A szépség (Kis János)

A szépség szerző: Kis János

   Dóris, jer, szárnyain lobogó lelkünknek!
Repűljünk honába isteni nemünknek.
Hagyjuk földi szépség bágyadt súgárjait,
Itt hol éj borítja halandók útjait.
Nézzük Urániát örök ifjúságban
A csillagokon túl boldogabb világban.
Dóris, ott az igaz szépség koszorúja,
Virágát mérges szél soha le nem fúja.

   Véled-e, csak orcád mosolygó rózsái,
A vídám tavasznak kellemes lyánykái,
Csak hószín mellyednek játékos halmai,
Csak selyem hajfürtöd aranyos szálai,
Csak harmoniából készűlt szép termeted,
S Gratiáktól tanúlt könnyű öltözeted,
Véled-e, csak tested mennyei formája
Ragad el, nem lelked megigéző bája?

   Nem, Dóris; nem csupán mellyed lobogása,
Nem ragad el csupán orcád ragyogása.
Egy két nap elmúlik, s a rózsák sárgulnak,
Jő az ősz, s a zöld fák levelei hullnak.
A legszebb fának is gyökerén féreg rág,
Nem terem a földön hervadhatlan virág.
Míg csókunk közt foly is éltünk legszebb kora,
Naponként fogy a szép orcáknak bíbora.

   De sokszor kit az ég megáldani akar,
Annak szép lelkére szép fedezőt takar,
Olly szépet, olly dicsőt, millyetént képére
Teremtett az első asszonynak lelkére.
A testet a lélek testvérként öleli,
S azt életgerjesztő lángja úgy elteli,
Hogy az merő lélek látható formában,
S istenség tündököl minden mozgásában.

   Fényes csillagiban a lángzó szemeknek
Angyali jósága ragyog a léleknek,
S majd öltözik a nap leghevesb lángjába,
Majd egy csendes estve vékony homályába;
Most lebeg a tisztább örömek szárnyain,
Gond nélkűl, mint hattyú csendes víz habjain;
Viszont magát setét gyászszal béfedezi,
Mikor bánat árja a szívet öntözi.

   A piros orcáknak vidám tavaszában
A lélek derűl fel legszebb hajnalában.
Szerelem s szemérem testvéri munkával
Rajta líliomot vegyítnek rózsával.
A kinyílt homloknak magas boltozatja
Az elme felséges thronusát mutatja.
Rajta tündökölnek nagy s mély gondolatok,
Mint egek sátorán dicső csillagzatok.

   Az ékes szavú nyelv édes muzsikája,
A barátságra kész léleknek munkája,
A nyájas örömnek vídám énekében
A lélek zeng meghitt kedvesi fülében.
Ő emel csendesen sóhajtó mellyeket,
Ha philomela zeng nyögdelő éneket.
S te szép elpirulás, szerelem leánya,
Te is vagy a lélek kedves tanítványa.

   A lélek tetszik ki ott hol a termet szép,
Mint kristály tükörből isteni fényes kép.
Ő nyomja formákba belső ékességét,
Mellyeknek némúlva bámúljuk szépségét;
Ő lebeg angyalként szép tagok díszein,
Mint égi kellemek Ámor testvérjein.
Ő érez, él, hevűl, lobog, gyászol, örűl
Legkisebb ízecskék mozdúlása körűl.

   Dóris, senkinek sincs örök ifjúsága;
Venus szépséginek elhervad virága.
De az angyali szív kegyes indúlatja
A szép szemet örök díszszel ragyogtatja.
Áldott vén Nestornak méz csepeg nyelvéről,
S ígéző kedvesség fénylik ősz képéről.
Rózsa, tavasz, szépség, ifjúság elmúlnak,
A lélek virági örökké újúlnak.