehérek,
- s úgy fájnak a kis szőke hercegek,
- testvérkéi, kik jönnek reszketeg,
- álmodva jönnek csöndesen előre,
- ezüstharisnyába, aranycipőbe,
- kék bársonyokba, és az ágy előtt
- reá tekint szemök, síró szemök,
- és elsíratják, ümmögnek szegények,
- ah élet, élet, pici baba-élet.
- Ah, a baba mily néma, halavány
- a délután ravatalán.
Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
[szerkesztés]- Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
- a nap tűzzáporától összeverten
- haldoklanak a sápadt rózsafák.
- Sóhajtva várjuk mind az éjszakát.
- Az elsötétített szobába bent
- jár a varrógép... Tikkadt, tompa csend.
- Az ablakokban kókadó virág,
- az üvegen szivárvány-karikák.
- Ebédutáni részeg nyugalom:
- csupán az óra kattog a falon,
- s a piroscsíkos függönyökön által
- beárad a nap tompitott tüze,
- s egybeolvad a lágy félhomállyal.
- De folyosónk oly hűvös és üde,
- akár a mély, sötétlő pince lenn.
- A ház emészt pihenve, nesztelen,
- öreganyó a zöld zsöllyébe dűl,
- könyvet, kötést hamar a sutba dob,
- pillája csuklik és elszenderűl.
- Dongók zümmögnek néki altatót.
- Az asztalon ott a feketekávé.
- Egypár kenyérhéj, pár borosüveg,
- friss körték, dinnyék, hamvasbélüek,
- s egy régi pápaszem. Öreganyáé.
- Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt.
- Csönd.
- A légyfogóink hangosan zenélnek.
- Néhány ügyetlen légy mindjárt becseppen
- s bután evickél a csípős ecetben.
- A konyhában sugárzó rézedények,
- szines papírcsipkék és álmos élet,
- nagy serpenyők, fényes mozsártörők,
- a jég között mázas tejesköcsög.
- Két óra. Már nem mozdul semmisem.
- Minden pihen.
Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska
[szerkesztés]- Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska
- Itt félve jár az úri kisgyerek.
- Mérges virágok, nyiszlett emberek.
- Egy távol torony ferde lángolásba.
- Méreggel mart, fehér, virágos orcák.
- Lánggal rikító selymek, rác mennyország.
- Nehéz aranypénz a lányok nyakán,
- mindegyik oly finom és halavány.
- A trombiták estente mint a szörnyek
- egy vörös korcsma-ablakból röfögnek.
- Trágár tivornya, részeg és tunya.
- Sír a beteg és méla, szláv duda.
- Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak.
- Sipít a síp, csörömpöl minden ablak,
- boros az asztal, véresek a kések,
- az ördög is fölpántlikázva lumpol,
- festett leányok lesnek a zsalukból,
- s én meghalok, ha egyszer odanézek.
A napraforgó, mint az őrült
[szerkesztés]- A napraforgó, mint az őrült
- röpül a pusztán egymaga,
- a tébolyító napsugárban
- kibomlik csenevész haja.
- Bolond lotyó - fejére kapja
- a sárga szoknyáját s szalad,
- szerelmese volt már a kóró,
- a pipacs és az iszalag,
- elhagyta mind, most sír magában,
- rí és a szörnyű napra néz,
- a napra, úri kedvesére,
- ki részeg, s izzik, mint a réz.
- Aztán eszelősen, bután
- rohan a gyorsvonat után.
Szemem gyakorta visszanéz
[szerkesztés]- Szemem gyakorta visszanéz,
- és úgy idézlek,
- anyámnak atyja, régi gyógyszerész.
- Arcodon mély magány jegye.
- Te félreültél,
- hogy mulatott cigánnyal a megye.
- Azt mondják régi emberek,
- tej, szódavíz volt
- italod hangos asztalok megett.
- Ruhádon nincs egy árva folt,
- oly szűzi-rendes,
- de körmöd a sok jódtól sárga volt.
- Patikus-család hű fia,
- könyved se volt több
- csak egy latin, ó Pharmacopoea.
- Bolyongtál a magyar mezőn,
- lankadt zarándok,
- fájó göröngyre estél könnyezőn.
