A szívnek is meg kell adni a magáét
| A szívnek is meg kell adni a magáét szerző: Krúdy Gyula |
Vénecske kisasszonyt már gyermekkorában így nevezte el valamely falusi nagynénje, aki régimódi bársonytáskával utazott, mintha mindenkinek ajándékot vinne a famíliában.
Akkoriban még komoly kétségbeeséssel fogadták Magyarországon az ügynöktáskával érkezett és fütyörészve készülődő rokoni látogatót; leginkább az olyan vendéget szerették, akinek poggyászai alatt csaknem leszakadt a kocsi. Nos, ez a nagynéni a nagy poggyászú asszony¬ságok közül való volt. Egy hétig csomagolt mindenféle ódivatú és modern útiládákba, mielőtt elindult hazulról. Talán éppen azért nem mert sohasem kipakolni, figyelte, olvasta, párna alatt hordta a kofferek kulcsait, de a zárakhoz nem mert nyúlni.
- Sohase jutok tovább innen, ha egyszer kipakolok! - kiáltott fel siránkozva még a második hónapi vendégeskedés alatt is.
Csak a régimódi bársonytáskával tett kivételt, azt felnyitotta, mégpedig gyakran, mert nem tudott nála nélkül lenni. Szinte fertályóránként szüksége volt erre a táskára, mintha ebben tartogatta volna az egész életét. A nagy, fulladásig megtöltött koffermagtárak: komolyan, karakter nélkül vették körül a bársonytáskát, mint a lakóházat azok az épületek, amelyeket sohasem nyitnak fel. Én már láttam olyan házat is, amelyet egy öregember valahol, valamerre megbosszankodva bezárt, és élete végéig haragot tartott vele, mint valami élőlénnyel. Még csak nem is közeledett feléje. A nagynéni a koffereivel nem volt éppen feszült viszonyban, hisz mindenhová elcipelte őket, de munkát, teendőt csak a legmegbízhatóbb bársonytáskának engedett maga körül. Ebből a céklaszínű táskából vette elő ama megjegyzését is, amellyel Ilonkát már ötéves korában “vénecskének” nevezte.
- Szép ez a gyerek, csak vénecske.
És Ilonka megmaradt “vénecskének” mindvégig. A nagynéni valóban addig maradt vala vendégségben Ilonkáéknál, amíg a halál megtalálta a keréknyomot. Aki a halál, az öregség vagy betegség elől utazik: az talpon legyen kakaskukorékoláskor, mert egy éjszakai tüsszentés elegendő ahhoz, hogy az országutakon nyomunkat kereső halál felfigyeljen. A nagynéni, miután a bársonytáskából kiadta az egyetlen vásárfiát, Ilonkát elnevezvén Vénecskének: leült a verandán, mint akinek dolgai rendben vannak. Persze, a halál meglepte. Vajon mi lett a lelakatolt, soha fel nem nyitott ládákkal, kofferekkel, amelyeket a furcsa asszonyság mindig magával hordott?
Miután elbeszélésünk idejében magam is a halál elől bujdostam, azon ürügy alatt, hogy majd utazásaimban feltalálom valahol ifjúságomat: szívesen felszállottam a kínálkozó bérkocsira, miután meggyőződtem arról, hogy az őszi nádashoz hasonlatú bajszú kocsis semmiféle betyáros bajuszpedrőt nem használ, és az úti készületnél korántsem annak felemlegetésére helyezi a fősúlyt, hogy hány és mindenféle fogadó található útközben. Vannak még ilyen bérkocsisok Magyarországon, igaz, nagy elvétve.
A Balatonnál utaztam kocsisommal elmúlt ifjúságom után, és a nevezetességre emelkedett fürdőhelyeket elkerülve: egy X. nevű kis faluban állapodtunk meg, egy szőlőhegy alján, amint talán már a múlt században is ugyanezt cselekedték azok az utasok, akik nem borvásár végett vagy egyéb üzleti ügyekben fogattak be, hanem érzelemből vállalkoztak arra, hogy egy idegen öregember egyhangú mozdulatait figyeljék a bakon, és ugyanekkor olyan névtelen gondolatok között robogtak át mindenféle tájakon, amely gondolatokat sohasem lehet elmondani. Aminthogy a csillagos éjszakában utazó vándormadarak hangja is megfejthetetlen marad, amint elrepültek fejünk felett.
Ez a bizonyos X. olyan kis falucska volt, hogy még korcsma se volt benne, csak a szomszéd községben. A Balatont itt ősi nádas rejtegette, az emberek többnyire a szőlőhegy oldalában laktak. A márciusi napfényben egycsövű messzelátóm segítségével csakhamar felfedeztem a szőlőhegyen azt a házat, amelyben Ilonkáék laktak, igaz, hogy a zsindelytető nem volt olyan piros, mint a tihanyi kolostoré, barna volt - barna, kedves, mint a múlt idő, amint némelyek a háztetőket szeretik.
