A siket fegyverek
| A siket fegyverek szerző: Havas Gyula |
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdõs és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hûs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
És túlnan, messzirõl, az éji fák közt
felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte
a holdsugárt, a béke bús követjét
és hallatszott a suttogó beszéd,
mely lopva szólt az õszi szél szavával,
sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal
suhanva holdas, éji réteken,
szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.
Akkor megálltam, két karom az égre
és szívemet a holdra fel kitártam
és csengõ hangon, mint ki tiszta és szûz,
kiáltottam: Én békét akarok,
im, lássátok, a fegyvert elvetettem,
rég elmerült, most messzi tenger habja
ringatja már és szegény életem,
e megviselt és rongyolt és fakúlt
s már fehér kendõt lengetem felétek.
Ne féljetek, én békét akarok!
Ne lõjjetek, a fegyvert elvetettem!
És zengett még szavam, még szállt az éjben,
A hûs szél vitte hozzájuk ragyogva
a bölcs békesség bús üzenetét.
De fegyverük csövén a tûz kivillant
s míg két karom a hold felé hanyatlott,
már elborúlt a szemem s számon kibuggyant
a szívem bibor átkaként a vér.