- Hányszor látlak, ifjú füvész,
- alélva menni
- egy tájon, hol az inség fütyörész.
- Szívedbe méreg és virág,
- bot a kezedben,
- a válladon egy ócska hátizsák.
- Ánizs, kamilla, jószagú
- gyökér volt benne,
- és benne volt, már benne volt a bú.
Ott az a vén, vidéki gyógytár
[szerkesztés]- Ott az a vén, vidéki gyógytár,
- Sokszor benézek én oda.
- Öreg karszéke oly kopott már,
- és lóg és leng agg bársonya.
- Az ablakokon át ki is hat
- a patikai furcsa-friss szag.
- Fönn dobozok kövér hasa.
- Mindegyik egy törökbasa.
- A titkok közt szédülten állok,
- s kérek álomport, mérgeket.
- Én mindenkit megmérgezek.
- Megölöm az egész világot,
- s a parasztokra gondolok,
- mert a parasztok gonoszok...
A patikának üvegajtajában
[szerkesztés]- A patikának üvegajtajában
- búsul, búsul
- egy gyógyszerészsegéd.
- És fuvolája egyre fújdogálja
- szegény, szegény
- egyűgyű énekét.
- Ha elmehetnék innen messze tájra,
- igen, igen,
- így szól a fuvola.
- Csak menni, menni, mindörökre menni,
- tovább, tovább
- s nem tudni, hogy hova.
- A temetésemen sok nefelejcs lesz,
- virág, virág,
- virágos sír fogad.
- Fiatal szája így ríkatja folyton
- búsan, búsan
- az ódon sípokat.
- Ki tudja, mért, s ki tudja, hogy mióta?
- Zenél, zenél,
- s ki tudja, hova jut?
- Az ablakon lenéz egy szőke asszony,
- lenéz, lenéz,
- de oly sötét az út.
- Olajlámpája vérvörösen ég már,
- lobog, lobog
- és künn köd és homály.
- Kopott ezüstbillentyűkön az újja,
- s az ősz, az ősz
- ővéle fuvolál...
A rosszleányok - mondják - arra laknak
[szerkesztés]- A rosszleányok - mondják - arra laknak,
- árnyán az odvas és repedt falaknak.
- Én láttam egyet. Óriás kalapban.
- És arcomat zokogva eltakartam.
- A keze, lába oly picinyke volt.
- Az ördög küldte s csupa csipke volt.
- Színház után ment, csatakos ruhában,
- egy utca-sarkon tűnt az éjbe, láttam.
- A rosszleány mind arra künn tanyáz,
- hol sáros utcán szélbe leng a gáz.
- Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket.
- Hideg testük, akár a szín-ezüst.
- Előttük lángol egy förtelmes üst,
- s kígyóvért isznak és békákat esznek.
A délután pezsgett a poros utcán
[szerkesztés]- A délután pezsgett a poros utcán,
- mint az aranybor,
- s egyszerre este lett.
- És úgy megváltozott az utca akkor,
- savanyú holdfény lett a sugarakból,
- a tűzborból ecet.
Az első ősz
[szerkesztés]- Az első ősz::Jaj, az de szomorú volt.
- A híg eső sötéten csepegett,
- és kézilámpással, rozoga pallón
- ballagtak el a szótlan emberek.
- Csak erre emlékszem. Még néha arra,
- hogy halt meg a kertünkben egy virág,
- s a zöld gyepen sárgálló délutánon
- cikáztak a virgonc, fehér cicák.
- De estefelé fojtott már a füstszag,
- csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
- gyertyával jártak a pincék homályán
- s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
- a vén pohárba, esti lakomára.
- Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
- és fájt a szépség és a csillogó bor,
- és fájt az ősz és a zenés szüret,
- a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
- a nagymamák, kik kéklő szemüket
- rám csillogtatták pápaszemen által.
- És fájt az est, mikor az emberek tárt
- csűrükbe vitték a dús, szőke termést,
- s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
- A kerti székeket is mind behozták,
- és gyertya mellett a szobában ettünk,
- mint temetésre, kongott a harangszó,
- és a tűnő vár settengett megettünk.
- Kis nyári ruháim is eltemették
- egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
- s nyomukba - hűvös, józan, őszi tömjén -
- halálosan fojtott a naftalin-szag.
