A szörnyeteg

A szörnyeteg szerző: Thury Zoltán

       A csendes falusi éjszakába, a minek duruzsoló végtelenül finom muzsikája van, mintha a füvek köröskörül zizegve tárgyalnák le a nappalt, erőszakos rekedtes rikkantás szólott bele egy kis házban a Kossuth-utcza táján, a hol az itatókut gémje bóbiskolva ejti bele a vedret a vizbe igy éjszakánkint s a hosszu békanyálas vizü vályu falában perczegve őrli a szú a korhadt, öreg fát. Az idegen hangra vonítani kezdett egy kutya s benn a szobában a sok keszkenyőbe bónyált fejü asszony fölriadt a szendergésből. Az ágyban pihegve feküdt egy sovány, kicsi öreges képü asszony s behunyva a szemeit, boldog megelégedéssel mosolygott. Egy idegen asszony pedig, a másik faluból való és nagyon tudományos, a szoba homályos sarkába vitte a gyereket - s az lett volna a dolog rendje, hogy valami teát vagy micsodát öntsön a szájába, de nem tette. Csak rémülten bámult a csepp kölyökre, a ki most már ifjuságához mérten rendkivül durván ordított s eliszonyodott arczczal intett az asszonyoknak, hogy menjenek oda. A szomszédnék fölczihelődtek s most már a gyerek körül csoportosultak. Mikor az idegen asszony föltakarta a kapálózó kis embert, egy ideig szó nélkül egymásra bámultak az asszonyok, s aztán az egyik keresztet vetett magára. Lassan bontakoztak ki a rémületből s most már egyszerre jajgatott mind: - Uram segíts, Jézus Mária segíts! - s nem tudták levenni a szemüket a gyermekről, a ki pedig most már egy pillanatra elhallgatott s körülpislogva a sok idegenen ugy elbámészkodott, mintha a nagy megrökönyödés okait kutatná. A szegény kis poronty teste csupa hosszu barnás szőrrel volt benőve, csak éppen az arcza volt sima és fehérkés piros. Olyan volt, mint egy kis állat, valami majomféle... Egy asszony nekimerészkedett és simogatni kezdte, mint a macskát...

A sokféle hangra csodálkozva nyitotta föl a szemeit az anya, a ki pedig már majdnem elaludt. Gyönge hangon a gyereket kivánta magához. Az asszonyok egyszerre csendesek lettek s szorongva lesték egymás arczán, hogy mit kellene csinálni. Végre is a tudományos asszony találta föl magát. Sok frissen mosott gyolcsrongyba pólyázta a gyereket, hogy csak az arcza maradt szabadon s igy mutatták meg az anyának éppen csak egy pillanatra. A szegény asszony erre elaludt, a többi pedig kiment a pitvarba gyülésezni s elvitték a kis állatot is. Most már nem igen mertek hozzányulni, csak messziről nézték, mint valami csodát. Egyformán azon töprengett mindenik, hogy mi lesz holnap, ha hazajön az ember a szekerességből s itt találja ezt a kis szörnyeteget. Abban a bölcsőben, a mit már nyolcz esztendővel ezelőtt megvásárolt s szomoruan, elkeseredve mindig csak üresen látott mostanáig, mivelhogy az asszony beteges volt s már ugy látszott, hogy teljességgel nem született anyának. Mintha valahol messze zörgős, nehéz vasas kocsi közeledett volna. Hallottak valami olyas neszt vagy csak képzelődtek, de egyszerre olyan rémülten néztek össze, mintha valamennyien bünösek lettek volna abban, hogy ez a gyermek világra jött. Az idegen asszony is szégyenlette kissé a dolgot, de vigasztalta magát.

- Mi nem tehetünk róla, megcsodált valamit, vagy talán olyat evett, a mit nem kellett volna...

Egy asszony emlékezni kezdett, hogy csakugyan történt valami ilyes.

- A komédiában volt szegény, a lovas komédiában. Ott láthatott valami állatot.

Bennről sóhajtás hallszott s erre künn is nagyot sóhajtott egy asszony. Általában nagyon leverte őket az eset s aggódtak az asszonytársuk miatt, a ki előreláthatólag sokat fog még szenvedni azért, hogy anya lett. Töprengve törték gondolkozáshoz nem igen szoktatott agyukat azon, hogy hogyan lehetne segíteni a baján s vissza-visszatévedt a pillantásuk a gyerekre, a ki belefáradt a zajba s elaludt. Az egyik asszony valamicskét megvigasztalta őket. Tapasztalt öreg néni volt, a kinek el lehet hinni a szavát.

- Ugy is meghal - mondta. - Elpusztul az ilyen. Nem a világra való...

Az idegen asszony, a ki a kemencze előtt a tüzet fujta, beleszólott:

- Dehogy pusztul. Olyan erős, mint egy bivalyborju.