Márciusban és hegyoldalban még fűteni szoktak, olyan jóízűen, mint azokban a mesékben, amelyekből sohasem fogy ki a tavalyi venyige és korhadt szőlőkaró. Három kéménye volt a hegyoldali háznak. Az első kémény, emlékezetem szerint, két szobát jelentett odabent a házban, amely két szobában hosszú és igénytelen emberi életek rakosgatták volna fel a maguk hamujegyeit, ha nem lett volna serény gazdasszony a háznál. Az első kémény - még némileg pirosas és karcsú, mint valamely ódivatú gavallér, aki nem akar beleegyezni a megvénülésbe - jelenté a vizitszobát és a mellette lévő ebédlőt. Ugyebár ez nagy pazarlásnak látszik ilyen elhagyott helyen, ahol vendég ritkán fordul meg, de Vénecskéék azt mondták, hogy a falba épített cserépkályhának egészen mindegy, hány szobát kell fűtenie, azonkívül Vénecskéék amúgy is mindig itthon vannak, szeretnek kényelmes és csinos házban lakni. “Egyebünk sincs.”
Az úgynevezett “vizitszobának” két ablaka volt, persze, szürkére festett zsalugáterekkel, mert a zöld zsalu nem való ilyen helyre. Ó, mintha most is látnám a szekrények sarkaira helyezett aranyos, színes, kínai porcelánvödröket a maguk terjedelmes Makkart-csokraival, belsejükbe hányt, virágmagos stanizlijaival és mindenféle levelekkel, amelyeket valaha azért helyeztek el itt, hogy el ne kallódjanak. Ezek a kínai vödrök egy más, elmúlt, előkelő világot jelentettek, amely világ akkor volt, amidőn a család egy hölgytagját bizonyos Stádion gróf akarta feleségül venni. A fiatal gróf valami regényes okból - egy közeli városka vendéglősnéje iránti szerelme miatt állítólag - főbe lőtte magát, és emléktárgyait, így a kínai vázákat, nem volt kinek visszaküldeni.
És a falakon, a vizitszoba falán elkezdődtek az arcképek, mint egy múzeumban. Körrámából szakállas, magyar ruhás férfiak tekingettek ki olyan meghittséggel, mintha csak a szomszédba mentek volna darab időre, ahonnan visszajövet ismét átveszik a maguk világát. Ezeknek a régi képeknek az elevenjei valóban olyan gyakran előfordulnak vala a vizitszobában szokásos beszélgetésekben, mintha csak az udvarra mentek volna az időjárás megszemlélésére, vagy pedig a halcsontból és acélból való női fűzők okozta szédületek elintézésére. Volt itt úri¬ember, akit Fedornak neveztek, akire gyakran hivatkoztak régi tanácsadások történeteiben. Fedor, ez a zekszeres, komoly, holt mosolyú gavallér pisztolypárbajban esett el egy női családtag becsületének megvédelmezésében, minden szava, amelyre visszaemlékezhettek a vizitszobában: aranyat ért tehát. Az öregebb hölgyek néha tán még manapság is fejcsóválva mondják, hogy mily kár volt, hogy botor ifjúságukban nem figyeltek jobban Fedor szűkmarokkal osztott szavaira.
Nem messzire van innen egy női arckép, amelyet, mint Stuart Mária arcképét, szokták emlegetni a vizitszoba lakói. Persze, nem a szerencsétlen angol királynőről volt szó, hanem egy még szerencsétlenebb magyar úrhölgyről, aki szerelmi okokból végleg elhagyta a vizitszobát, hogy aztán csak műlovarnői ruhában járogasson haza hosszú évekig az idevaló emlékezetekben. Stuart Mária, bár már csak mesemondásokban élt, örök időkre konkurrense maradt minden hölgynek, aki a szőlőhegyi ház vizitszobájában megfordult. Senki sem ugrott fel az itteni hölgyek közül szüretkor az asztal tetejére ropogós táncban, cigány riasztással, azon jogcím alatt, hogy ma ünnepli ötvenedik születésnapját. Becsületemre így volt - fiatal úriember-gavallér bámulva nézé a poharakat rugdaló hölgyet, öregebb úriember vérző orral vonult vissza, miután a hölgy tánc közben ügyesen megrúgta őt. “Így mulattunk valaha minden este a Nemzeti Kaszinóban.”
