A szürke ember
| A szürke ember szerző: Cholnoky Viktor |
A hazug hold fogyatkozóban volt, s a növekvés C betűjét mutogatva úszott le az ég kárpitján, amelyet nyugtalanul, apró hullámzással vert vissza a Vág siető vize. Ez az indulatos, ideges, neuraszténiás folyó úgy ömlik bele Komáromnál a Duna nyugalmas, lassú verésű, nyárspolgár folyásába, mint ahogy az idegbeteg megy a szanatóriumba, ahol vagy gyógyulást, vagy elnyugvást talál.
A Dunán pedig lassan úszott alá egy hajó. Csak a kerék verte víz ütött neszt körüle; a fedélzetén úgy, mint a gyomrában, minden csendes volt. Elhagyta a Csallóköz unalmas agyagpartjait és mindig-egy fűzfaerdeit, és Komárom fölött kijutott a Nagy-Dunára. Ahol a komáromi sziget van, a kökénybokroknak és a barackfáknak a szigete: ott egyszerre megmozdult valami a néma hajón. Fekete árnyék surrant fel a fedélzetre, nesztelenül ment a korlátig, átvetette magát rajta, és minden kis lécet, a deszkaösszerakásnak minden hasadékát kihasználva, kúszott alá a víz színéig. A Duna csobbant egyet, a hajó tovább dobogott, a víz apró gyűrődésű sztaniolján fekete pont jelent meg... úszó fej, amely a part felé törekedett... Ekkor hajnalodott már.
I.
Másnap este a komáromi Anglia kioszkjában a tisztek még együtt ültek beszélgetve. Talán közöttük volt Kacsuka Imre is, a Timéa szerelmese. De az időt kisvárosban nem a katonatisztek szerint mérik, akik későn fekvő és korán kelő emberek. Komárom polgársága, a Brazovicsok, Tímárok és Fabulák aludtak már, vagy legalábbis fekvéshez készülődtek.
Az Öregvárban is ott volt már a hivatalos éjszaka. A kaszárnyák elsötétültek, a dunai bástya is alva heveredett végig a finom gyeppel benőtt sáncárkok oldalán, a Cigánymezőre pedig a Vág köde terített rá egy éjszakára való szemfedőt.
A vár kapuja előtt, ott, ahol az Anglia porondos parkútjai merev átmenetlenséggel változnak egyszerre fortifikációs szögeletekké, ott állt már az éjjeli őrszem. Keményen kipödrött bajuszú magyar legény - Rudolf-baka. Unalmában hol a fák csúcsát nézte, hol a várárok sötét mélyét. Unalmasak ezek az őrállások és céltalanok, mert úgysem történik soha semmi. Katonai formalitás az egész.
De ma mégis történt. A baka felneszelt, mert az Anglia felől megfordult a kora ősz lehullajtotta avarlevél. Öreg, szürke, görnyedt hátú és dadogó lépésű, alacsony emberke baktatott a várkapu felé. A ruha dibdáb módon lógott rajta, a szemére húzott süveg alól jóformán csak a piszkosszürke szakálla látszott ki. A lábán papucs lehetett, mert a lépése nem kopogott, csak a porond csikordult meg néha, meg az avar zörgött.
Már esti kilenc órától fogva tilos a váron való keresztüljárás, azért az őrszem, amint meglátta a közelgő öreget, kemény hangon rákiáltott:
- Állj, ki vagy!
A szürke ember egykedvűen kullogott tovább, egyenesen a várkapu felé. A baka pedig erre, az írásos szabály szerint, lekapta válláról a puskát, s előrelépve egyet, megint rákiáltott:
- Állj, ki vagy!
Az öreg süket egykedvűséggel bandukolt előre. Ott állt már, egészen szemben az őrszemmel, s mielőtt ez harmadszor is rákiálthatott volna, kinyújtotta kezét a puska csöve felé...
II.