A nedves szalma föllobbant a leveses bögre alatt s a hirtelen támadt világosságra némelyik asszony behunyta a szemeit. Ugy ültek ott a gyermek körül, mint valami összeesküvők. Már egyik se beszélt, nem tudtak semmit kitalálni. Szomoruan, félve pislogtak az ajtó felé, a mi mögött most már nyugodalmas csend volt, s vissza a gyerekre. Némelyik már unni is kezdte magát s indulni akart, de aggodalmasan pillantott össze a többi. Érezték, hogy tenni kell valamit, akármit - s hogy az asszonyt nem lehet ugy egyedül itt hagyni. Akik indultak, szó nélkül visszaültek a helyükre s csak vártak, maguk se tudták, hogy mire. Lassan-lassan bóbiskolni kezdtek, némelyik a mellére ejtette a fejét és ülve elaludt, egy pedig keresztül feküdt az ajtóban. Aggodalmas nagy csend lett. A tudományos asszony is elkényszeredve járkált ki és be s kelletlenül pislogva a gyerekre, azt a mérges embert várta nagy szorongással, a ki Isten tudja, hogy mit csinál majd, ha megmutatják neki ezt a rémet.

S egyszerre most már mind hangosabban hallszott a nagy vasas kocsi zörgése. Az asszonyok talán megálmodták, mert egyszerre riadt föl valamennyi. A kocsizörgés rémületesen közeledett, már a nagy utczából hallszott, s hallszott, hogy lassabb lesz a lovak járása, befordult a kutnál. Az asszonyok kinos zavarban a ruháikat igazgatták, rántottak egyet a kötőjükön meg a szoknyáikon, mintha egyéb gondjuk se lenne s a szemük szorgos, sietős pillantással keresett valakit, a ki majd beszéljen. De senki se akadt olyan, a ki vállalkozott volna a nagy feladatra. Attól féltek, hogy a nagy erejü, indulatos ember az öklével csapja agyon azt, a ki ilyen nagyon megszomorítja.

Künn az udvaron türelmetlenül rugdosták a kavicsot a lovak és nyerítettek az istálló felé. Egy nagy, hangtalan ember segítette ki az egymás mellé fogott négy türelmetlen állatot a hámból. Rosszul illett neki az esetlen sietség, olyan volt a formája, hogy az ilyen nagy ember csak nyugodalmasan, bizonyos méltósággal végezheti a dolgát. A nagy sietségben nem is csinált mindent rendesen. Az istrángokat összebogozta s végre is, mikor az egyik sehogyse engedett, hatalmas rántással ketté tépte. Meglódult bele a kocsi is. Az asszonyok pedig félig kinyitották a pitvar ajtaját s ugy lestek ki az udvarra, a sötétbe, mivelhogy időközben fekete lett az ég. Csupa felleg, egy nagy vastag lepel, a mi sárgásán vibrált itt-ott, mintha a mennykövek útra készülnének benne.

Mig a lovakat az istállóba vitte, neszt hallott az ajtóból az ember s mély dörgéssel kiáltott be a házba:

- Hej, van ott valaki?

Bennről siránkozó, bátortalan hangon szólott ki egy asszony.

- Vagyunk, mi vagyunk.

A férfi megismerte a hangot s csendesebben, a szomszédok közelségén megnyugodva kérdezősködött:

- Van-e valami?

Az asszony ujra felelt:

- Van.

- Fiu?

- Az.

A férfi megállott az udvar közepén, eldobta a kötőfékeket, a miknél fogva a két fáradt rudast huzta maga után s magasra földobva a sapkáját, valósággal felbődült az örömben.

- Éljen!

A butafejü nagy lovak rábámultak s aztán a maguk hajlandósága szerint bekullogtak az istálló nyitott ajtaján. A gazda utánuk dobta a pokróczokat is, hogy ha tetszik nekik, vigyék magukkal és takaródzzanak be s futva ment a ház felé. Féktelen jó kedve támadt hirtelen. Még mindig kiabálta: éljen, éljen... A tudományos asszonyt látta meg legelőbb s mindjárt a bugyelárisa után kapott és kaczagva lármázott.

- De maga is kap ám tőlem egy ötöst, kap bizony...

Már adta is neki. Sok egyéb bankó közül hirtelen kereste ki, a markába nyomta s ment a gyerek felé. A kis paksaméta embert ugy fogta a karjaiba, mintha attól félne, hogy eltörik benne valami gyönge porcz s jelentette az asszonynépeknek:

- Miklós lesz, Miklós - - - Nem afféle rongyos Samu, mint én, hanem Miklós...

Hogy még mindig csend volt s körülnézve látta, hogy nem örül vele senki, ugy nézett végig az asszonyokon, mintha nem értené meg őket s csak magában ismételve, mérlegelve, fontolgatva, hogy talán nem elég szép-e a név.

- Miklós, Miklós... Elvégre más is lehet, ha tetszik.