- Ilyenkor elfutottam a szobámba
- az orvosságos-üvegek közé,
- és néztem, hogy repül le néma gyásszal
- az est a csapzott, tarlott táj fölé.
- Kis ujjaimmal csendesen doboltam
- a lágyan összeizzadt üvegajtón,
- a konyhában daloltak a cselédek,
- a szél valamit keresett sóhajtón.
- És amikor már mindenütt sötét lett,
- az ágyba megöleltem kisöcsémet.
- Aztán pihegve sírtam egymagamban,
- a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
- Titokzatosan bámultak szemembe,
- mint rongyba burkolt, ázott koldusok.
Ha néha-néha meghal valaki
[szerkesztés]- Ha néha-néha meghal valaki,
- egy délután ordító trombitákkal
- viszik a megdöbbent utcákon által,
- s egész nap ezt a zenét hallani.
- Oly bánatos, olyan igénytelen
- a pap, a pluviále és a szolgák,
- vörösre sírt orrokkal a rokonság,
- a gyászszegélyes kendők a szemen,
- s később a hanton, ha az este jön,
- magányos sírás künn a temetőn,
- egy anya, aki gyászruhába, sírva
- kis pléhkoszorút igazít a sírra...
- De mégis gyönyörű ez, s kis szivemben
- valami mondja, hogy ez az egyetlen,
- csupán ez a nagyság, mely itt megy el,
- és bánatomra harsogón felel
- a trombiták kövér, aranyló torkán
- egekbe zengő beethoveni orkán.
- A hangszerek a ködös égbe nőnek,
- és este, este a felhő-mezőnek
- szélén gyakorta látom,
- hogy gázol a homályon -
- csupa köd, zene, fellegek -
- egy óriási gyászmenet.
Egyszer pedig magamba mentem
[szerkesztés]- Egyszer pedig magamba mentem
- A fák között egy éji ösvény,
- amelyre rávetette fösvény
- világát néhány éji csillag.
- Valami zúgott a homályban,
- és nem tudtam, hogy az a szél volt.
- Ezüsthináros volt az égbolt,
- s nem tudtam, a hold fürdik ottan.
- Csak hallgattam a szél zugását,
- csak néztem a vékony korongot,
- mely egy fa tetején borongott,
- és sárga volt, akár a boltban
- a savanyú citrom-cukor.
- És szállva-szálldostak az éjben
- a reszkető, remek rakéták,
- a siető, sebes staféták,
- és százezer és millió volt,
- angyal, sugár is trillió volt.
- A lombon, a sötét farácson
- intett egy mennyei karácsony
- Egy nagy csillag, mint aranyalma
- érett és súlyos reszketéssel
- kísértve lebegett felettem,
- és én kezecskémmel levettem,
- hazavittem, ágyamba dugtam
- s ingembe tűztem éjszaka...
Kip-kop, köveznek
[szerkesztés]- Kip-kop, köveznek,
- Itt van a tavasz.
- Hajnalba száz kalapács zaja ébreszt.
- És hallgatom ágyamból a zenés neszt.
- Mily csiklandó és édes és ravasz.
- Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
- Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
- Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
- a sárga, kék és rózsaszínü léggömb.
- Kip-kop, zene az élet, muzsika,
- láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
- Mostan miséznek a kis madarak,
- és a szobákban is ezer titok vár.
- Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
- zenél az élet, a cipőm, az aszfalt.
- Most mint a léggömb, szállani szeretnék.
- Mily csiklandó és édes és ravasz
- a zöldbe bújni s enni a cseresznyét.
- Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.
Az áprilisi délutánon
[szerkesztés]- Az áprilisi délutánon
- dalt hallani egyszerre, távol.
- Az illatos, japáni égből
- hull a napfény és hull a zápor.
- Tömjénez a tavasz a légben,
- virágos ágon kancsi fény ég.
- Kis, ideges lányok kacagnak,
- veri az ördög a feleségét.
- Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
- agyunkba rózsaszínű láz kap.
- Vékony, ezüst esőfonálon
- dévaj angyalkák citeráznak.
- Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
- Villám se lobbant, ég se dörgött.
- De láttuk a két ősi titkot:
- itt járt az Angyal és az Ördög.