Éjfélkor az őrjárat, amely az őrszemek felváltását végzi, a vár nagykapuja elé állított bakát a földön fekve találta. Arccal feküdt a füvön. Lénárt hadnagy, aki az őrjáratot vezette, megdöbbenve lépett oda hozzá, s megrázta. A baka nem mozdult. A hadnagy erre megfordította, és akkor kiderült, hogy a bakának jó oka volt nem mozdulni: a feje kásává volt összezúzva valami irtózatos csapástól, ami a csákóját is végig kettérepesztette. Mellette ott hevert a puskája, annak a tusa csupa vér meg agyvelő - nyilván azzal sújtották agyon.
A vérnek és szétroncsolt emberi testeknek épített helyen, várban, rettenetes nagy szenzáció az erőszakosan megölt ember hullája. Ami a nagyvárosok kültelki utcáin szinte mindenéjszakás esemény, az döbbenet és rémület ott, ahol a katonaság lakik, ahol a fegyelem az úr, s ahol nemcsak az élők, hanem maga az élet is egyenruhába van bújtatva.
Csupa kérdés volt az eset. Azt a bakát a saját puskájával verték agyon. Hogy lehetett, hogy nem lőtt, mielőtt kivették kezéből a puskát? Micsoda emberfeletti erejű embernek kellett annak lenni, aki ki tudta rántani a mokány Rudolf-baka kezéből a nehéz Wenzel-puskát? Mi az, hogy a bűntett színhelye körül sehol emberi lábnyom nem található? Hova tűnt el nyomtalanul a gyilkos?
Három nap alatt még kisvárosban is vízzé válik a szenzáció. Harmadnapra Komáromban is elfelejtették a szegény agyonvert bakát. Hiszen a komáromi nép szokva van az erős hatásokhoz. Hajnalonta ott az idegent ágyúdörgés veri fel szállóbeli álmából. Túl a Dunáról, a monostori földerődítményekből a tüzérek tartanak lövőgyakorlatot a Cigány-mezőn felállított céltáblákra. A lövedékek a Duna fölött meg a város fölött repülnek át, és túl a Rozália téren, a Vág menti laposban csapnak alá, nagyot túrva a fekete, használatlanságtól meghízott földben. A komáromi bennszülött kutyába se veszi ezt a pufogtatást, sőt talán a hajnali álma szakadna meg, ha egyszer-másszor kimaradna.
Három nap alatt elfelejtették az Öregvár nagykapujának a szenzációját, de negyednapra részük lett újabb szörnyűködhetésben.
A vár nagy udvarán, ott, ahol a kaszárnyák vannak, s ahol a tiszti pavilon - komáromi beszéddel mondva babilon - is áll, apró kertek szegélyezik a gyakorlóteret. Az egyik ilyen kertben halottat találtak. Rettenetesen tönkretett hullát. A mellkasa be volt zúzva, az egyik lába eltörve, a karja kificamítva és - ami a legrettenetesebb - a torka keresztülharapva, marcangolt sebbel. A ruha leszaggatva róla.
Kétségtelen volt, hogy ezt a gyilkosságot is az előbbi gyilkosság tettese követte el. Ugyanannak az erőnek és ugyanannak az erőszaknak a nyomai látszottak meg mind a két halotton.
Megkezdődött a nyomozás és a katonai pontossággal végrehajtott intézkedés a gyilkos kézre kerítésére. Kétségtelen volt, hogy a bűn elkövetőjének benn kell lenni a várban, mert a második gyilkosság felfedezésekor a vár minden kapuja zárva volt még, a felfedezés után pedig a várparancsnok nyomban elrendelte, hogy a kapuk zárva is maradjanak.
Azután megkezdődött a vár átkutatása. Kikerestek minden pincét és minden padlást, bejárták a vár legmélységesebb kazamatáit, árkait s legmagasabb, legelhagyottabb bástyatetőit: sehol senki. A titkolt folyosókban, az ostrom esetére készült ciszterna zegzugaiban szintén nem volt semmi nyom. A gyilkos vagy mégis elmenekült, vagy pedig - katona.
De a katonák közül még csak gyanúba sem tudtak venni senkit. Az Öregvár nem nagyszámú legénységében mindössze három olyan legény volt, akikből ki lehetett nézni azt az irtózatos erőt, amelyre a gyilkosságok elkövetőjének okvetlenül szüksége volt. De az mind a három becsületes, jóravaló legény volt. Testben óriások, de a lelkükben ott volt a minden nagyon erős embert jellemző békesség, barátságos indulat, sőt meghunyászkodás is.
