A simposion

A simposion szerző: Kiss József

Ó Gorkij jöjj, hajótörtek költője,
A koldusnyomor a te muzsikád,
Előlegezz egy-két hangot belőle,
Nem lesz szegényebb, aki kölcsön ád.
Van sok, ki veled vetekszik erőre,
De a piszokra olyan patinát,
Oly nemes rozsdát senki rá nem éget
Mint te; a piszok felmagasztal téged.

Hogy hire kelt: im jő a vándor dalnok,
Összefutottak, a messze vidék;
Mert vannak láthatatlan mély harangok,
Szellő ingatja, konditják igék
S szólnak tovább, ha horpadóba hantod
S vándorsarud már rég elviseléd:
Ha vagy, magad, nem kapcsolódva másba,
És önmagától nőtt neved varázsa.

Összeverődtek, csupa kilököttek,
Kántor meg kosta, kápzsáló diák,
Facérok, rongyosak, terü a rögnek,
De lángolók - hiába! páriák.
Hunyászkodó alázattal ődöngnek,
De szemtelen, az apraja kivált:
Fel udvarolni ide sereglének,
Hódolni a dal kóbor mesterének.

És szállingóznak mint bus felhőrongyok,
Csupa idétlen, dult embercafat,
Arcukra irva, ki mennyit nyomorgott,
Sok keshedt, fáradt, elzüllött alak;
Homlokkal, melyen száz stigma borongott,
Amig vigyorg a leffentyüs ajak:
Nyomor meghívta a nyomort ebédre,
Van-e mulatság, mely evvel felérne?

Alacsony volt a ház és düledékeny,
Szuvas gerenda s ágas középen
És füstös, ronda, nyirkos - szinte szégyen!
De palotának látja a szegény.
X-lábakon nagy asztal a közepén
És asztalon sok csorba cinedény,
És büz, homály, borgőz és szesz és lárma -
Éppen elég egy szombat délutánra.

Az asztalfőn reb Mayer Litvák trónol,
Szakálla hó és a szeme bogár,
Sosem elég - azt tartja - torbul, jóból,
Mozogni hé! - keringjen a pohár!
Elébb-utóbb - még mindig elég jókor -
Kiüti haj! kezünkből a halál:
Csak élni, élni, amig benne tart!
Mig nem süritjük mink is az avart.

A hal! a hal! a zöldséges irgalmát!
Hol késik már az a diós csuka?
Minőt nem élvez se bosnyák, se dalmát -
Provánszból jött az édes szép csuda!
Nem evett ilyet - bármiként firtatják -
Nero, se Krisztus, se Caligula:
Ó áldott, áldott, hagyma-bő Provánsza
S ki az első diós csukát halászta...

De hallga! csitt! mély orgonahang csendül,
Lehurrogom a késő unokát:
Hogy mersz pisszenni, ha szakálla rendül,
Amikor dalra gyujt a nagyapád?
Mi vagy te tacskó! hogy im szembe szemtül,
Feszitni mersz, mint egy bakakabát?
Ó a szerénység nem e kor virága,
Menjünk tanulni Japánba, Kínába!...