Az asszonyok körülötte bámultak reá, a tudományos idegen pedig csendesen kötözgette be a kendője csücskébe a bankót. Nem sietett, tudta, hogy az már az övé mindenképpen. A férfi a gyermekre bámult s barnapiros arczára fektette az egész kis embert s most már, hogy még mindig nem hallotta semmi visszhangját a szavának, fürkészve, aggodalmasan jártatta végig az asszonyokon a pillantását. Azok meg most már megszökni szerettek volna, elsompolyogni haza a nyugalomba, a maguk egészséges szép gyermekei mellé - s lesütötték a szemüket. Végre is az öreg asszony emberelte meg magát a leghamarabb s egy kicsit akadozva, nyögve kezdett el beszélni.

- Egy kis baj is van mellesleg, öcsém. Egy kis kellemetlenség...

Az embernek csak most jutott eszébe a felesége s rémülten nézett az öregre.

- Mi, az asszony?

Már indult is befelé, de megállították az ajtó előtt.

- Nem. Ezzel a gyermekkel van egy kis baj. Nincs egészen rendben.

A nagy ember fölkapta a gyermeket és messze eltartotta magától, hogy jobban lássa.

- Ez, ez ne volna rendben? Hát mi a baja?...

- Semmi elvégre, nem is valami nagy eset, csak hogy csupa szőr szegényke. Mintha fej lenne az egész kis teste, ugy tele van nőve.

Az ember egyik asszonyról a másikra hordozta a pillantását, fáradtan, nehézkesen bámult ide-oda s aztán széles, durva mozdulattal, lomhán, mintha félne attól, a mit látni fog, tépni kezdte a gyerekről a sok fehér holmit. A közben mintha valakit fenyegetne, lihegve motyogott magában:

- Majd meglátom, meglátom én...

S a sok vászonból kihámozva ott feküdt előtte a gyerek, a kis harapós állat, a mihez mintha veszedelmes volna hozzányulni is. Olyan borzalmas volt, hogy visszariadt tőle s szoktatnia kellett a szemét ahhoz, hogy nézze. Akkor meg rátapadt és nyögött.

- Hiszen ez kutya, ez nem az enyém.

Valamelyik asszony a többi háta mögül csitította:

- No, no, ezt ne mondja...

Erre féktelen dühbe jött. Mintha éppen csak ez az idegen hang kellett volna ahhoz, hogy az igazi valósága kitörjön belőle. Olyan pillantással fordult el a gyermektől, a miben benne volt minden keserüsége a nyolcz esztendei reménység ilyen csufos csődjének s ugy nézett körül, mintha valami olyast keresne, a mivel verekedni érdemes. Körül remegve bámult rá a sok asszony. Ugy siklott végig a pillantása rajtuk, hogy meg se látta őket, messze elbámult, keresztül a falon, bele a sötétségbe s a mint nehézkesen, formátlanul fölemelte a karjait, hogy üssön, arra várt, hogy jön majd valami méltó ellenség. Maga a sors bikának öltözve, valaki, a kiből érdemes kitaposni a lelket ilyen csufság után... S lassan, lassan csillapodott le. Karjai lehanyatlottak, az arczán elerjedt a düh s most már végtelenül keserves panaszszal tele fordult az asszonyokhoz.

- Nyolcz esztendeje várom. Azért házasodtam. Gyermek kellett nekem, mert egyedül voltam s nem tudtam, hogy minek kinlódom. Miért tartom a lovakat, minek töröm magam, ha nincs senkim, a kinek majd megcsináljam a testamentumot. Vettem bölcsőt s aztán jön egy ilyen.

Keserves jajgatással esett neki a padkának, amin a fehér gyolcsok között a kis szőrös test rugdalózott s ökleivel döngetni kezdte a falat, hogy remegett bele a ház. Egy asszony fölkapta a gyereket s elvitte, a többi pedig körülvette és csitította a nagy, magával tehetetlen embert. Bemutattak a homályos szobába s egyik a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfogjon valamit a nagy hangból, a mi a nagy ember melléből kitört, a mint jajgatott és sírt. Az ember üresen bámult mindenfelé s egyszerre fölfedezte, hogy kit kell ütni. Bepillantott a szobába s már indult is. A melle zihált és hörgött a hangtalan keserves nagy dühben s ugy tolta el maga elől az asszonyokat, hogy nem is merészkedtek utána menni, csak eltátották a szájukat és bámultak be a homályba, a miben csendes, nyugalmas békességben aludt az asszony.

És a nagy bomlott agyu ember ugy ment neki az ágynak, hogy most mindjárt emberhalál következik. Az asszonyok behunyták a szemüket, hogy ne lássák, a mint lecsap s véres nagy roncs marad a keze nyomán a párnán. Az egyik imádkozni kezdett, halkan, inkább csak magában.

- Miatyánk... miatyánk...

S az ember bámulta az asszonyt, a halovány, sovány, beteg arczot és tántorogva elment az ágyig, lerogyott a deszkára, hogy majd összeroppant alatta az egész rozoga nyoszolya s ujra keseregni kezdett.

- Szegény lelkem, te nem tehetsz róla. Te nem...