A szél (Émile Verhaeren)
A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
garaboncásan útra kél
és mindig új haragba fúj,
zúg-búg a szél,
a vad novemberi szél.
A kútakon viharra vár
a vaslakat s a csiga, zár
csikordul,
az utakon viharra vár
a vaslakat s a csiga, zár
zordul
azt mondja, hogy halál.
A szél a vízen nyargalász,
levél röpül nyomába száz.
A vad novemberi szél,
a szél haragja szétszed
minden picinyke fészket;
vasvesszővel dörömböl,
agg lavinát tépáz, szilaj örömből,
üvölt a tél,
süvölt a szél,
a vad novemberi szél.
A nyomorult kis kalyibák
megfoltozott ablakja sír,
röpül a rossz újságpapír
a szél mível most galibát
─ A vad novemberi szél! ─
És mit se tudva az időről
a vén malom csak jár le-fel,
villanva kattog, kelepel,
a bús malom most szelet őröl,
a lisztje most a szél, a szél,
a szél,
a vad novemberi szél.
A régi pajta nyöszörög,
a vén templomtorony mögött
recsegnek régi cölöpök,
sóhajt a gátor, a sikátor
a bátor
szél vad zajától,
a vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek,
holtak kinyuló karjai
lehullanak, a fejfa reszket,
a szél, a szél csavarja ki,
a vad novemberi szél,
a szél,
halljátok, hogy sziszeg a szél,
boszorkánylakta út a cél,
fagyot fütyöl, dühvel tele,
remegjetek, tarol a szél,
a félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
letépte az égről a holdat,
remegtek rozoga faluk,
a megriadt nép nem aludt,
csak vakogott
az ugaron,
mint a barom.
A végtelen vad réteken
bömböl a szél,
a vad novemberi szél.