A szegény emberek pártja
szerző: Thury Zoltán
A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról. Vörös lámpája erőszakosan furta bele magát, a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen különös formája, mert fejére huzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből csak a szemeit meresztette bele az utba, folyton lármázva a csengővel, akár észrevett maga előtt valamit, akár nem, inkább csak azért, hogy valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment nagyon könnyen a munka. Az arczán meglátszott, hogy nagyon megkinozza az eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra. Megnézte, hogy melyikből mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét és elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor aztán hiába nézegette a pénzt meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta meg az állomásokon a szijat, a melynek végén a kocsivezető csengőjére billen rá a kalapács.
Egyik állomáson egy földije kapaszkodott fel a kocsira.
- Ni ni Rácz ur, mondta a kalauz. - Micsoda szél hordja erre mifelénk?
- Itt lakom a Palánk-utczában.
- Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem fel, hogy diner lett vagy mi...
- Csak a mesterséggel szegénykedem, verje meg az Isten. Mikor is találkoztunk utóljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban. Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyon nyomják az embert.
- Ugy?
- Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába, aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az asszony...
- Elhalt szegény?
- El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha fárad, hát meg van érte a szép fizetése, biztos...
A kalauz a számadásra gondolt s megint elkomorodott.
- Éppen azt számítgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy koronát adtam vissza hatos helyett... Olykor-olykor ugy megrohanják az embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi, nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom, fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg fel ugrálnak, aztán ismerd ki magad. Az ipar mégis csak ipar. Nincsen annyi sok emberrel kellemetlenkedése, nem szidják az urak...
- Nem, csak még azt a kis pénzét is lehuzzák a kárba. Roszul vágod a lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt, fizetsz. Tiz krajczár, husz krajczár, ötven krajczár, sír az ember, a mikor, a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár...
- Nincs, hanem ha felir a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az urak felugrálnak menetközben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak ipar... Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja...
Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.
- Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.
- Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.
- Talán a bélésbe csuszott.
Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindég a zsebeit kutatta sorra, a bádogos pedig a lámpába bámult s szinte látni lehetett a szemein keresztül, hogy hogyan őröl meg lassu munkáju agya valamit, a mit már mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.
A kalauz befejezte a keresést.
- Nincs, mondom, hogy nincs meg.
- Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, a ki tovább is vár. - Közelebb húzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a másik panaszos embernek egy csomó háborúskodást, a mire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek egymásra, mintha lázuk lenne.
- Van már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a bárókhoz, a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak kiokoskodnak valamit. Igy csak nem mehet a világ végéig... Én is mennék, hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy mindjárt kicsapja a gyárból azt, a ki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van...
A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan ujra nekiesett a zsebeinek s csak ugy magához beszélve töprengett a baján.
- Nincs meg, a Jézus verje meg, hova lett...
- Majd lenne akkor pénz, meg minden...
Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjére felugrott egy rendőr. A kalauz szolgálatra készen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig behuzódott a tulsó sarokba s hallgatott. A rendőr oda se nézett, nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a kalauzzal.
- A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek. Kutya köd van. Haza megy most?
- Nem, még két utam van. Maga már kiállott?
- Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát. Nagy a strapa mostanában az uj főkapitánnyal.
A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a beszélgetők közé.
- Sok a munka?
- De mennyi.
- Talán nincsenek elégségesen?
- Még kétannyinak is akadna dolga.
- Hát ez az, lássa, ez az, a miről én beszélek, Itt a földivel éppen egy kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy a kik nagyobb urak nálunk, azt hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik, hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel, hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot, hogy a rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se lesznek kutyái, a főkapitánynak meg a minisztereknek...
A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, a mit hallott...
- Hogy nem leszünk kutyája senkinek...
- Azt hát, oda vágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze nem taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.
- Nem tapossuk mi.
- Nem-e?
- Nem jókedvünkből.
- Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fütés, hát aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehuzzák a kis pénzüket erre-arra, a mikor aztán élni kellene, hát nincs.
- Nincs bizony...
- No hát! Nem jobb lenne ugy, a hogy én mondom?
Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.
- Ne beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.
Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Ujra ketten maradtak. Tovább már nem beszéltek s a mikor a kocsi járása lassabb lett, bucsuzni kezdett a bádogos.
- Hát az Isten áldja, földi.
A kalauz csak ugy utánna pillantott, mintha valami idegen lett volna s mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s előlről kezdte a keresést.
A bádogos a gyalogjárón ment tovább. Mikor a a kocsi elrohant mellette, utána kiáltott:
- Hát csak gondolja meg, földi a mit arról a dologról mondtam.