Mi van még itt?
[szerkesztés]- Mi van még itt?
- Egy kis fürdőhely is.
- Szegényes, kedves és titokzatos.
- Kies liget. A levegője friss.
- Láncot csörget az öreg csónakos,
- és ladikot bocsát a néma tóra.
- Tánccal, zenével hív az esti óra,
- s hajnalba már - csiklandozós nagyon -
- új zene veri furcsa ablakom.
- Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
- Repedt tükör. A függöny furcsakék.
- Távol a fák között egy tarka bolt áll,
- messzire fénylik ferde bábuja.
- Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
- Vörös karbolpor rossz kanálisoknál.
- Kiérdemült, olcsó romantika.
- De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
- Az erdő fáj. Ledobja koszorúit,
- s üres lesz a sok ócska kalyiba.
- A tó, a tó is őszi ködbe búvik,
- és döng a szúnyog az ablakszitán,
- picike, véres, cincogó cigány.
- A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
- a kikötőbe pállnak a hajók,
- s a fürdőházba kikukucskál árván
- a rozoga zuhanyból egy szivárvány.
- Az esti parkon kertel a halál.
- A tó körül láz, békanyál...
- És azután a híves, holdas esték.
- Itten nyaral az inség és betegség
- alélt napon, vénasszonyok nyarán.
- Sok béna aggot párnaszékbe tolnak,
- s tengő raja a vénkisasszonyoknak
- az árva nyártól búcsuzik talán.
- Az őszi vendéglőn szegény idillek.
- Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
- A sánta pincér piszkos frakkban illeg,
- s a kutya nem győz a falatra várni.
- Késői évad. A szobák is olcsók.
- Egy bús öreg motozgat este itt
- a part körül, és megmeri a korsót,
- s a tóból télre gyógyulást merít.
- A tó, a tó! az eleven poézis,
- fölötte az ég - s összefoly a két víz -
- egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel
- föl-fölmeredve nézem néma reggel.
- A tó, a tó! a messzeség! hahó,
- a messzeségbe elvisz egy hajó,
- ó álom, áldás, szívdobogtató
- tündéri titkok tükre, tiszta tó,
- tündéri tó! Az ég is mint a tó,
- kék habja oly sejtelmesen inog.
- Gyakran keresek rajt egy illanó,
- tovább libegő, lenge ladikot.
Milyen lehet az élet ott kivűl?
[szerkesztés]- Milyen lehet az élet ott kivűl?
- Csak néha jönnek a vásárosok
- hírt hozva városunkba messziről,
- és a markukba sok-sok pénz forog.
- Különösek, tarkák és rikitók,
- kucsmásak, fázók, mint az eszkimók,
- és síp fütyöl és zeng a rossz zene,
- varázsitalt iszunk és dob pörög,
- megváltozik mindnyájunk élete,
- itt vannak a szakállas bűvölők.
- A fülledt bódéban ezernyi nép,
- halott királyok, kertek, régi kép,
- hercegleányok, messze tengerek,
- szemem káprázva megremeg,
- s ime ijedve látja,
- hogy tolja fel lélegző, néma arcát
- egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
- a sárga délutánba.
Jaj, az estét úgy szeretem
[szerkesztés]- Jaj, az estét úgy szeretem.
- Az este egy kis szerecsengyerek,
- ki várja csak szerecsenanyját
- és addig játszik téveteg.
- Lángot fúj a fekete éjszakába,
- pufók lámpákat, zengő tüzeket,
- mint kisfiú, ki néma kedvtelésből
- szappangolyókat ereget.
Ilyenkor a szobánk, mint a sziget
[szerkesztés]- Ilyenkor a szobánk, mint a sziget,
- körötte a hideg lég, mint a tenger.
- Kis kucsmáinkon zúzmara zizeg,
- piros orcával, könnyező szemekkel
- hazajövünk. Kezünkbe korcsolya.
- Reánk süt a lámpácska mosolya.
- És fő a kedves kávé, forr a tej,
- a pesztonka perecért szalad el,
- és pihegünk, szemünk bámulva néz,
- s a sárga gesztenyén végigcsorog
- a rózsaméz.
A sakk
[szerkesztés]- A sakk
- Feketesárga tarkaság.
