A székely
| A székely szerző: Jakab Ödön |
Nincsen az Istennek különb népe ennél!
Koporsómig bánnám, ha székely nem lennék.
Amit édes apám hagyott vala nékem:
Legkedvesebb abból ez az örökségem.
Van gazdagabb népe elég a világnak,
Termetre is lehet talán daliásabb;
De becsületben és józan szorgalomban
E világon egy sem fényeskedik jobban.
Ha lemosolyog a tavaszi verőfény,
Szapora munkával szántogat szük földjén;
Szereti határát s a határ is tiszta,
Piros szemű maggal szereti őt vissza.
Csekély otthonához idegen föld kincse,
Nem teszi hűtlenné, akárhogy is intse,
Legfölebb kirepül, mint a köpü méhe,
Hogy amit gyűjt, azza! ismét haza térjen.
Ő és a szabadság, bár külön két néven,
Egy és ugyanazon gondolat egészen.
Ha mezei munka és oltár nem volna,
Várhatná a világ, amig meghajolna!
Kölcsön eszet kérni sem jár a szomszédba.
Minden ő dolgait bölcsen veszi célba
S bár csak a természet vén könyvéből tanúl,
Ki nem fog rajta sok pápaszemes nagy úr.
De leginkább tetszik nekem a székelyben,
Hogy helyén áll szíve békében és perben:
Felebarátjának nem fordítja hátát,
5 azt cselekedni az ellennel se látják.
Bele megy a székely bátran a halálba,
A halál nem olyan szörnyű dolog nála;
Ez a földi élet ha már véget ére,
Tudja, hogy mi lesz a síron túl is véle.
A menny kapujába lelke mikor felment,
Megkérdi szent Péter: „Kend miféle szerzet?"
S egy minutát sem kell, hogy tovább künn álljon,
Mihelyt megmondotta, hogy „Székely, instálom!"