A titok maradt titok tovább is, de elkövetkezett a nap, amely még véresebbre festette. Sámson káplár, a negyedik század egyik altisztje, egy napon eltűnt. És csak másnap találták meg a vár egyik legelhagyottabb részén, a Vág felé eső bástyák legmagasabbján. A hatalmas, nagy testű ember bele volt gyömöszölve egy szűk falhasadékba úgy, mintha gőzkalapáccsal verték volna oda be. Megint az a rettenetes erőprodukció.
Ettől a naptól fogva egyes őrszemeket nem állítottak ki többé, hanem őrcsapatokat, azonkívül pedig egész éjszaka külön őrjáratok cirkáltak benn a várban is, a vár körül is.
III.
Az a kis őrcsapat, amelyet Lénárt hadnagy vezetett - tíz válogatott legény -, este tizenegy órakor kijött a főkapun, s balra fordulva aláereszkedett a vár harmadfél öles nagy sáncárkába. Ez az árok sűrűn van benőve fűvel, sok benne a gazdag lombú fa is, amelyek kinőnek belőle, és föléje emelkednek a föld szintjének. Nappal is sötét - éjjel pokol.
A bakák tompa dobbanású ugrással értek le az árok fenekére, s ott lenn sorakozva elindultak előre, bele abba a sötétségbe, amelyet csak párlábnyira tudott megszegni a szem lassú megszokása. Amint az ároknak a Duna felé eső kanyarulatához értek, Lénárt hadnagy egyszerre fojtott kiáltással adta ki a parancsszót:
- Állj!
Az őrjárat nyomban megállt, és a bakák a szemük teljes megfeszítésével meredtek bele a sötétbe. Szemben velük, a sáncárok fenekén egy különös kis öregember jött. Még a sötétben is meglátszott, hogy mindaz a szín, ami rajta van, szürke. Szürke volt a félszeg vállán lógó kabát, szürke a szemébe húzott süveg, és szürke az a bozontos szakáll, amely a süvege alól kilátszott. Görbe lábával egykedvűen, nyugodtan kullogott előre, mintha nem is látná a katonákat, pedig a csillogó fényű szeme elárulta, hogy a sötétben is lát.
Lénárt hadnagy felemelte a kardját, s rákiáltott:
- Állj, ki vagy!
A kis öreg ügyet sem vetett a kiáltásra, csak ballagott előre. A hadnagy erre nekiszegezte a kardját a mellének, s másodszor is rákiáltott:
- Állj, ki vagy!
Az öreg változatlan egykedvűséggel lépett előre még egyet. Ott állt már egészen szemben a hadnaggyal, és kinyújtotta kezét a kardja felé...
Ebben a pillanatban a mennydörgés zaja verte fel a sáncárkot. Négy baka tüzelt egyszerre, s a szürke ember eszeveszett, kísérteties csikorgású üvöltéssel kapkodott a melléhez. Tépte, szaggatta magáról a ruhát, a száján és az orrán elkezdett ömleni a vér. Nekitántorodott a sánc falának, és szakadatlanul hörgő üvöltéssel belekapaszkodott egy bálványfa derekába. Rettenetes vonaglásában rázott egyet rajta, s a fiatal fa dereka kettétört, az alábókoló koronája egyszerre zuhant le a kis szürke öreg hullájával az árok fenekére.
A bakák szuronyt szegezve rohantak oda. Felesleges volt a szurony már, mert a kis öreg meghalt. Azazhogy megdöglött. Mert majom volt, gorilla, abból az óriási fajtából, amelyben nyolc ember ereje lakik.
Vándormenazsériát hoztak le Bécsből Pestre, és a gorilla a hajóról szökött meg. Átúszta a Dunát, a parton agyonvert egy parasztembert, és annak a ruháját magára véve botlott be a komáromi várba. A majomban a kezdődő embernek nemcsak a teste, hanem a lelke is megvan. Azért gyilkolt, nem célra, nem okból, hanem csupa vérontókedvből. Nappal a fák tetején húzta meg magát, azért nem vették észre. Az éjszaka tragikuma szembeállította a katonapuskával.