- Figyelve áll őrt a sok tarka báb.
- Apám órákig bámul, nézi-nézi,
- és visszabámul, nézi őt a sakk.
- Szivarfüstben beszélget véle hosszan,
- mint egy komoly arab.
Oly jó ébredni
[szerkesztés]- Oly jó ébredni.
- Álmom messzeszédül,
- s a tegnapi szobát már láthatom,
- ha fuldokolva - az álom vizébül -
- a paplanomra nyújtom a karom.
- Ez itt a part már.
- Ah, de szép, de szép volt
- az ébredés csiklandva, tétován,
- a mosdótálban a közeli égbolt,
- a zongorázás a másik szobán.
- Tündéri reggel. A sötét szalonba
- apuska zongorázik andalogva.
- Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.
- Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
- s állok a hangok közt kis ingben, némán,
- mint hajnali gyöngyvirágok között.
A húgomat a bánat eljegyezte
[szerkesztés]- A húgomat a bánat eljegyezte,
- és most csak ül, szelíden, csöndben ül
- virágai közt, mindig egyedül.
- Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
- A húgomat a bánat eljegyezte.
- Az ablakunk mellett csak vár szegény,
- a szenvedés hajol szíve fölé,
- s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.
- Csöndes, komoly hajfürtje a fején
- szegényesen busong - fakulva s árván -
- mint holt leányé, a koporsópárnán.
- És néz. Szelíden, békült, tiszta szemmel.
- Zokogni nem tud és nevetni nem mer.
- De, hogyha nem lát a szobába senkit,
- és elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
- siratja bús, koszorútlan fejét,
- és hogyha körülömli a setét,
- a könnye vén csipkék közt hulldogál,
- s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár -
- gyémántpohár - babonásan csilingel,
- mert valaki játszott e tiszta szívvel,
- széttörte, s most olyan a sóhaja,
- hogy néha, ha az én szobámba téved,
- rémült imákat suttogok az éjnek
- s nem alszom el az éjszaka.
- Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt
- hogy éled újra szüntelen a nap -
- bús, sárga nap - s hogy száll a lomha este.
- És vár.
- Mivel a bánat eljegyezte.
- Mivel a bánat eljegyezte.
Nagy társaság
[szerkesztés]- Nagy társaság.
- Ó rút macskazene:
- Sipítozó, fejetlen áriák.
- Egymást ölő, kietlen hangvilág.
- Nagybőgő-hangok mafla röheje,
- malacbandák fortissimója. Solo.
- Vérmes bíbor kürthangok kacaja.
- Csupa fonák zaj és hangmaskara.
- Részeg citera. Sápitozva szóló.
- Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma.
- Nagynéni-bókok sápadt áriája.
- Bősz trombiták. Meggárgyult oboák.
- Mind oly titokzatos, síró, fonák,
- hogy lelkem, ez a néma zongora,
- valami fájdalomtól rezzen által,
- s míg hahotáz az öröm mámora,
- fölhangzik húrjain egy tompa gyászdal.
A nagyanyámhoz vittek el aludni
[szerkesztés]- A nagyanyámhoz vittek el aludni
- egy éjjelen.
- Sötét bokrok között egy kert kukucskált,
- emlékezem.
- A félhomályban állt egy üvegajtó,
- oly furcsa volt.
- Az óra vert, vert, de nem úgy, mint otthon,
- dalolt, dalolt.
- Vén óra, régi székek, fanyar illat,
- kísértetek.
- Csordultig telt bánattal pici mellem,
- majd megrepedt.
- Kiáltani akartam és lerogytam,
- mint egy hívő.
- Karom kitártam, s hirtelen megállott,
- állt az Idő.
Fényképek
[szerkesztés]- Fényképek.
- Az albumban és az állvány
- nádas fonatján, a sarok homályán.
- Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
- Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
- kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
- Itt egy magas leányzó mosolyog.
- Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.
- Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
- Jegesvizet ivott egy báli éjen,
- reggelre meghalt, húszéves korában.
- Azóta alszik elborulva, mélyen
- a szabadkai temető porában.
- Élők, halottak. Ez a társaságom.
- Olykor magamra hagynak délelőtt,
- az életük egyszerre visszalátom,
- mikor beszélek egy-egy kép előtt.
- Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
- Figyelnek.
- Csak képek.
- Az élőkéi mind barnák s nevetnek.
- De a halottakéi oly meredtek.
- És kékek.
Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál
[szerkesztés]- Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,
- hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak,
- és kérdezem titkát a hallgató, konok falaknak,
- mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e
- az, aki csöndesen pihen a messze temetőbe.
- És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan
- a barna bőrdívánt nézem, mely mostan is egész olyan,
- mint amikor aludt rajta egy régi, kedves ember,
- s járok tág termeken némán fölsajgó gyötrelemmel
- és sírok és csodálkozom,
- hogy az öreg díván ma is oly kedves a szivünknek,
- s a márványasztalok, ahol régen-halottak ültek,
- úgy állanak, mint egykoron.
Jaj, hova lettek a zongorás estek
[szerkesztés]- Jaj, hova lettek a zongorás estek,
- a végtelenből hova-hova estek?
- Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak,
- és fekete és fekete az ablak.
- Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó.
- A zongoránk is mint bezárt koporsó.
- Csak nézem egyre, és mit úgy szerettem,
- egy képet látok, ódon képkeretben.
- Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
- apám játszott őnékik andalogva.
- Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
- szivünkre szálltak, fullánkos darázs-raj.
- Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
- hogy futni kellett, ki az éjszakának.
- Sápadt arccal és túlvilági hangon
- szólítottunk meg lányokat a gangon.
- Benn az olajos függőlámpa égett,
- lábujjhegyen járkáltak a cselédek.
- Nénik kötöttek, és a tiszta csöndbe
- egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.
- A bácsik előtt pettyes, puha, sárga
- dohány aranylott a dohányszitákba.
- Dús ételek és cukrok kisded halma,
- sötét rum és bor, datolya meg alma.
- Az öregek ültek mélázva szépen,
- Kossuth Lajos is fölfigyelt a képen.
- Deák Ferenc meg intett véle szembe,
- s e nyájas körre néztek elmerengve.
- Jaj, hova lettek a zongorás estek?
- Kihullt a kép már. A keret üres lett.
Másként halálos csend és néma untság
[szerkesztés]- Másként halálos csend és néma untság.
- Poros akác-sor, vakolatos utcák,
- petróleumlámpák és nyugalom,
- üveggolyók a kertes udvaron.
- Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba
- kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.
- Vasárnap délután meg tétován,
- míg bánatommal egymagamba járok,
- a lányok, a buta, vidéki lányok
- magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
- Majd este, a vendégszobába, hátul
- borozgató barátok jönnek össze,
- és kártya járja, nevetnek dörögve,
- s kiküldenek a füstfelhős szobábul.
- Elmúlt egy hét. Most a varrónő jön meg,
- s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
- Hogy vágyom innen el, el messzire,
- hol kanyarog a vonatok sine,
- s piros, zöld lámpa lángol biztatón,
- oda, a sín felé tárom karom.
- És nézek a mozdonyra, póznadrótra,
- ott az öröm, ott a világ talán.
- De itt maradok s toporgok vivódva,
- mint a rabok a börtön udvarán.
Menj, kisgyerek
[szerkesztés]- Menj, kisgyerek.
- Most vége ennek is.
- Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
- A te utad a végtelenbe visz,
- de én előttem már a semmi van.
- A semmiség. Még egynéhány merész év,
- aztán a férfikor s a sárga vénség.
- Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
- ki mostan a színpadra kényszerít,
- menj budapesti, bús redakciókba,
- némán takard föl szóló sebeid.
- Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
- ravatalán tanulj újra meghalni,
- irígy szemek kereszttüze közé menj,
- hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
- Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
- ki tégedet legjobban szeretett,
- és kirabolva tiszta, kis koporsód,
- most kinyitotta halott szemedet.
- Mondd, árva vagy és most lettél legárvább -
- picike koldus a föld kerekén -
- mezítlenül születtél, meztelen mégysz...
- Menj, menj, szegény.
Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép
[szerkesztés]- Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
- hogy sistereg fehéren künn a hó.
- Így rohanok egy pirinyó vasúton,
- s ringat tovább egy pirinyó hajó.
- Festéktócsádon, a lilán, a zöldön.
