A stymphalidák
Előtte mindenütt sötét madárraj,
a sáros marton újra millió:
elszállanak — zúgó ribillió —
s a bús tavat beteregetik árnnyal.
Néhány a homlokát lármázva víja —
egykor Omphale csókja öntözé —
de az íjas indul a nád közé,
s végül elpendül diadalmas íja.
A megriadt felhők bús sátorából
sziszegve hull a szörnyű-szörnyű zápor
s a záporon a villámfény a sáv.
A nap kidugja nyilas sugarát
a fellegen, s a Hős napfényben égve,
vértől csöpögve felkacag az égre.