A sorompó
| A sorompó szerző: Thury Zoltán |
I.
A hotel első emeletén üresen állott egy csomó szép szoba. Szebb, mint a többi, mert ezeket idegen királyoknak vagy minisztereknek, milliomosoknak szánták az alapítás rózsás reménységei közepette. Ezek az urak azonban csak nem akartak érkezni s ha jött is egy-kettő, másfelé szállott. A hotelnek tudniillik rossz hire volt. Azt mondták, hogy mindennap elvihetik belőle a liftet, mert még mindig nincsen kifizetve az ára s általában sok még a számla, a mi az építés meg a berendezés után fönnmaradt s az egyezkedés annyira nem megy simán, hogy néha a folyosón dulakodnak a mesteremberek a pénzükért. A szép szobákat tehát kamatoztatni kellett akárhogyan s egy délelőtt négyet közülük egy gyönyörü szép asszony foglalt el. Előbb a szobalány jött és egy inas sok ládával, skatulyával, meg egy nagy sárgaréz kalitkával, a miben papagály bóbiskolt. Aztán könnyü, simán robogó, gummikerekü kocsin megérkezett az asszony. A portás, egy pinczér és a szobaasszony fogadta, de nem igen szivesen. Nem volt titok tudniillik, hogy a szép asszony egy másik fogadóból hurczolkodott át. Ott már nem akartak tovább hitelezni neki. Azonban hát meglehet, hogy éppen most akad majd valami nagy szerencséje és fizet - s ha egy ilyen szép asszony elkezd fizetni, az sok pénzt jelent, mert még a borfiut is békítgetnie kell azért, hogy a királyok szobáiba költözött.
A kocsis lenn pokróczot dobált a lovaira, aztán ezüst tárczából czigarettát szedett elő, rágyujtott s bement a kávéházba a pinczérekkel barátkozni. Hoszszu, angolos felöltő volt rajta, a fején kis vadászkalap, hátul a zergeszőr pamacscsal, a kabátja gomblyukában nagy bokréta vörös szegfü, a lábain sárga czipő és bokáig felgyürt nadrágja alól csikos harisnyát mutogatott. Semmi kocsisos nem volt a ficzkóban. A szép asszony fönn ruhát váltott s lejött. A mikor a kocsis meglátta a kapu előtt, minden sietség nélkül szippantott még néhányat a czigarettából és sétálva ment a kocsijához. Mig tovább mentek, a szomszéd trafik kis vézna kisasszonyának a szeme az asszonyra tapadt s lelkendezve, az égre emelt rajongó pillantással suttogott a leány: - jaj be szép!
Ez a kis, száraz, csontos leány rabja is lett az asszonynak. Ha jött a kocsi vagy ment, a trafik ajtaja körül ólálkodott s alázatosan meghunyászkodva várt, a mig föllép a kocsiba s elhelyezkedik a sárga bőrülésen. Szomjas nagy vágy volt a szemében, hogy bárcsak a lábaihoz borulhatna egyszer és imádhatná benne a maga nemét, a miből ő ilyen félbemaradt szegényes kis mustra lett. De már nem egyedül imádta az asszonyt.
A szomszéd üzletből a gyalogjáróra szaladtak a borbélylegények is s a kávéház ablakába összefutott a sok vendég. Hallgatag nagy udvar verődött össze a kocsi körül, megállottak a sietők is és várták, amig jön. A szép asszony pedig egy pillantást se pazarolt el a tömegre. Egyszerüen elfogadta a hódolatot, mint egy királyné. Terhére se volt a népség a kapu körül, de nem is érdekelte.
A nagy szerencse azonban nem igen akart megérkezni s egy-egy szombaton már hétfőre igérte a fizetést, a mikor eléje terjesztették a számlát. Vasárnap aztán csakugyan teremtett valahonnan egy kis pénzt. Néha elutazott érte. Az is megesett, hogy több hordárt is foglalkoztatott egyszerre, a kik levelekkel szaladgáltak erre-arra, fönn azonban csak a szobalánynyal érintkeztek, mert a szép asszony nem állott mindenféle népséggel szóba. Volt benne valami a pávából. Kissé kihivóan, egyenesen járt. Gömbölyü vállai közül valamicskét hátraszegett hófehér nyaka ugy kivilágított, mint az alabástrom, kevélyen hordta gyönyörü fejét, a mit mintha a magas kontyba erőszakolt dus szőke haj huzott volna hátra s a hogy ment, merészen, kissé gőgösen uralkodott az egész rugalmas, tökéletes formáju test fölött a magas, domboru keble. Igen szép volt, tulságosan szép s talán ezért késett a szerencse. Egy szobrász talán térden csuszott volna utána, hogy engedje meg agyagba gyurni a gyönyörü testét, de a férfiember elhuzódott tőle. Mintha félelmes lett volna kissé s a hogy utána néztek az emberek, nem vágy lángolt a szemükben, hanem sunyi, együgyü meghódolás. Nem is mertek közeledni hozzá.