- csavargó én, dalolva utazom.
- Járok japán, olasz és muszka földön,
- síró vizen és sívó szárazon.
- Távolságok és sínek gombolyagja,
- ölembe gombolyul a messzeség.
- Hipp, itt a vízen, hopp, most ott a földön,
- hipp-hopp valóra válnak a mesék.
- Megszínesül a lázamtól a karton,
- zászlók feszülnek ki a sárga parton.
- Az óceánon vezetem a tollam
- azt mondom csöndben: itten nyugalom van,
- sápadva mondom, hol kékebb a festék: ::itt viharoktól vemhesek az esték,
- és tollammal, ha nem lát senki-senki,
- a festett vízből hínárt emelek ki.
- a festett vízből hínárt emelek ki.
- Az ablakon fehért fehérre hímez
- a fagy, akár egy kínai leány.
- Apám szivarja füstölög az útra,
- és nesztelenül iszom a teám.
- A villanyunk - Aequator napja - lángol,
- a kis vasút is mintha zengene.
- A mély s a messze egy ütemre lüktet,
- és zúgni kezd a térkép tengere.
- és zúgni kezd a térkép tengere.
Úgy élünk együtt, két kis idegen
[szerkesztés]- Úgy élünk együtt, két kis idegen,
- valahol messze, mese-szigeten.
Féltizenkettő
[szerkesztés]- Féltizenkettő.
- Messze-messze
- a piacunkon színes árnyak.
- Vörös napernyők. Lila foltok.
- Kisvárosi arany-vasárnap.
- Mint déli álmok, délibábok,
- úgy lengenek sután repülve
- a nyári aszfalt szürke csíkján
- a 36° Reaumur-be.
- A sáfrányszínű sugaraktól
- lankadt lelkem halálra ernyedt.
- Mégis sietnek. Hova szállnak?
- Úri, szagos misére mennek.
- Az Istenük már várja őket
- szagosan és aranyba fogva -
- öreg, naiv, vidéki Isten -
- úgy ül, mint egy pipere-boltba.
- Ők nevetnek, integetnek
- a hűvös templom bűvös öblén,
- és muzsikál és orgonázik
- a zene, ima és tömjén.
A délutánoktól mindig futottam
[szerkesztés]- A délutánoktól mindig futottam.
- Ha jött az árny, s ha nőtt szivem felett,
- megbújtam a szobában egy sarokban.
- És az egész föld beleremegett.
- Egyszer szél és fehérség. Por. Kisértés.
- Mindenki valamit keres,
- még a homok is ideges.
- Otromba zaj
- és tompa jaj -
- oly elhaló - olyan csodás -
- harangozás - vagy motozás -
- nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek.
- A tikkadt fecskék álmosan röpülnek.
- Máskor rikító fény és sárgaság.
- A tűz fölgyújtja vágyaink dalát
- és nőnek a bűnök s a kisleányok,
- s mi nézünk félve, szívdobogva rájok.
- A nap beteg szivünkre süt,
- bánatosak a hegedük,
- emlékeink hervadtan illatoznak,
- halljuk szavát búcsúzó bánatoknak.
- Gonosz fejfájás kóvályog felettünk,
- parázslanak a kislány szemei,
- szoknyáitól meggyúl a levegő,
- rá se merünk tekinteni...
- Csak babrálunk sárgult arcképeken.
- De néha csupa sejtelem.
- Ilyenkor elhal a vér éneke
- és minden oly üres és fekete.
- Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban,
- sajogva lüktet homlokunk.
- Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk,
- elfordítjuk fejünk...
- Úgy suttogunk.
Oly jó ébredni.
[szerkesztés]- Oly jó ébredni.
- Álmom messzeszédül,
- s a tegnapi szobát már láthatom,
- ha fuldokolva - az álom vizébül -
- a paplanomra nyújtom a karom.
- Ez itt a part már.
- Ah, de szép, de szép volt
- az ébredés csiklandva, tétován,
- a mosdótálban a közeli égbolt,
- a zongorázás a másik szobán.
- Tündéri reggel. A sötét szalonba
- apuska zongorázik andalogva.
- Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.
- Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
- s állok a hangok közt kis ingben, némán,
- mint hajnali gyöngyvirágok között.