Ám vessünk egy pillantást az ebédlőbe is, amely ugyan nem mondható valamely nagy szobának, az asztal mellől sem kell felállni, hogy az ember elérhesse a pohárszékre helyezett tálat, ha újra meg akar győződni annak tartalma felől. A faliképek, persze olajnyomatokban, mutatnak humoros vadászjeleneteket, az urak olyan ruhákat viselnek, mintha valamely régi színdarabból tértek volna vissza. De a tányérokon, evőeszközökön s egyéb asztali edényeken nem sokat változtat vala az idő, ha azok kellő tisztasággal kezeltetnek. A szarvasagancsos kések, villák megsérülhetnek, de sohasem válhatnak ragadóssá, mint a korcsmákban található, idősebb székek. Nem, itt nincs csorba tányér, sem szivárványos pohár, de még csak olyan asztalkendő sem, amely hasonlítana ama vidéki komédiás ponyvájához, aki amúgy is tönkrement, és az utolsó előadáson már azt sem bánja, ha ingyenes nézői akadnak. Az asztal¬nál - amelyet kihúzni is lehetett csaknem a verandáig, hogy az asztal végén ülő vendégeknek legalább az legyen az örömük, hogy első kézből kapják a pincéből érkezett harmatos üvegeket - voltaképpen mindenkinek megvolt a maga helye. “Vénecske”, a ház kisasszony lánya még az én időmben sem kapott helyet az asztalnál, még akkor sem, ha a környékbeli jegyző nézegette mindig kerekre, figyelmesre nyúlott tekintetével az ételeket, és megkopogtatta az üvegedényeket, hogy vajon nincs-e közöttük olyan, amely alattomban megrepedt? Nem foglal helyet Vénecske az asztalnál akkor sem, ha a környékbeli tanító volt a vendég, aki szívbajos szemével mindig a tavalyi márciusi ünnepélyre emlékezett, amikor ő zongorázott, és egy igen előkelő hölgy (Vénecske) halkan énekelt. A tanító olyan felöltőt viselt, mint a zongora¬művészek, nagy karimájú, fekete kalapja volt, és gyakran felvetette azt a kérdést, vajon milyen lesz a legközelebbi márciusi ünnepély, mert azóta gyakorolja magát a zongorán.
Az ebédlőnek, akár volt vendég, akár nem: mindig töltöttkáposzta- vagy savanyúborszaga volt, Vénecske pedig a konyhát vezette, csak az új káposztából főzetett töltelékesen, valamint késő télben a valóban arra valóból. Nem tudta sehogyan sem megérteni, hogy a férfiak miért szeretik annyira a töltött káposztát, aminthogy már azt sem értette meg, hogy miért kell egy leánynak férjhez menni, aki amúgy is vénecskének született? A bor pedig badacsonyi volt, amely nem mondható savanyúnak, még holta után sem. Miért volt tehát az ebédlőnek az a különös, savanykás, kedvetlen szaga, amelyet sohasem lehet kiszellőztetni némely szobából? Egy visszautasított kérő azt találta ki, hogy Vénecske miatt, aki néhány hold szőlője birtokában mindvégig kitért a kérők elől. “Hagyjanak megöregedni, majd addig megjön az eszem.”
Ámde az ebédlőbe is befutamodtak néha a jókedv egérkéi, akármilyen elhagyottnak látszott a falusi ház. Ezeket az egereket senki sem tudja kiirtani. Váratlanul cincognak, amikor a szív és a lélek legkevésbé van elkészülve fogadtatásukra. Ebben az ebédlőben is egy gondolatnyi idő alatt szokott a jókedv benyomulni - miért jött, ki hívta, ki mondta? A legszomorúbb ember sem tudja, hogy mitől vidámodik fel néha. “Sose megyek férjhez.”
Távcsövemen figyelmezett másik két kéményről is tudnék sok mindent mesélgetni, mert hiszen e kémények se történet nélküliek, se a konyhakémény, se a vendégszoba kéménye. (A ház lakói fűtetlen szobában szerettek aludni.) Ám most ne ácsorogjon itt az utazó olyan hosszú ideig, amikor még messzi útja van ahhoz, hogy elveszített ifjúságát valahol megtalálja. Ceruzával levelet írtam:
- Mikor bontja fel, Vénecske, a nagynéni ládáit? - kérdeztem.
A fiákeres meglengette bajszát, mintha a hegymászás volna legkedvesebb passziója. Rövidesen visszatért a válasszal:
- Majd ha maga megint fiatalember lesz - jött a hegyről a levélke, éppen olyan formájú, mint mikor némelyek Vénecskét, még a járatlanabbak, olykor Ilonkának is nevezgették.
A hegy magas volt, és a szívverésem már nem bírja az ilyen magasságok bejárását. Valahol elveszett egy rugó a szívemből, pedig jól emlékszem, hogy egykor Vénecskének én taná¬csol¬tam, hogy a szívnek is meg kell adni a magáét. Öregesen, alkonyatosan kocsiba szállottam, hogy olyan helyet keressek fel, ahol nem kell olyan magasságot bejárni, mint ahol Vénecske tiszta, halk élete muladozik. És nem is vár senkit.