Itt-ott akadt egy-egy udvarlója. Rajta nem lehetett észrevenni, hogy mikor, csak a cselédségen. A portás mélyebben hajolt meg előtte. A hotelnek mindegy volt, hogy hogyan szerzi a pénzt, csak fizessen. Sokáig azonban sohase tartott a pénz. Jött, elment, aztán ujra szájtátva várta a hotel, hogy mikor kamatozik ujra az asszony szépsége és elhidegült, valósággal megdermedett a viselkedésük, ha észrevették, hogy a kis kulcsos fiókból már minden pénz kifogyott s a szép asszony a hotel vendéglőjébe küldött le ebédért. A kerítő kapzsiságával lestek az uj embert s a sok frakk meg libéria zsebében számlák zörögtek, a mikkel egyszerre rohannak majd rá a szép asszonyra, ha eltávozott az az ur, a kire hetekig vártak. Lenn az utczán a kocsis mulatott a kapzsi, tisztességes népen, a kik ha az utczáról tévedt volna be hozzájuk egy nem egészen elfogadható leányszemély, nagyképü méltósággal mutatták volna meg, hogy merre van az ajtó kifelé, de egészen rendjén valónak találják azt, hogy azokból a futó föllángolásokból éljenek, a miket a szép asszony szeme gyujtott föl és a melyek itt a szép szobákban alszanak ki. A ficzkó vigyorgott a dolgon s a pinczérekkel meg is tárgyalta az ügyet. Magára nézve pedig teljességgel nem csinált titkot abból, hogy ő az üzlethez tartozik, a ló is, a kocsi is. Együtt hajszolják föl a gavallérokat, hogy jóllakjék a hotel.
Azonközben mindig sürübb lett a szükség. A szép asszony arczán unalom ült, néha meg mintha fáradtság telepedett volna a mozgásába. Egyszer három napig feküdt betegen. A feje kendőkbe volt bónyálva, erőszakosan lüktettek benne az idegek, mintha a falat verték volna, hogy kiszabaduljanak. A hotel azonban meg volt győződve arról, hogy csak tetteti a betegséget. Nincs pénze tudniillik. És az igazgató ur dühös volt. - Miért nem szerez? - kérdezte. - Ide helybe senki se hozza neki.
Csakugyan nem is kereste föl senki, csak negyednapra jött egy fiatalember. Hosszu, szőke fiu, alig pelyhedző bajuszszal. A ruhája nem volt éppen kopott, de meglátszott rajta, hogy régen viseli s a hogy még a tornáczon levette a kalapját és ugy kopogott be az előszobába, abból nyilvánvaló lett, hogy nem az az ur, a kire a hotel várt. A szobaleány elkedvetlenedett, a mikor meglátta.
- Jaj gróf ur, - mondta - nagyon roszkor jött. A nagyságos asszony beteg. Görcsei vannak.
A fiatalember arcza elborult s bevizesedtek a szemei, mintha rájuk lehelt volna a szomoruság.
- Nagyon szenved?
- Nagyon. Jól teszi a gróf ur, ha most nem zavarja. Be se jelentem.
- De igen.
- Nem én! A világért magamra nem venném azt a haragot.
Belülről gyönge hang szólott ki:
- Te vagy, Ernő? Gyere be.
II.
A fiu valami nagyon szegény gróf volt, egy olyan familiából, a mi már egészen a végét járja. Ő se igért valami sokat. Nem volt az a bizonyos utolsó sarj a családban, a ki majd talpra állítja a nemzetséget, például olyanformán, hogy szerephez jut a politikában, vagy eladja magát férjnek valami polgári kisasszony mellé. Kis hivatalhoz jutott a miniszteriumban s szép lassan baktat majd előre, hogyha addig egészen meg nem bolondul.
A hogy megállott az ajtóban, ugy látszott, hogy hajlandósága van rá. Valósággal rábámult a szép asszonyra, mintha megrészegítette volna a szoba illata s lassan indult meg. Olyan ritkán bocsátották be, hogy a lépésekkel takarékoskodott. Az asszony az ágyban feküdt, márványból faragott, finoman erezett, fehér karját nyujtotta a fiu elé s mintha nem is igen vigasztalná az, a mit mondott, panaszosan szólott:
- Te csak hű vagy hozzám.
