A színpadi festészetről
szerző: Bródy Sándor
A régi színházunk megvolt, az új színházunk még nincs meg, most vajúdik. Az amfiteátrum a maga nemében tökéletes, a Shakespere, helyesebben a Marlowe színháza a maga naiv mivoltában céltudatos, korrekt és teljes volt, a mieink, a mai: egyszer jó, egyszer rossz, néha nagyon ügyes, sokszor mindent meg tud csinálni, mindent, amit csak akar: de hogy mit akar? az nem alakult ki még, csak részben és egy-egy fejben, egynémely helyen. Ha módomban volna a szöveg között ezúttal látható kiváló színpadi festett architektúrák közül alapos és széles magyarázatokkal szolgálni: nagy kedvvel és ambicióval kezdeném a legelején, azon, hogy ennek a kornak a színpada és főképpen a színpadi festészete a maga egészében, --- tehát nem e kivételes munkák, - - olyan, mint maga a korszak, eklektikus, azaz: lompos, hátranézve megy előre és előre tekintve megy hátra. Tisztult erő és igazi bátorság nincs a törekvéseiben, mint ahogy nincs az összes törekvésekben. De sem az általánosságokban nem szeretnék elmerülni, sem a részletekben is fölépített essayt nincs alkalmam írni a címről, amelyet cikkem fölé írtam és ha az olvasó rossz néven nem venné, szeretnék megmaradni az úgynevezett szükséges tudnivalóknál.
A színpadi festészet ma többé-kevésbbé tehetséges, leginkább félbenmaradt mesteremberekre vagy festő és díszítő cégekre van bízva, nemcsak nálunk, de az egész világon. Nagyon kevés színház van ma a két világrészben, ahol előbb önálló és fejlett festőművészekkel dolgozik a vállalkozó, vagy állam által kirendelt igazgató. Ennek a főoka kettő. Az egyik, hogy nemcsak a közönség, hanem a színházi direktorok is azt hiszik: más a színpadi festészet és más az igazi művészet; ez utóbbi gyakran egyenesen árthat az előbbinek. A második ok nem is egy, hanem több apróból áll össze: egy része ökonómia, helyesebben krajcároskodás, a másik, hogy a színpad nem várhat a művész időhöz nem kötött ihletéhez és munkakedvéhez is megbízható, gépiesen dolgozó mesteremberekre van szüksége. A harmadik okocska, igen nevezetes: a mesteremberek, a cégek, a festő vállalkozók benne vannak a várban, intra dominium, őket megostromolni, velük birni nem könnyű. Aki valaha színpadi szerző volt, szereti a művészetet és aki azonfelül tisztában van azzal, hogy a színpadi dekoráció fontos szereplő személy a darabban, amely együtt játszik az egészszel: mindezt tudja és átszenvedi.
E sorok írójának nem egyszer volt módjában mindezt kitapasztalni személyesen és meglátni a mások kárán. Nálunk idehaza minden jóakarat ellenére valósággal küzdeni kell azért, hogy a szerző a maga munkájának legalább külső körülményeit - - a festői milieujét - - biztosítsa. Legtöbb színházunknál ósdi ízlése van annak, aki ezekben a dolgokban az elhatározó személy, A rendezőknek nem egyszer nincs meg a legszükségesebb képzőművészeti tudásuk sem, hogy ideáról, ötletről ne is beszéljek. Az ember - - ha ugyan a drámaíró is ember - - kap a maga felvonásához egy modellt, amely a legtöbbször sablon, emlékezetből, vagy lapos minta után másolva. Mennyi küzdelmet kell folytatni -példának okáért - azért, hogy az akció helye intimus legyen, ne lógjanak benne az alakok, hogy tízszeresen felnagyított teremben ne játszák le azt az eseményt, amely egy háromszorosan felnagyított térben és per-
spektívában hat becsületesen. Az úgynevezett kis, összenyomott szinpadtól a legtöbb direktor még ma is irtózik, pedig ma már bizonyos, hogy kivévén a nagy kiállításos, gépekkel és mindenféle csodákkal járó nagy tablókat: a kis színpadon minden közvetlenebbül hat. De nehogy félreértsenek azok, akik valami kevésbbé értenek a dologhoz: a színpadnak, mint terrénumnak nagynak kell lennie és a Keméndy Jenő hármas színpadja, - helyesebben : terve - - amely nagyobb, mint a nézőtér éppen nem naivitás. Ahol tényleg játszanak, annak kell kicsinynek lennie, majdnem egy szinten a nézőtérrel és lehetőleg úgy hatni, mintha az arány természetes lenne. Elismerem, hogy ennek vannak némely akadályai és ezek: a régen tizenöt-harminc éve épített színházak, ahol a nézőtér berendezése és a színpad helyzete miatt csak egy bizonyos pontig lehet szűkíteni a színpadot, különben a nézők csak egy része láthatja csak azt, ami a színpadon látható.
