A szépség (Kosztolányi Dezső fordítása)
Oly szép vagyok, mint egy kőarcu álom,
a keblemen haltak meg ezerek,
de a költő, halálos ideálom,
a vérért, könnyért még jobban szeret.
Mint szfinksz ülök értetlen, s egyre rontok,
hó a szívem, fehér hattyúpihe;
gyűlölöm a mozgást, a formabontót,
nevetni, sírni nem lát senki se.
Nagy gesztusom, a végtelent betöltő
szobornyugalmam nézi sok-sok költő,
bámulja búsan, vágyva, remegőn;
mert mindig hű s szelíd a szeretőm.
Szemembe, e két szépítő tükörbe a
végtelen fény lengedez örökre!