A fiu az asszony karját csókolta meg a keze helyett, de olyan alázatosan nézett reá, hogy mindjárt bocsánatot is kért tőle a pillantásával.
- Hű, - mondta - mindig az leszek. Engem nem veszítesz el soha.
Az asszony ugy mérte végig, mintha az erejét taksálná s elgondolkozva, inkább magában kérdezte.
- Soha?
A fiu mohón ragadta meg az alkalmat arra, hogy feleljen.
- Soha, - mondta ujra s leült az ágy szélére és a mellére szorította az asszony karját, mint hogyha az egész gyönyörü testet ölelné. - Ha kiversz, akkor is visszajövök. Semmi se vagyok melletted, csak te vagy minden. Ha kedved van rá, komédiát csinálhatsz belőlem. Mulathatsz rajtam. Egy kicsit talán rosszul esik, de nem menekülhetek tőled semmiképen. Mindig a vállamon a kezed s én alig hogy föl merem emelni rád a szemem. Olvastam regényekben, hogy a férfi ugy hódíthatja meg az asszonyt, ha észre se veszi. Dehogy merném tenni. Megbolondulnék, ha egyszer hiányoznám, a mikor pedig véletlenül éppen azt akarnád, hogy melletted legyek. Magam is elbámulok azon, hogy hogyan szeretlek. Nem magamért, hanem magadért. Nem is tudom elképzelni, hogy egyszer te, a ki olyan gyönyörű vagy, a milyen egy sincs több, egyesülj velem. Ha a tükörbe nézek, nevetek rajta. Én, én... én... Hát igy van.
Az asszony a másik karjával közelebb vonta magához a fiút s mosolygós szomorusággal nézett rajta végig.
- Szegény fiam, de bolondul csinálod.
- Te talán csakugyan azt hiszed, én pedig ugy érzem jól magam. Mondhatsz magadról vagy mondhatnak rólad nekem akármit, én nem hiszem. Ugy vagyok berendezkedve. S ha sok pénzem lenne, akkor se vennélek meg. Már nem te lennél nekem az, a kit kifizettem. Inkább légy mindig a másé.
A szép asszony fölült az ágyban s most már mind a két karjával magához szorította a fiut. Az védekezett s lihegve tolta el magától. Izgatottan beszélt, remegett a hangja.
- De ilyesmit ne csinálj, megbolondítasz.
Az asszony visszahúzódott. Erősen hullámzott a keble s a szőke hajáig pirosba borult az arcza.
- Fordulj el, felöltözöm.
A fiu bement a szomszéd szobába. Az asszony átkiabált hozzá...
- Mondok neked valamit. Mindjárt. - Suhogtak, zörögtek a szoknyái, a hogy magára dobta a sok fehér holmit s idegesen kiáltott be a fiúhoz. - Gyere már!
Az ágy szélére ült s maga mellé vonta a fiatalembert is. Csak a kezeit fogta meg, mind a kettőt s a hogy szorította, meg újra elbocsátotta, lázba, ideges izgalomba borult, meg nyugalmat erőszakolt magára.
- Unom az életet, - mondta. - Ezt az életet. Magam se tudom, hogy hogyan cseppentem bele, csak egyszer benne voltam. Ments meg kicsi fiam. Vigyél el valahová, ahova nem jönnek utánam a gavallérok. Ments meg s nem lesz károd belőle. Az anyád leszek, a feleséged is leszek. Mindig azt érzem, hogy voltaképpen tisztességes asszonynak születtem - s most csak igazán.
A fiu szeme ragyogott, elhuzódott tőle, hogy jobban lássa. Egymásra torlódott benne a sok szó s alig tudott beszélni.
- Igazán eljösz velem... El? - Egyszerre megijedt s föl akart ugrani. - Ne csalj meg!
Az asszony magához ölelte, hogy mozdulni se tudott s nem is felelt neki, hanem mig meg-megremegett a teste, mintha hideg futott volna át rajta, egyre azt hajtotta: unom, unom... Egyszerre görcsös, fuldokló sírásba tört ki s hogy ne hallják, a fiu mellére szorította az arczát és ugy beszélt, mintha egyenesen a szivébe keresné az utat.
- Magamat is utálom, mindenkit. Vigyél valamerre. Egy kis tisztességet akarok már. Aztán akár pusztuljunk el. Te is. Ugy se vagy életrevaló, ha hozzám kötöd magad.