Akaratom és tervem ellenére is már-már belemegyek a részletekbe, pedig - - ismétlem -• a hivatásom ezúttal alapjában nem más, minthogy a Márkus Géza színpadi architektúrájához írjak magyarázó sorokat. E kiváló műépítőt, akinek rendkívüli festői és külön még színpadi érzéke is van, a Népszínház bízta meg azzal, hogy a télen színrekerülő dán mesedarabhoz és "A lőcsei fehér asszony "-hoz, amelyet Jókai sujetje után Faragó Jenő dramatizált—: színpadi architektúrákat és inte-rieuröket fessen, amelyet a díszletfestő mesteremberek majdnem hasonló törvények szerint, mint ahogy a punktirozók - - fölnagyítanak. (A mesterség e részét régi szokások szerint enyves vagy tempera festékkel űzik, sohasem szemközt, hanem a földre fektetett vásznon, vagy más egyéb anyagon.)
A Népszínház ez új díszletein, a Márkus Géza tablóin már sok az új és tiszta törekvés. Szokatlan, de nem új az, hogy "A lőcsei fehér asszony" tervei miatt a művész a színhelyen járt, ott vázlatokat készített és azok alapján, a darabhoz képest és a színpadba beilleszkedve csinálta meg a maga tablóit. Tehát eltérő módon a felületes - vagy hogy gyengédebben fejezzem ki magamat: eklektikus - színpadi festészettől, amelynek az olyanféle, de legfőképpen mutatós munka kell. "A lőcsei fehér asszony" képeiben tisztán az új törekvést szolgálja, az ami e műveken kiváló módon érdeket keltő, hogy a művész nem perspektivabeli viccekre, operai távlatok könnyű dicsőségére pályázott, hanem arra, hogy a képei mennél jobban együtt, mennél inkább közelebb és úgyszólván benne legyenek a közönségben. (Nem is értelmetlen tréfa, vagy az előkelőség tolakodása volt az, hogy a shakesperei színpadnak legjobban fizető publikuma ott volt fent a színpadon.) Új dolog, de ez már nem a Márkus Gézáé, hanem az irányzaté az, hogy a díszleteken igen kis szerep juthat a szuffitáknak és meglehetős nagy a plasztikának. Tudniilik ott, ahol az alakok az előtérben állanak, a festő leteszi az ecsetjeit és rábízza a munkát a szobrászra, helyesebben a kasirozóra. A törekvés nem máról keletkezett, de kell hogy valahára teljes legyen: a színpadi festészetet ki kell egészíteni a plasztikával. Nincs valami tökéletlenebb, mint a ribalta előtt álló kerekes kút, amely vászonra van festve és amely mögött ugyancsak haut-relief szerelmes párok csókolódzanak.
Meg nem becsülhető frisseség és bátorság van "Az egyszer volt, hol nem volt" című mesedarab díszlet-terveiben. Az építő-festőnek itt mi sem lett volna könnyebb, mint - - ahogy a legelőkelőbb színpadi festők is csinálják -a meglevő és igen gazdag anyagból kimásolni vagy ekszcerpálni termeket, tájakat, fantasztikus architektúrákat. A könnyű munka helyett, a nehezet, az értékeset, a művészit választotta. Alkotott, kitalált, kombinált oly egyéni módon, mint ahogy azt megköveteljük az írótól, akivel egy nyomon halad, ha a színpadon nem is lehet vele egyrangban és ha a munkája - a dolog természeténél fogva -nem is lehet olyan magasrendű. Természetes, hogy e képeken, a szelid szóval konzervatívoknak nevezhető mesteremberek - akik fölnagyítják, valószínűen rontani fognak, de talán még emelni fogja mindezt: a szín, a világítás és az, hogy mégis csak applikálás szempontjából készültek.
Bizonyos azonban, hogy ez és ehhez hasonló művészi festések az új színházat nagyban szolgálják, a képzőművészetnek hódítását jelentik és ami különösen e lapok szempontjából igen nevezetes kérdés: a nagy közönségnek hazug, rossz, lompos és tökéletlen, de sokszor tetszetős és fenhéjázó színpadi fesmények által elrontott szemét javítják, újra és jobban beigazítják a helyes látásra. Pedig ettől függ, hogy az igazi képzőművészet nagyszerű és az én szememben legalább - - mindennél intenzivebb hatása a nagy tömegekre is átáradjon. És ezért nemcsak a maguk értékéért tetszenek nekem a Márkus Géza színpad számára készült skiccei, amelyeket nagyban, annak idejében, remélem nem ront meg a gyerekes, de nagyképűsködő világítás, amely ha gáz, ha villany, majdnem minden színházban rendszerint nem előnyös a festőre nézve. Egyszer túlságosan koncentrált, természetellenesen szép, hamis látást nevelő és hazug ízlést keltő. Másszor meg, közönségesen, zavart és kapkodó. A villanyvilágítás még mindig csak kacérkodik a görögtűz és magnézium világgal, pedig a színpadi festészet és a világítás éppen azok a pontok, ahol már biztosan mehetünk előre. Ha a drámai konvenció vak, az új színdarabbal ily előre volnánk! A dialogizált irodalom, hiába érdekes és értékes, bizonyos konvenciók nélkül alig állhat meg. A színpadi festészet és annak segédszerszámai a legtöbb kényszerűséggel leszámolhattak és ez talán bennünket, írókat is rohamosabb lépésekkel ragad magával.