A fiu fülébe sugdosott.
- Dehogy pusztulunk. Élünk, élünk, csak most kezdünk élni.
III.
Azonban egy kis pénz kellett az utra és valamicske azutánra is. A hogy az asztalon összeszámlálták a vagyonukat, kisült, hogy hetven forint az egész pénzük. A fiu ezüstórát is tett a pénz mellé, de azt az asszony visszaadta.
- Tiz forintot se adnak érte, - azt mondta s mosolyogva dugta vissza a fiu mellényzsebébe. Az meg belepirult abba, hogy ilyen nyilvánvaló a nagy szegénysége s egyebek után kutatott a zsebében. Az asszony a szekrényekben nézett körül, de eszébe jutott, hogy ruhanemüt nehéz kivinni a kapun. Egyéb holmi nem igen akadt. Végre is abban állapodtak meg, hogy holnapig majd kitalálnak valamit. Mindenesetre azonban össze kell szedni minden pénzt, a mi csak kapható. Mielőtt elbocsátotta volna a gyereket, a két vállára tette a kezét, eltolta magától s hosszasan a szemébe nézett. Ezalatt megteltek a szemei könynyel, de mosolygott. Mulatott ezen a különös eseten.
- Látod, nem könnyü a becsület, - mondta s s nógatta kifelé a fiút. - Hajhássz föl, a mit tudsz. Majd én se pihenek.
Aztán nem is engedte többé közel magához, hanem becsapta mögötte az ajtót. A szobalány azt hitte, hogy haragszik s bement mentegetőzni.
- Mondtam neki, hogy beteg a nagysága. Miért tetszett behivni.
Az asszony jókedvüen nézett reá. Azon mulatott, hogy kit fog lopni majd ezután ez a leány és micsoda nagy szemeket mereszt, ha látja, hogy eltünt a jó médium, a bánya, a miből mindig ki lehet aknázni egy kis aranyat. Elvonultak előtte a hotel szigoru tisztessegü figurái is. A kapus, a ki pohosra hizott pókja volt az ő tisztességének, a pinczérek, a szobaasszony, ez az örökké papucsban csoszogó keszeg, a ki valósággal portékának nézte, aztán az impreszszárió, a kis hoteldirektor, a ki maga szaladt az ő vendégei elé... S valósággal tombolt benne a gyönyörüség, ha arra gondolt, hogy micsoda megrőkönyödés lesz itt holnap. Hogy kifizesse őket, arra gondolni se lehet. Nem tudta magába fojtani a jókedvét s kaczagott. Azonban hát pénz mindenképpen kell. Mig a leány öltöztette és fésülte, azon gondolkozott, hogy honnan vegyen. Hogy ki adna még... Pár bankár jutott az eszébe. Talán el lehetne érni náluk valamit. Belemosolygott a tükörbe. Nagy gyönyörüséggel gondolt arra, hogy ez egyszer ő rabolja meg őket. Belenyúl a bugyellárisukba, kivesz belőle annyit, amennyit csak lehet... Vad kéjjel gondolt arra, hogy ha tönkre tehetne közülök valakit, mint a hogy őtet tönkretették... Micsoda gyönyörűség lenne. Hogy nyögjenek egy kicsit utána. Erről azonban nem igen lehet szó. Idő sincs rá. Hát csak pénzt, pénzt...
Lenézett az utczára. A kocsi várta. Lement, előbb kihajtatott egy kicsit a ligetbe, aztán pedig a városba indultak el mindenfelé. Mindig lehangoltabban ült vissza a kocsiba. A bakról szemtelenül pislogott rá a kocsis. Ezt is észrevette és most már elkeseredetten, fékevesztett vad gyülölettel ment tovább az utján. A fátyol alatt sziszegve követelőzött: pénzt, pénzt s mosolyogva libbent le a kocsiról, hogy ujra kezdje az ostromot valami tömött tárcza ellen.
Azokat az embereket hagyta későbbre, a kikre a legnagyobb utálattal emlékezett. Ebben az állapotban már az is emberfölötti munkát adott neki, hogy egyáltalában szólani tudott hozzájuk. Pedig kedves akart lenni, belesimult a karjaikba s nem mondta, de a szemeiből ki lehetett olvasni, hogy háládatos lesz. Azalatt pedig majd összeesett. A körmeit szerette volna belemélyeszteni egy-egy hizott, mosolygós arczba és lehuzni róla a hust. A szive pedig, a hogy a mellén dörömbölt, mint a pőröly kalapálta: - pénzt, pénzt. Zugott bele a füle és az agya zsongott, mintha egész raj hangya lepte volna el.
Egy szépen leborotvált kövér képü urnál szerencséje volt. De az is alkudni próbált.
- Ezer forint. Sok pénz, nagyságos asszony, sok pénz... Korona, korona...
- Forint, - kiáltott az asszony s keztyüs kezével a pötyögös, kövér arczot simogatta. - Forint.
- Hát majd elviszem. Este a lakásán lesz. Magam viszem.
- Nem adhatná ide?
A kövér arcz kifényesedett s benne a kis vizes szemek majd elnyelték az asszonyt.
- Este! Előbb nem nélkülözhetem.
Az asszony visszamosolygott reá:
- Várom!
Egyenesen a hotelbe hajtatott s ki sem mozdult többé. Délután a fiu járt az eszében s arra gondolt, hogy holnap ilyenkor már messze lesz. Valami utat szeretett volna keresni a menetrendben, de a cselédektől nem merte elkérni a kalauzt. Különben is mindegy, hogy merre mennek. Akárhová, a hol el lehet felejteni ezt a hitvány várost. S csöndes nyugalom szállotta meg arra, hogy megy. Lassan elszunnyadt a széken s álmában a fiut ölelte. Egyszerre azonban fölriadt. Mást talált a karjaiban. Azt hitte, hogy a délelőtti ember, az ezerforintos, de senki se volt a szobában, csak egy csomó árnyék, a hogy az alkonyat végignyujtott a padlón meg a falakon minden butort. Hanem a vendég mindjárt jön. Az utolsó. Több aztán egy se lesz. Egy kicsit végigszaladt rajta a hideg, de azért becsöngette a leányt s a kezébe adta a haját, hogy tűzze föl egészen a fejére. Mig a leány ujjai a fején babráltak, megint a holnapra gondolt. - Vajjon hol leszek? - kérdezte magában. - Kis drágám, - suttogta, a mint a fiu került elébe valahonnan s összeborzadt, a hogy bepillantott a puha, az egyetlen szines lámpa alatt alig derengő világosságu másik szobába. Megrázta magát és fölkelt. - Mindegy, - mondta magának. - Még egyszer a másé, aztán mindig az övé. Holnap kezdődik az élet. Nem ma.
Csöngettek. A kövér ur jött. A hogy a szuszogását hallotta, elrémült s támolyogva ment eléje. A mikor a zsiros, nagy marokba belesüppedt a keze, egyszerre olyan undor fogta el, hogy kiáltani kezdett: - jaj, jaj... - A férfi megrémült s csitítani igyekezett.
- Talán igen megszorítottam? Fáj?
- Fáj, - mondta panaszosan az asszony s elfordult és most már szivrepesztően, iszonyu keservesen tört ki belőle a szó: - Fáj, fáj...
Most érezte csak, hogy mindennek vége. Legalább ma nem lett volna szabad ide beereszteni senkit. Egyszerre átnyilalott az agyán az egész borzasztó hazugság, a mivel a megtisztulásra, a becsületességre készült. Pénz kell hozzá, eladta magát. S ha majd ujra kell? Hogyha elkezdődött, akkor folytonos a gyalázat véges végig, mig csak él. Nincs ut kifelé, másfelé. Le vannak eresztve a sorompók minden oldalon. Bele kell pusztulni. Egyszerre nagy tüz gyult föl benne. Látta a pocsolyát, a mibe magához rántja a fiut. Látta, hogy igyekszik kimászni belőle, de visszabukik ujra. És a jó, a mi megmaradt benne, egyszerre az arczára, a szemeibe telepedett ki, mosolygott és megszánta ezt a mohón pislogó kövér embert is.
- Menjen innen, - mondta neki. - Menjen szépen haza.
- De hiszen azt mondta, hogy vár...
- Mondtam, de menjen. Nagyon rosszul járna, hogy ha itt találnák. Pedig ide mindjárt sokan fognak jönni.
- Elhoztam a pénzt is.
- Nem kell. Menjen, jól teszi, ha vigyáz, hogy ne vegyék észre. Belekerülne az ujságokba.
Nógatta kifelé, az előszobán is végigkisérte s utána nézett a folyosóra is.
Aztán visszament a szobába. Pár percz mulva csattanás hallatszott ki, mintha egy ajtót vágtak volna be s a szép asszony végigzuhant a szőnyegen. A szobalány lármázta föl a házat. Mindenfelől visszakongott a folyosókról, a hogy kiabált:
- Jézus Mária, Jézus Mária...